„A század első esztendejében születtem, egy Erdély-széli városkában, mely most Romániához tartozik. Apám ott volt tanár, iskoláimat azonban már Budapesten jártam, az orvosi egyetemet is ott végeztem el. – Orvosi munkát tizenhét éven át folytattam; 1943-ban mint fővárosi iskolaorvos mentem nyugdíjba. – Pályám első felében főként tanulmányokat írtam. – Hogy olyan témákhoz is hozzányúlhassak, amelyekre irodalmi folyóiratainkban nem igen volt mód, 1932-ben egy tanulmány folyóiratot indítottam, melyet magam írtam: ez volt a Tanú. – A fiatalság nevében végzett tájékozódás; az enciklopédikus együtt tanulás folyóirata volt ez, munkáim közül a magyar értelmiségen ez hagyta a legmélyebb nyomot, apámtól örökölt természetem is ezt tartja a legtöbbre. Ma azonban szépirodalmi munkáimat becsülik inkább.”
Az idézet Németh László 1961-ben írt rövid önéletrajzából való. Regényei, drámái Európa-szerte hódítani kezdenek, és hogy az író mégis tanulmányait vallja legértékesebb alkotásának, bizonyosan nem csak a született pedagógus elfogultsága. Németh László nem akar tanítani, az esszét a nyilvános tanulás egyéni műfajaként műveli. Irodalmi és filozófiai tanulmányai az olvasóközönségre és az írótársakra nagy hatással voltak, hívőket, tanítványokat toboroztak vagy elkeseredett támadásokat hívtak ki maguk ellen. Orvosi tárgyú írásainak sorsa mostohább; a laikus olvasó vagy kritikus nem tud mit kezdeni velük, az orvosok pedig gyakran már eleve előítélettel nyúlnak a könyvhöz: „Ez csak irodalom!”
Első orvosi tanulmányát, az: Új szempontok a status praesens felvételében címűt 1925-ben, az egyetem befejezésének évében írta. A cikk első részében a semmitmondó, sablonos betegleírás gyakorlatát bírálja.
„Ami már egyetlen status elolvasása után okvetlenül kiváltja a kritikus májú ember rosszallását, az a beteg leírásában mutatkozó szent szimplicitás”
– írja.
„Felöleli ez a status a termetet, fejlettséget, alkatot, bőrt, mellkas-, has stb. formát, de a felvilágosítás, amelyet ad róluk, a rendőrségi személyleírás nívóján mozog”.
Sajnos, az elmúlt 41 év sem volt elég ahhoz, hogy a mindennapos orvosi tevékenység közben születő betegleírások lényegesen javultak volna. Legfeljebb egy dolog változott azóta: a rendőrségi személyleírások sokkal jobbak lettek.
Németh László tanulmányának érdeme, hogy világosan elítéli azt a mechanikus szemléletet, amely a betegséget az adott beteg alkatától, személyiségétől elvonatkoztatva vizsgálja.
„A mi statusainkból a betegség deus ex machina áll elénk, mint a fátum a görög tragédiákban. Vadászás ez a tünetekre az alkat ismeretlen vadászterületén. Pedig minden tünetnek csak a beteg szervezethez való viszonyában van jelentősége.”
Aforizmának beillő tömörséggel foglalja ezt össze:
„Csak a részletek vizsgálhatók s csak az egész fejez ki ismeretet”.
Manapság sok cikk szól arról, hogy elhanyagoljuk a klasszikus betegmegfigyelés alapvető részét, a bőr vizsgálatát. Ismét Németh Lászlót idézem:
„A szervezetben lepergő életfilm mozivászna a bőr, mintha csak demonstrációs eszközül volna kifeszítve világ és szervezet közé. – Amelyik orvos elhanyagolja a bőrt, lemondott az egyik legfontosabb okmányról, melyet a természet az emberről kiállított”.
Az utolsó mondat nemcsak igaz, hanem költőien szép is, s azt is eszünkbe juttatja, hogy az ember szintén okmányként használta a bőrét: a tetoválás ősi szokásának egyik funkciója éppen az volt, hogy a jelzés viselőjének nemzetségi, törzsi viszonyait igazolta.
Érdekes, hogy Németh László az akkor igen állandónak, statikusnak elképzelt kötőszövetet a kóros folyamatok fontos résztvevőjének gondolta. A kollagén betegségek kórtanának megismerése feltevésével meghökkentően egybevág.
