Hídverés rovat

A szépség hasznáról

biológia, haszonelvűség tana, természetes kiválasztás

Az előző megjegyzések arra késztetnek, hogy néhány szóval válaszoljak egyes természetkutatók nemrégi tiltakozására a haszonelvűség tana ellen, amely szerint a felépítés minden egyes részlete a tulajdonosa javára keletkezett. Szerintük sok struktúra a szépség kedvéért, az ember vagy a Teremtő gyönyörködtetése céljából jött létre (az utóbbi mozzanat azonban túllépi a tudományos vita határait), illetve pusztán a változatosság kedvéért, mint már említettük. Ha e tanítások igazak lennének, teljesen megdöntenék az elméletemet. Készséggel elismerem, hogy vannak olyan struktúrák, amelyeknek ma semmilyen közvetlen hasznát sem veszik a tulajdonosai, és lehet, hogy elődeik sem vették soha; ez azonban nem bizonyítja, hogy kizárólag a szépség vagy a változatosság kedvéért jöttek volna létre. A megváltozott feltételek közvetlen hatása, valamint a módosulások már taglalt okai igen nagy hatást képesek kifejteni, függetlenül bármiféle így nyerhető előnytől. De még ennél is fontosabb meggondolás az, hogy az összes élőlény szervezetének legfőbb részei mind az átöröklésnek köszönhetik a létüket, és ennek következtében, noha bizonyos, hogy minden lény jól illik a saját, természetben elfoglalt helyéhez, számos struktúrának nincsen közeli és közvetlen kapcsolata az élőlény mai életmódjával. Nemigen hihetjük például, hogy a hegyi lúd vagy a fregatt-madár úszóhártyás lába különösebb hasznára szolgálna ezeknek a madaraknak; nem hihetjük azt sem, hogy a majom karjának, a ló mellső lábának, a denevér szárnyának és a fóka úszólábának egymáshoz hasonló csontjai különös hasznára volnának ezeknek az állatoknak. Ezeket nyugodtan tekinthetjük az öröklődés következményeinek. De az úszóhártyás lábak kétségtelenül ugyanúgy hasznára voltak a hegyi lúd és a fregattmadár őseinek, mint ma a legtöbb vízimadárnak. Ezért azt gondolhatjuk, hogy a fóka ősének nem úszólába, hanem járásra vagy fogásra való ötujjú lába volt, továbbá, hogy a majom, a denevér és a ló lábaiban lévő különféle csontok valószínűleg a hasznosság elve alapján, valamilyen régi halszerű ős úszójában lévő csontok számának csökkenésével alakultak ki. Aligha dönthetjük el, mennyire kell helyet adni a változás olyan okainak, mint a külső körülmények közvetlen hatása, az úgynevezett spontán változás és a növekedési törvények; e fontos kivételek fenntartása mellett azonban levonhatjuk azt az általános következtetést, hogy ma vagy a múltban, közvetlenül vagy közvetve minden élőlény felépítése hasznára volt a tulajdonosának.

Ami azt a nézetet illeti, hogy az élőlényeket az ember gyönyörűségére teremtették (erről jelentették ki, hogy megdönti az egész elméletemet): először is azt jegyzem meg, hogy a szépségérzet nyilván az elme természetétől függ, függetlenül a csodált tárgy bármiféle valós tulajdonságától. Az, hogy mi számít szépnek, nem velünk született és nem megváltoztathatatlan. Látjuk ezt a különböző ember-fajták férfiainál, akik a saját asszonyaikat illetően egészen eltérő szépségideáloknak hódolnak. Ha a szép dolgokat valóban csak az ember gyönyörűségére teremtették volna, akkor be kellene bizonyítani, hogy kevesebb szépség volt a Földön, mielőtt az ember megjelent, mint azután. Vajon az eocén korszak gyönyörű csavaros és kúp alakú kagylóit, vagy a földtörténeti középkor kecses rajzolatú ammonitáit azért teremtették volna, hogy az ember korszakokkal később a gyűjteményében gyönyörködjék bennük? Kevés gyönyörűbb dolog van a kovamoszatok parányi kovahéjainál – vajon azért teremtették volna ezeket is, hogy a mikroszkóp erős nagyításában megvizsgáljuk és csodáljuk őket? Ebben és számos más esetben a szépség teljes egészében a növekedés szimmetrikus voltának köszönhető. A virágok a természet legcsodálatosabb jószágai közé tartoznak, de a zöld lombok kontrasztjaként azért lettek feltűnőek, és ennek következtében egyidejűleg szépek is, hogy a rovarok könnyebben észrevegyék őket. Azért jutottam erre a következtetésre, mert felismertem azt a szabályt, hogy a szél által megtermékenyített virágoknak soha sincsen élénk színű pártája. Számos növény van, amely rendszeresen kétféle virágot hoz: az egyik nyitott és színes, hogy a rovarokat magához csalogassa, a másik zárt, színtelen, nincs benne nektár, és sosem látogatják a rovarok. Ebből arra következtethetünk, hogy ha a Földön sohasem fejlődtek volna ki rovarok, akkor a növényeket nem borítanák szép virágok, csak olyan szegényesek, mint a fenyő, a tölgyfa, a dió, a kőrisfa, illetve a fűfélék, a paraj, a sóska vagy a csalánfélék virágai, amelyeket mind a szél beporzása termékenyít meg. Hasonló érvelés vonatkozik a gyümölcsökre is: mindenki elismeri, hogy az érett eper vagy cseresznye kellemes a szemnek és az ínynek is, és hogy a kecskerágó élénk színű gyümölcse és a magyal skarlát bogyója szép. De ez a szépség csupán arra való, hogy a madarakat és más állatokat odacsábítsa azért, hogy a gyümölcsöt megegyék és az érett magokat szétszórják. Arra, hogy ez így van, abból következtetek, hogy nem találtam még kivételt az alól a szabály alól, miszerint a magok, ha valamiféle ragyogó színű, avagy feltűnően fehér, illetve fekete gyümölcsbe (vagyis húsos vagy leveses burkolatba) ágyazódnak, akkor mindig az említett módon terjednek.

