Isten felfedezése

Karinthy Frigyes
tudomány, tudományos módszer

„Si Dieux n’existerait faudra l’inventer!”

– Az elmés francia mondás – magyarázta tovább, belemelegedve tárgyába, a csillagász –, hogy istent, ha nem volna, fel kellene találni, annak számára, aki a találmányok és felfedezések lélektanával tisztába jutott, majdnem ugyanannyit jelent, mintha azt mondanám, hogy istent, ha van, fel is lehet fedezni – felfedezni, a szó valódi, tehát tudományos értelmében, nem eljutni a benne való hit révén, az ő létének megismeréséhez, mint ahogy a vallásos, belső módszerek próbálják – hanem felfedezni, megkeresni, szemtől szembe megtalálni őt, a benne való kételkedés révén, mint ahogy a tudományos, külső módszerek szokták. Felfedezni, mint ahogy felfedeztük a Földet, a bolygókat, mint ahogy felfedeztük Amerikát és az Északi-sarkot, mint ahogy felfedeztük – és nem feltaláltuk – a repülőgépet s ama fényt, mely láthatóvá teszi a láthatatlant.


Tudományos szempontból a kérdésnek ilyetén módon való feltevése egyáltalán nem nevetséges. A tudomány régen túl van már azon a merev, gyermekes állásponton, hogy költészet és megismerés, képzelet és valóság, érzés és tudás, két külön világ, külön mozgás, amiknek ellenkező iránya van. Tudomány és költészet egymáshoz való viszonya nem koordinált ellentét – a különbség köztük csak tartalmi, mennyiségbeli –, korántsem kategorikus: s kettő közt a tudomány az összefoglalóbb tartalom, mert magában foglalja a költészetet, míg a költészet nem foglalja magában a tudományt. A finnyás intuitivisták, önmagukat álomba ringató művészlelkek hiába próbálják tagadni: költészet és tudomány párhuzamos vonalak, s valahol a végtelenben találkozniuk kell. Csak a felületesség és műveletlenség képzeli el a tudományt holmi száraz és rideg tevékenységnek – a született művelt lélek (mert ilyen is van – íme, az első költői paradox, holott tudomány!) jól tudja, hogy költőietlen tudomány nincs, legfeljebb tudománytalan költészet van!


A remek Chesterton egy helyen a következő elmés váddal próbálja nevetségessé tenni a „tudományos tébolyt”, ahogy ő nevezi: „Világ kezdete óta sok százezer öregasszony állítja, hogy látta a kísértetet – és erre jön négy vagy öt öregember, és azt állítják, hogy ez a sok öregasszony nem látta a kísértetet.” A vád elmés, s ha igaz volna, meg is bélyegezné a tudományt. Csakhogy nem igaz – a tudomány meghallgatása nélkül imputál állításokat, amiket a valódi tudomány soha nem állított. A valódi tudomány soha nem állította, hogy a százezer öregasszony nem látta a kísértetet – a valódi tudomány annyit kockáztat csak meg, hogy amit százezer vénasszony látott, az talán nem kísértet volt.


Finom különbség ez, de döntő különbség! A valódi tudomány soha nem állította, hogy isten nincsen, legföljebb azt állította, hogy amit istennek hittünk, az másvalami. De ezt is csak feltételesen – mert a valódi tudomány, szemben a költészettel, soha nem állította, hogy tud valamit (íme, a második paradox!), mindig csak azt, hogy keres valamit, legfeljebb, hogy sejt valamit – mert a valódi tudomány mindig azzal foglalkozik, amit még nem ismer – szemben a költészettel, mely azt írja le, amit már ismerni vél.


És a valódi tudomány soha nem tagadta a költészet óriási jelentőségét, mondhatnám előjogát, kezdeményező szerepét abban a folyamatban, mely az igazság megismeréséhez vezet, s mely nélkül soha el nem jutna odáig. Sőt, egyre világosabban sejt valami sajátságos törvényszerűséget, mely szerint mindazt, ami van, mindazt, ami lehetséges, először a költészet veszi észre – s a tudomány csak a költészet nyomában kullogva, gyakran csak évezredek múlva jut el odáig, hogy igazolja a költészetet – a valódi tudomány számára tehát az, hogy a vallás költészete hisz isten létében, egy ok arra, hogy lehetségesnek tartsa isten létezését. Mert íme, mindannak létezését és lehetségességét, amit a tudomány ma igazolt, más szóval felfedezett és feltalált, a költészet régen megérezte – ennek a törvényszerűségnek megismeréséhez nem kell több, csak annyi, hogy jóhiszeműek legyünk, és szó szerint vegyük a költészetet.


