„S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.”
Hídverés rovat
Nesszosz vére
avagy mitológiai vegytan
Héraklész, a görög mitológia nagy erejű hőse, fájdalmas és kegyetlen halált halt. Saját felesége, Deianeira mérte ezt rá. A történet, amint azt Szophoklész tragédiájában, a Trakhiszi nőkben megírta, bosszú és féltékenység rút szövevénye. Meg, úgy gondolom, némi szervetlen kémiáé is. A dolog azzal kezdődött, hogy Héraklész és felesége egyszer át akart kelni egy folyón, amelyen a gonosz kentaur, Nesszosz, révészkedett, igen egyszerű módszerrel: felnyalábolta és átvitte a folyón az utasokat. Így tett az asszonnyal is, a víz közepén azonban nem viselkedett kellő illemtudással, ezt pedig a csillapíthatatlan indulatú férj nehezen vette. Felemelte az íját és halálra sebezte a kentaurt. Az, haldokolva, álnok tanácsot adott az asszonynak (Karsai György és Térey János fordításából idézem1):
„Vén Oineusz kislánya, ha
Hallgatsz rám, hasznodra lesz ez az átkelés,
Utolsó vagy, akit céljához elviszek;
Jó lesz, ha megőrzöd kiömlő véremet
E nyílvessző hegyén, melyet a lernai
Hüdra epéje feketére színezett,
S hogy megtartsd Héraklész nagy szívét, csodaszert
Keversz a vérből; ha más nőre vet szemet,
Rögtön figyelmeztetni fogja: hű legyen!”
A tragédia elején Déianeira hírét veszi, hogy a férje új asszonyt akar a házhoz hozni. Héraklész hűsége eddig se bizonyult tántoríthatatlannak, de ami sok az sok – itt az ideje hasznát venni Nesszosz vérének. Előkeríti a jól megőrzött vért, egy gyapjúcsomót márt bele, és végigkeni vele férje ünnepi köntösét, hogy elküldje neki; ha azt magára veszi, nem néz más asszonyra többé. (Nem is nézett; a köntös leégette róla a húst, úgy szenvedett, hogy maga kívánta a máglyahalált. Ez a szomorú vég nem tartozik most ránk.) Amit azonban a köntös megmérgezésekor Déianeira tapasztal, arról döbbent ijedtséggel számol be a körülötte álló trakhiszi asszonyoknak:
„A gyapjúcsomót a bedörzsölés után
Véletlenül a földre dobtam, ahová
A nap betűzött. És a gyapjú fölhevült,
Szétporladt sisteregve: volt, s nincsen nyoma;
A vágás helyén így szitálnak szerteszét
A fűrészél alól kipergő porszemek.
Így hevert ott a gyapjú. A földön pedig,
Ahová lepottyant, pezsgett a buborék,
Ahogy ősszel Bakkhosz szőlőfürtjeiből
Csöppenként földre loccsan a kéklő nedű.”
Ez a leírás valahogy furcsán cseng az antik sorok között. Nem drámai dikciónak, inkább egy megfigyelt folyamat szemléletes leírásának hangzik. Az olvasónak az az érzése támad, hogy Szophoklész itt nem a mítoszról beszél, hanem egy valóban végbemenő folyamatról számol be – költői képek segítségével ugyan, de ritka szabatossággal. Mintha egy kémiai reakció látványáról lenne szó. Így lehet-e? Mi lehetett az anyag, ami ilyen módon támadja meg a gyapjút?
Ha kémiailag valóban azonosítani lehet Nesszosz vérét, úgy ez a mítoszi folyadék három követelménynek kell, hogy eleget tegyen.
- Kapcsolatban kell állnia a mítosz valamilyen elemével.
- Csak olyan anyagokról és eljárásokról lehet szó, amelyeket az antikvitásban ismertek, vagy legalább is ismerhettek.
- Ha az anyagot a Nap melege éri, buborékok keletkezése közben meg kell támadnia a gyapjút, amelyből csak por marad vissza.
Ami az első követelményt illeti, tudjuk, hogy a kentaurok Magnésziából, Tesszália egy tartományából származnak.2 Itt már ősi idők óta bányásztak barnakövet (mai ásványtani nevén piroluzitot);3 ennek a kémiai összetétele MnO2, az üveggyártásban használták színtelenítő adalékként. Ha a barnakövet salétrommal vagy hamuzsírral hevítik, úgy levegőn könnyen keletkezik belőle kálium-permanganát; a görögök természetesen ismerték a salétromot is, a hamuzsírt is.
Balog János barátom, gondosan olvasgatva az irodalmat és megismételve egyik-másik kísérletet, azt találta, hogy tömény kénsavval elegyítve a kálium-permanganátot, egy sűrűn folyó, átlátszatlan, alvadt vérszínű, olajos folyadékot lehet nyernünk. Ebbe beledobtunk egy gyapjú csomót. Úgy találtuk, a folyadék hidegen nem támadja meg a gyapjút, de 30–40 °C táján már élénk buborékolás közben feloldja az anyagot, nem hagyva belőle mást, mint szürkés port.4 Ennyi melegre Attika napsütése már könnyen elegendő lehet.