Másrészt készséggel elismerem, hogy a hím állatok nagy része (mint a legpompásabb madarak, jó néhány halféle, egyes hüllők és emlősök, és egész sereg csodálatos színezetű pillangó) pusztán a szépség kedvéért lett szép; ez azonban a szexuális szelekció révén történt, vagyis amiatt, hogy a nőstények mindig a szebb hímeket részesítették előnyben, nem pedig azért, hogy az embernek öröme teljék bennük. Ugyanez a helyzet a madarak énekével. Mindebből arra következtethetünk, hogy a szép színek és a zenei hangok iránt hasonló vonzódás található meg az állatvilág nagy részében. Ha a nőstény éppolyan szép színezetű, mint a hím (és nemritkán így van a madaraknál és a pillangóknál), akkor ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy a nemi kiválasztással szerzett színek nemcsak a hímekre, hanem mindkét nemre átöröklődtek. Igen homályos kérdés, hogy a szépérzék a maga legegyszerűbb formájában – vagyis mint bizonyos színekből, formákból és hangokból fakadó sajátos gyönyörérzés – hogyan jelent meg az ember elméjében, vagy az alsóbb állatoknál. Ugyanez a nehézség jelentkezik akkor is, ha azt kérdezzük, hogy miért keltenek egyes ízek és szagok kellemes érzetet, mások meg undort. Ezekben az esetekben nyilván bizonyos szerepe van a megszokásnak is, de kell legyen valami alapvetőbb ok is, amelyet az egyes fajok idegrendszerének felépítésében kell keresni.

A természetes kiválasztás nem hozhat létre olyan változást egy fajban, ami kizárólag valamely másik faj számára jó, noha a természetben minduntalan azt látjuk, hogy az egyik faj kihasználja a másik struktúráit és hasznot húz ebből. De a természetes szelekció nagyon is létrehozhat és gyakran létre is hoz olyan struktúrákat, amelyek más állatokra nézve károsak. Példa erre a kígyók méregfoga és a fürkészdarazsak tojócsöve, amelynek a segítségével a petéket más rovarok élő testébe juttatja. Ha be lehetne bizonyítani, hogy valamelyik faj szervezetének egyik vagy másik része kizárólag egy másik faj javára képződött, az megsemmisítené az én elméletemet, mivel ilyesmit nem hozhatott létre a természetes kiválasztás. Noha a természetrajzi munkákban sok erre vonatkozó állítás található, egyetlenegy olyat sem találtam, amelynek némi súlya lenne. Elismerik ugyan, hogy a csörgőkígyó méregfoga egyrészt a saját védelmére, másrészt a zsákmányának elpusztítására szolgál, egyes szerzők azonban feltételezik, hogy a csörgők a hátrányára vannak, mert figyelmeztetik a zsákmányt. Így hinném el azt is, hogy a macska azért görbíti be a farkát ugrás előtt, hogy figyelmeztesse a halálra ítélt egeret. Sokkal valószínűbb, hogy a csörgőkígyó azért használja a csörgőjét, a kobra azért terjeszti szét a nyakpajzsát, és a puffogó vipera azért fújja fel magát hangos és éles sziszegés közben, hogy elriasszák azt a sokféle madarat és más állatot, amelyekről ismeretes, hogy még a legmérgesebb kígyókat is megtámadják. A kígyók ugyanazon elv alapján cselekszenek, mint a tyúkok, amikor a tollukat felborzolják és a szárnyukat kiterjesztik, valahányszor egy kutya közelít a csibéihez. Itt azonban nincs elegendő helyem ahhoz, hogy részletesen ismertessem azt a sokféle módot, ahogyan az állatok az ellenségeiket elriasztani igyekeznek.