Akár a nervizmus, akár a psychosomaticus medicina hívei vagyunk, mindig hangsúlyozzuk, hogy legújabb, legkomplexebb és legigazabb tudásunk alapján most már végre figyelembe vesszük az idegrendszer és szervezetünk többi részének állandó kölcsönhatását. A betegleírás azonban legtöbbször ma is a fizikális vizsgálat közhelyeinek monoton ismétlése, ahogy Németh László írja:
„A mi statusaink lefejezik az embert és a feje tekintetbe vétele nélkül mondanak véleményt tüdejéről, májáról. Pedig elme és szervezet közt örök az összjáték. A szervezet kóros folyamatai stigmákat teremtenek az elmén, az elme kóros folyamatai stigmákat teremtenek a szervezeten. A betegségek szubjektív tüneteit nem értékelhetjük az elmealkat nélkül. A beteget elsősorban szubjektív érzései érdeklik, s gyógyultnak ezek múltával érzi magát. Nem elég tehát anatómiai és élettani gyógyulásra törekednünk, a pszichés gyógyulást is ki kell vívnunk.”
Az író egész élete páratlan érdekességű kísérlet arra, hogyan képes a vizsgálatra mindig éber elme az élet gondjait a legnehezebb helyzetben is hasznos munkává alakítani. Gályapadból laboratórium – egyik tanulmányának címe, sok művének mottója lehetne. Az iskolás gyermekek egészségügyi adatait évről évre megörökítő iskolaorvosi robotmunkában is felfedezi az óriási lehetőséget: az egészséges gyermekanyag hosszú időn át részletes vizsgálatokkal fejlődésében követhető.
1935-ben megkezdett vizsgálataiban a testi adatokat gondos alkati mérésekkel rögzíti, az iskolaorvos egészségtan tanári kötelezettségét pedig felhasználja arra, hogy a kartonon megörökített somaticus statust a padban ülő diák szellemi statusával szembesítse. A Medve utcai polgári című tanulmányában a kutatás színhelyéül szolgáló iskola történetének ismertetése, a tanulók szüleinek szociográfiája a gyermek testi és szellemi fejlődésének társadalmi hátterét adja. Leírja a serdülés alatt bekövetkező psychosomaticus változásokat. Pszichológiai vizsgálatokat végez, s ezek eredményének értékelése nemcsak tudományos jelentőségű, hanem érdekfeszítő rejtvény is; az író-orvos az olvasót is bevonja a szabad asszociációk szósorainak megfejtésébe.
Művének első kiadása 1937-ben 300 példányban jelent meg. A könyv végéhez írt jegyzetben az író a munka folytatásához szükségesnek tartja, hogy a vizsgálatokat nagyobb anyagon, más iskolákban is megismételjék, és szakorvosok részvételével 4-5 éven át kövessék a vizsgálatban szereplő gyermekek fejlődését. Az így kapott adatok és a szakirodalom feldolgozása után szeretné az orvosi jellemrajzok értékét a gyakorlatban is kipróbálni.
A terv – sajnos – nem valósult meg. A „tapintatlannak” minősített vizsgálatokat betiltották, azonban az elképzelés nagyszerűségét nem kell magyarázni, amikor a modern epidemiológiai szűrővizsgálatok keretében szakorvosokból álló munkacsoportok dolgoznak világszerte. A könyv szociográfiai fejezetei is megelőzték azt a társadalmi és orvosi felismerést, amely az utolsó húsz évben kifejlődő szociális medicina létrejöttéhez vezetett.
Betegségéről, a hipertóniáról szóló leveleinek gyűjteménye a legkülönösebb orvosi könyv, amit valaha is írtak. Az író-orvos vérnyomás naplója drámaian tömör kor- és kórrajz, tanúja annak, hogyan őrzi meg a betegség börtönéből is kísérleti műhelyt alakító értelem az emberi tudatot és méltóságot; az orvos-író megfigyelései pedig a klinikai gondolkodás követésének örömével ajándékozzák meg a fiatalabb pályatársakat. Az írás hőse ezért nem a hipertónia, hanem a kísérletező ember, akit a magas vérnyomás, e furcsa népbetegség szorít védekezésre.
A Leveleket az író egy fiatal, képzeletbeli belgyógyászhoz intézte,
„aki elég literátus ahhoz, hogy az efféle kísérlet gyönyörködtesse, s eléggé s még nem túlságosan belgyógyász ahhoz, hogy az egyes esetek apróbb részleteikben is érdekelni tudják.”
Orvosokkal beszélgetve az első meglepetés az, hogy ehhez a megtisztelő küldeményhez milyen nehéz címzettet találni.
Pedig ez a kötet vitathatatlanul orvosi könyv. A hipertónia aetiológiájáról, pathomechanismusáról – és itt szándékosan használom az orvosi szakkifejezéseket – írt gondolatok olyan élettani alapismereteket tesznek szükségessé, amilyennel a laikus csak a legritkább esetben rendelkezik. Ez nem azt jelenti, hogy a művelt olvasó nem érti a könyvet, hanem valószínűvé teszi, hogy néhol elő kell vennie a lexikont – ami csak hasznára válik – vagy egy-egy szót, mondatot átolvas anélkül, hogy pontosan ismerné az értelmét – és ez még nem szegényíti az olvasás élményét.