A reakció persze függ az összetételtől; nagyon tömény és nagyon híg oldatok nem támadják meg a gyapjút, és van olyan összetétel is, amelytől lángra lobban az anyag. De közbülső koncentrációk mellett azt látjuk, amit Szophoklész leírt.
Nagy kérdés persze, hogy ismerték-e a görögök a kénsavat – erről megoszlik a kémia történészeinek a véleménye. Leírás ugyan nem maradt ránk, de közvetett bizonyítékok alapján többen azon a véleményen vannak, ismerhették, sőt ismerniük kellett ezt az anyagot.5
Úgy gondoljuk tehát, nem teljesen alap nélkül való azt gondolnunk, hogy Nesszosz kiontott vére kálium-permanganát és tömény kénsav keveréke volt.
Az antik szöveg azonban azt is elárulja, hogy a lernai hüdra epéjével
elegyedett a vér, azt kellett Déianeirának megőriznie. Ezt az epét
is lehet kémiailag azonosítani? Talán tömény kénsav gyűlt meg a hüdra
epehólyagjában?
Köszönettel tartozunk Ritoók Zsigmond professzornak tanácsaiért, támogatásáért.
Héraklész megöli a lernai hüdrát
„A hüdra a lernai mocsarakban élt, ki-kilátogatott a síkságra, és az állatokat meg a vidéket pusztította. Hatalmas testén kilenc fej nőtt, ebből nyolc halandó, a középső halhatatlan. Héraklész kocsira szállt – Iolaosz volt a kocsihajtója –, s meg sem állította a lovakat, míg Lernába nem ért; meg is találta a hüdrát egy domb tetején, az Amümóné-forrás közelében, ahol a barlangja volt. Tüzes nyilakat zúdított rá, hogy kicsalogassa. Amikor végre előjött, Héraklész megragadta és lefogta, az állat azonban a lába köré tekeredett. Az sem segített, hogy Héraklész buzogánnyal kezdte ütni a fejeit: mert minden szétvert fej helyén két másik nőtt ki. Egy hatalmas rák is a hüdra segítségére sietett, harapdálni kezdte Héraklész lábát. Miután a rákkal már elboldogult, segítségül hívta Iolaoszt, aki felgyújtotta a közeli erdő egyik sarkát, és üszkös ágakkal kiégette a hüdra fejeinek gyökereit, hogy ne tudjanak újra kinőni. Miután ilyen módon sikerült végezniük a mindig újranövő fejekkel, Héraklész levágta a halhatatlan fejet is, a Lernán keresztül Elaiuszba vezető út mentén elásta és súlyos sziklatömböt helyezett rá. Majd felvágta a hüdra tetemét, és nyílvesszőit megmártotta az epéjében.”
Héraklész megöli Nesszosz kentaurt
„Héraklész m]agával vitte Déianeirát is. Amikor az Euénosz folyóhoz értek, a parton ott találták Nesszosz kentaurt, aki fizetség ellenében átszállította az utasokat a túlsó partra. Azt állította, hogy becsületességéért kapta ezt a tisztséget az istenektől. Héraklész maga kelt át a folyón, Déianeirát azonban rábízta Nesszoszra, hogy fizetség fejében vigye át a túlsó partra. Nesszosz át is vitte, útközben azonban erőszakoskodni kezdett vele. Déianeira felsikoltott, Héraklész pedig a sikoly hallatára nyilával keresztüllőtte a vízből felbukkanó Nesszosz szívét. A haldokló kentaur magához hívta Déianeirát, és megsúgta neki, hogy ha szerelmi varázsszerre van szüksége Héraklésszel szemben, az ő földre lövellt ondóját vegyítse össze a sebéből kiömlő vérrel. Déianeira megfogadta a tanácsot, és magánál őrizte a varázsszert.”
Déianeira átnyújtja Héraklésznek a mérgezett köntöst
„Héraklész […a legyőzött király lányát,] Iolét hadizsákmányul magával vitte. […] Áldozatot kívánt bemutatni, ezért Likhasz nevű hírnökét hazaküldte Trakhiszba, hogy hozzon neki díszes öltözetet. [Felesége,] Déianeira a hírnöktől értesült az Iole-történetről, és mivel attól tartott, hogy Iolét jobban fogja kedvelni Héraklész, bekente az inget Nesszosz kifolyt vérével – az állítólagos szerelmi varázsszerrel. Héraklész felöltötte az inget, és hozzálátott az áldozat bemutatásához. Az ing azonban átmelegedett, és a hüdra mérge marni kezdte Héraklész bőrét. […] Tépte volna le az inget, ám az szinte hozzánőtt a testéhez, úgyhogy az inggel együtt a húsa is levált.”