A természetes kiválasztás sohasem hozhat létre olyan struktúrát, amely az adott élőlény számára inkább káros, mint hasznos, mert a természetes kiválasztás csak az élőlények javára tud működni. Mint Paley megjegyzi, egyetlen szerv sem alakulhat ki azért, hogy fájdalmat vagy sérülést okozzon a saját tulajdonosának. Ha megvonjuk a pontos mérlegét annak a jónak és rossznak, amit valamely rész okoz, egészében mindet előnyösnek fogjuk találni. Ha az idő multával és az életfeltételek megváltozásával egy szerv hátrányos lesz, akkor módosul, vagy ha nem, akkor gazdája más élőlények milliárdjaihoz hasonlóan elpusztul.

A természetes kiválasztás minden élőlényt általában csak annyira tesz tökéletessé (vagy legfeljebb annál egy kicsit jobban), mint amilyenek az adott vidék más lakói, amelyekkel versenybe kerül. Láthatjuk, hogy a természetben ez utóbbi számít a tökéletesség mércéjének. Új-Zéland őshonos élőlényei például egymással összehasonlítva egészen tökéletesek, most azonban mégis rohamosan visszaszorulnak az Európából betelepített növények és állatok terjeszkedő seregei elől. A természetes kiválasztás nem eredményez abszolút tökéletességet, és amennyire megítélhetjük, ilyen magas színvonallal nem is találkozunk a természetben. Müller szerint például a fény aberrációjának kiigazítása még a legtökéletesebb szervben, az emberi szemben sem teljes. Helmholtz, akinek az ítélőképességét senki sem fogja kétségbe vonni, miután a legkifejezőbb szavakkal leírja az emberi szem csodálatos képességeit, ezt a figyelemre méltó megjegyzést fűzi hozzá: „Amit pontatlanság és tökéletlenség dolgában az optikai gépeknél és a retinán keletkező kép esetén látunk, az semmi azokhoz a következetlenségekhez képest, amelyekkel az imént az érzetek világában találkoztunk. Az ember szinte azt mondhatná, a természetnek kedve telt abban, hogy ellentmondásokat halmozzon fel, hogy kirántsa az alapot minden olyan elmélet alól, amely a belső és a külső világ között eleve meglévő harmóniát hirdeti.” Ha értelmünk arra vezet bennünket, hogy elragadtatva csodáljuk a természet utánozhatatlan gépezeteit, egyben arra is int (noha mindkét irányban könnyen tévedhetünk), hogy vannak közöttük kevésbé tökéletesek. Tökéletesnek tarthatjuk-e például a méh fullánkját? Ha ellenségei ellen használja, egy hátrahajló fogazat miatt nem húzható vissza, és ezért elkerülhetetlenül a halálát okozza, mert kitépődnek vele a zsigerei.

Ha a méh fullánkjára úgy gondolunk, mint a távoli ősben eredetileg volt fúró és fűrészelő szervre – és ez így is van e nagy rendszertani osztály sok tagjánál –, és ha feltesszük, hogy azóta ugyan módosult jelenlegi céljára, de még nem vált tökéletessé; és hogy a méreg, amely eredetileg más célra, például gubacsképzésre volt alkalmas, azóta hatásosabbá vált, akkor talán megérthetjük, hogyan lehetséges, hogy a fullánk használata olyan gyakran okozza magának a rovarnak is a halálát. Ha ugyanis a szúrás képessége egészében véve hasznos a méhek társadalma számára, akkor megfelel a természetes kiválasztás követelményének, még ha egyes egyedek halálát okozza is. Ha bámulatba ejt annak az illatnak az ereje, amelynek révén számos rovar hímje megtalálja a nőstényt, csodálkozhatunk-e azon, hogy csupán erre az egy célra a herék ezrei jönnek létre, amelyek kifejezetten haszontalanok minden másra, és amelyeket szorgos ivartalan nővéreik végül is lemészárolnak? Ha nehezünkre esik is, de csodálnunk kell a méhkirálynő kegyetlen, ösztönös gyűlöletét, amellyel születésükkor elpusztítja a kis méhkirálynőket, a tulajdon lányait, vagy pedig a küzdelemben ő maga pusztul el. Nem vitás, hogy ez előnyös a közösség számára. Anyai szeretet vagy anyai gyűlölet, noha szerencsére utóbbi a ritkább – a természetes kiválasztás kérlelhetetlen elve szempontjából egyre megy. Ha megcsodáljuk azt a sok leleményes szerkezetet, amelyek közreműködésével a rovarok az orchideákat és más növényeket megtermékenyítik, akkor mondhatjuk-e ugyanolyan tökéletesnek a fenyők sűrű virágporfelhőit, amelyekből csak véletlenül sodródik egy-egy szem a bibére?

Kampis György fordítása

Ki a szerző és mi a mű címe?

Charles Darwin: A fajok eredete (6. fejezet. Az elmélet nehézségei. Mennyiben igaz a haszonelvűség tana, és honnan származik a szépség?)