Sok kolléga háborgott azon, hogy az író a hőmérő analógiájára a vérnyomásmérőt is a beteg kezébe adná. Ezt az ötletet a hypochonderré nevelés eszközének, „pumpa-neurosis” előidézőjének tartották. Hogy ez így volna-e, azt csupán hosszú tömegkísérlet dönthetné el, és az sem bizonyosan. Mindig az adott beteg személyiségétől függ, hogy az orvos mit közölhet, vele, és mit bízhat rá. De ezen – azt hiszem – úgy sem kell vitatkozni. A hipertóniakutatás szakértői viszont hangsúlyozzák, hogy a rendelőben, vagy kórházban mért, egy-egy vérnyomásérték semmit sem mond a beteg „valódi” tenziójáról, és csak a folyamatos, vagy legalábbis gyakran megismételt vérnyomásmérés eredményéből tudunk meg valamit. Németh László hipertónia könyvének egyik nyomtatásban meg nem jelent részében szintén írja, hogy jó lenne már olyan vérnyomásmérőt szerkeszteni, amit
„reggel rászerelnek a beteg karjára, s este egy szalagot húznak ki belőle a vérnyomás görbéjivel”.
Kórházi őrzőszobákban és kísérleti célra már használnak erre alkalmas berendezéseket, de a hipertóniás betegek ilyen „hosszú lejáratú” megfigyeléséig még sokat kell várnunk. Marad tehát a gyakori mérés, és nehéz eldönteni, hogy jobb-e, ha azt mindig az orvos, vagy nővér végzi, és soha sem az igazán érdekelt: a beteg. Voltak, akik a mérés pontosságát féltették, amit a beteg szubjektivitása tönkretenne. Az angol Wilcox 1961-ben a vérnyomásmérő főszereplésével filmet készített. A premier plánban látható higanyszál süllyedése közben megszólalnak, majd elnémulnak a koppanó hangok, a vérnyomásmérés Korotkov-féle módszerének megfelelően. A filmet először nővéreknek vetítették le, akik a szisztolés nyomást 4-16, a diasztolést 2-45 Hgmm-rel vélték magasabbnak, vagy alacsonyabbnak a valódi értéknél. Az orvosokkal megismételt vizsgálat még szomorúbb eredménnyel végződött. Ha csak a vérnyomás számadatainak pontosságát féltjük, nyugodtan átengedhetjük a vérnyomásmérés szertartását a betegnek. Úgy tűnik, jobbára a beteget kellene féltenünk az orvos szubjektivitásától.
Németh László vérnyomás naplójának görbéi egyedülálló értéket képviselnek. Nincs szakkönyv, amelyben egy hipertóniás egyén vérnyomását különböző psychés, fizikai és gyógyszeres terhelés alatt és után, ennyire részletesen feljegyezték volna. A vérnyomás-adatokat 5-10 percenként rögzítő „microgörbéi”, (1. ábra), és a napi átlagokat tartalmazó grafikonjai (2. és 3. ábra) az akut és krónikus önkísérlet rendkívüli dokumentumai. Megfigyeli, hogy a tenzióemelkedés mértéke a munka nehézségétől függ; a prózai fordítás előkészítése, a szótárazás alig fokozza a vérnyomást, a legmagasabb értékeket az eredeti írás után mérte (2. ábra). Hasonlóan fokozza a tenziót, ha vendégek jelenléte beszédre, vitára kényszerítette (3. ábra).
Szemléletéből és a gyógyszerekkel szerzett rossz tapasztalataiból ered, hogy a magas vérnyomás kezelésében az „agydiétát”, a túlérzékeny idegrendszerű hipertóniás beteget szorongató feszültség megszüntetését tartja a legfontosabbnak. Könyvében írja:
„A hipertónia a lelki egészségügy terén kívánna olyanféle rendszabályokat, felvilágosító munkát, menedékhely-nyitást, amilyennel a gümőkórt a fizikai közegészségügy küzdte le”.
Kórélettani fejtegetéseivel, a hipertóniások karthauzi telepeken történő átnevelésének javaslatával lehet és kell is vitatkozni, de érvekkel, és elfogultság nélkül. Németh László magas vérnyomását kétségtelenül az „agydiéta” szorította vissza, és az izgalmak megszüntetése minden hipertóniás kezelésének alapvető feltétele. Lang, a Tardieu-fivérek és Pickering monográfiájához fűzött kritikai megjegyzései igen tanulságosak: a kísérletező ember logikát kereső érdeklődése szövődik össze a beteg kíváncsiságával, aki a sorsát próbálja kiolvasni a szakkönyvekből.