Abban a pillanatban, hogy szó szerint vettük, csodálatos rendszer körvonalai bontakoznak ki előttünk. Kiderül, hogy repülőgépnek lennie kellett: – különben hogy beszélhettek volna évszázadokon át a költők emberi érzelmek és vágyak szárnyalásáról? Kiderül, hogy a Röntgen-fény lehetséges volt – honnan sejthette volna a költő különben, hogy szeme a tárgyak mögé hatol, hogy szívünkbe lát? S honnan vette volna Tündérország költője az „ezermérföldes papucs”, a „hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok” ábrándképeit, ha nem lett volna mód rá, hogy évezredek múlva a tudomány telefonnal és rádióval és mozgófényképpel igazolja Tündérországot? A „tudomány csodája” mindig megvalósítása csak a „hitrege csodájának” – s hogy a halottakat fel fogjuk támasztani tudni, hinnünk kell azért, mert legenda van róla, hogy volt, aki feltámasztotta. Mert nincs és nem lehet annyi hatalma a képzeletnek, mint amennyi lehetősége a valóságnak van – mert a képzelet véges, a valóság pedig végtelen.


A szó szerint vett költészet megtanít rá, a jövőbe látni, azzal, hogy feltárja a múltat – megtanít rá, hogy semmit értelmünk lehetetlennek ne tartson, amit érzésünk lehetségesnek mutatott – sőt megtanítja az értelmet bátran elindulni az úton, amit az érzés kijelölt. Ha a szerelmet „édes”-nek érezte valaha költő, mérget vehetünk rá, hogy a tudomány kimutatja egykor, minő rokonságban van ízlőszervünk és szerelmi érzékletünk idegvégződése a központi dúcrendszerben – a „lólábú” ördög képzete veszedelmesen emlékeztet holmi darwini ősemberre, a görög kentauron keresztül – az angyalt pedig, ha akarod, a jövő évszázezredekben keresheted. Nem halt meg a szív, mikor az agyvelőt felfedezték – átalakult csak vagusszá, bolygó ideggé, s végzi munkáját tovább.

S ha istenről beszél a legenda, úgy kell lennie, hogy a tudomány egykor megtalálja majd: mi volt az a létező valami, aminek létezése elkerülhetetlenné tette, hogy istent lásson a költő? S a tudomány előnyben van, több kilátása van rá, hogy megtalálja, éppen, mert nem hisz benne, mint a vallásnak arra, hogy megmutassa, éppen, mert hisz benne – a vallás odafent tudja őt, a mennyekben – a tudomány mindenütt keresi, kívül és belül, a csillagos égen, alul és felül, s az emberi lélek horizontján is, odabent. És talán felfedezi vagy – most már láttuk, hogy mindegy – feltalálja őt, kételkedésének kandi tekintetével, kíváncsiságának mindent felturkáló, céltalan játéka közben – véletlenül és váratlanul, mint a puskaport vagy a rádiumot, vagy az elektront, valahol, a kémcső fenekén, csapadék alakjában – vagy az agyvelő gyrusai közt, tulajdon személyében –, valami képlet vagy összefüggés formájában, de mindenesetre szemmel látható módon, megvalósítva és kinyilatkoztatva, hogy megálljon Előtte, s számon kérje egykor – mivégre teremtette ezt a csodálatos és szörnyű világot s benne őt, csodálatos és szörnyű képmását, az embert.

A művészet és tudomány allegóriája
Ignace Raeth · 1649 · olaj, vászon · Museo del Prado, Madrid
Forrás

Karinthy Frigyes: Címszavak a Nagy Enciklopédiához I–II. Cikkek. Válogatta és a szöveget gondozta Ungvári Tamás. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980. (Karinthy Frigyes összegyűjtött művei.)