Idézi a történelem tragikus kísérletét, a „leningrádi hipertóniát”, amit Lang részletesen ismertet művében. A szovjet kutató a hipertónia esetek háború alatt észlelt megszaporodását a központi idegrendszerre nehezedő háborús feszültséggel magyarázta. Leírta azonban azt is, hogy 1941 októberétől 1942 elejéig, amikor Leningrádban a lakosság az ellátás nehézségei miatt a legrosszabbul táplálkozott, a hipertónia gyakorisága csökkent, majd ismét gyakrabban észleltek magas vérnyomást 1942 nyarától, amikor változatlanul súlyos háborús izgalmak mellett az ellátás javult. Németh László nem figyelt fel Lang könyvének erre a részletére, viszont a koplalás vérnyomást csökkentő hatását maga is észlelte és leírta, majd egyik egyetemi tankönyvben ráakadt annak a szellemes állatkísérletnek az ismertetésére, amit Sós és munkatársai végeztek 1953-ban: fehérjehiányos étrenden tartott patkányon nem idézett elő hipertóniát olyan inger, amely a jól táplált állat vérnyomását felemelte.
Németh László orvosi tanulmányai nem a szokványos felépítésű dolgozatok, és nem iskolás feladatok megoldásához készített módszertani könyvek. Értéküket gondolati gazdagságuk adja, amely ha néha vitára késztet is, mindig érdekes. A gyönyörű stílus és nyelvezet is követendő példa, mert az orvosi folyóiratok tanulmányozása közben az olvasónak legtöbbször nem a tudomány sokszínűsége és változatossága jut eszébe, hanem csak egyetlen dolog; Sir James Barne aforizmája:
„Úgy tűnik, hogy manapság csak a tudomány emberének van mondanivalója, és úgy látszik, hogy ő ma az egyetlen, akinek fogalma sincs arról, hogyan kellene azt elmondania”.
Az orvos író sok érdekes adattal és megfontolást érdemlő elmélettel járult hozzá tudásunkhoz. Valamennyien adósai vagyunk, mert úgy tűnik, hogy egyelőre az orvostudomány többet köszönhet Németh László hipertóniájának, mint az író hipertóniája az orvostudománynak.
A művész orvosi tárgyú esszéi még egy különleges szempontból is figyelmet érdemelnek. Ismereteink rohamos fejlődése miatt a tudományos közlemények igen hamar elavulnak. Angol szakemberek vizsgálatai szerint a természettudományi tárgyú cikkek iránti érdeklődés a megjelenést követő második évtől kezdve gyorsan csökken és általában tíz év alatt bekövetkezik a teljes elévülés. Németh László írja Pickering: High blood pressure című könyvéről:
„George White Pickering könyve megérdemli a jó hírét: szépen felépített, gondosan megírt munka; az embernek az jut eszébe róla, hogy mennyi írói készség vész el a szakkönyvekben; mennyi ízlés, szerkeszteni tudás, világosság és árnyalatérzék, a fogalmazásnak ez a körültekintése – egy szépirodalmi művet hosszú évtizedeken át az olvasók kezében tartana; erre elévülő tartama miatt, húsz-harminc év múlva legföllebb az orvostörténész fog bólintani.”
A témával foglalkozó kutató a kérdés klasszikus forrásmunkáit – mint pl. a hipertóniakutatók „bibliáját”, Pickering könyvét – sokáig felhasználja, idézi, de az egyetemet éppen végző medikus hat éven át már csak a többnyire kérészéletű „legújabb eredményekről” hall, s a néhány évtizeddel előbb hatalmas erőfeszítést és gyakran érdekes, de elfelejtett elméleteket jelentő kutatási irányzatokról nem tud meg semmit. Németh László tanulmányait általános érvényű gondolatiságuk és irodalmi színvonaluk maradandóvá teszi, és ezek az írások úgy őrzik meg tudásunknak egy-egy korszakát, mint a borostyánkőbe zárt buborék a régi idők levegőjét.
Németh László orvosi munkái mindig a medicina legkorszerűbb, legtöbb eredménnyel kecsegtető iskoláinak alapján vizsgálták az orvosi gondolkodás hibáit és lehetőségeit. Művei nem az orvosi alapképzettséggel rendelkező literátor kirándulásai a tudomány területére, hanem egy hatalmas természettudományi műveltséggel felvértezett gondolkodó vizsgálatai arról, hogy mit tudunk, és mi az, amit tudhatnánk.