„[…] egy olyan szörny, mint a matematika nőprofesszora kellemetlen, ártalmas és haszontalan.”
„Úgy találom, hogy alapjában igaza van; az egyetlen, ami ellen tiltakozom az, hogy olyan nagy számmal volnának Svédországban matematikusok és engem csak udvariasságból hívtak meg.”
A humán kultúrában is nyomot hagyó hősnőnk kiváló orosz matematikus volt (nem sokkal halála előtt a matematika rendes tanárává nevezték ki a stockholmi egyetemen). Gyermekkoráról szóló visszaemlékezéseivel egy kötetben jelentek meg svédországi barátnőjének róla szóló emlékei. Ebben olvasható az alábbi részlet:
„[…] télen Pétervárra költözött az egész család. Szonja most középpontja lett a legintelligensebb, legszínesebb társaságnak, amilyent Oroszországon kívül alig lehetett valahol találni. Mert a felvilágosodott, kulturált orosz annyira mentes minden előítélettől, széles látóköre ébren tartja érdeklődését minden új eszme iránt, amellett annyi lelkesedés van benne, oly mély meggyőződéssel hisz eszményeiben, mint kevés más nemzet fia.
Ilyen kör bámulta, ünnepelte Szonját. Öt év megerőltető munka, teljes elvonultság után, ifjúságának teljében valami mámor fogta el. Az élet ragyogó oldala kifejlesztette ragyogó tehetségét. Belevetette magát a legélénkebb szellemi élet sodrába. Színház, koncert, estély, felolvasás, látogatás egymást érte.
Társasága inkább érdeklődött irodalom, mint tudomány iránt. A rokonszenv és megértés utáni vágy Szonjában is kifejlesztette irodalmi hajlamait. Írt hírlapi cikkeket, verseket, színikritikát, mindent névtelenül. Sőt regényt is A magántanár címen.”
Irodalmi tevékenységét így méltatja Kovács Árpád a Világirodalmi lexikonban:
„Az 1870-es évek közepén tudományos-ismeretterjesztő cikkeket és színházi kritikát is írt. Első kisregényében (1884) egy orosz leánynak a narodnyik mozgalommal összefonódó sorsát ábrázolja meggyőző hitelességgel. Maradandóbb értékűek azonban memoárjai (1890), melyekben a 1860-as évek »nemesi fészkeinek« hangulatát örökíti meg, s a többi között lírai vallomást tesz a család egykori vendégéhez, F. M. Dosztojevszkijhez fűződő titkolt gyermekkori »szerelméről«. Korvin-Krukovszkij tábornok családja egyébként A félkegyelmű című Dosztojevszkij-regényben Jepancsin tábornok családjának modelljévé vált.”
Ha jól értelmezem a barátnő szövegét, Szonja a saját színdarabjait tartalmazó kötetbe „egy utóiratot tervezett, amelynek vázlatát meg is írta, de sohasem dolgozta ki egészen”. A kötetben bemutatott kettős drámához „tudományos indokolást keresett és egész teóriát gondolt ki”:
„Ki nem szórakozott már azzal, hogy elgondolja, hogyan alakult volna élete, ha bizonyos pillanatokban másképpen határoz. Sokszor éreztük úgy a mindennapokban, hogy a külső körülmények rabjai vagyunk. Az élet ezer láthatatlan kis szállal kötött le a maga csendes folyásában. Az ember betölt egy bizonyos helyet, van bizonyos előírt kötelességünk, amelyet szinte gépiesen, minden nagyobb megerőltetés nélkül teljesítünk, általában nem jelentene semmit, ha ma vagy holnap egy kicsit tehetségesebbek vagy tehetségtelenebbek, gyengébbek vagy erősebbek, jobbak vagy rosszabbak lennénk.
Életem folyását nem tudnám kitéríteni szokott medréből, hacsak adott tulajdonságaimat teljesen másokkal be nem helyettesítem képzeletben. De ez csak úgy lehetséges, ha mostani egyéniségem érzését is elveszteném. Másképpen áll azonban a dolog, ha csak életem egyes pillanataira gondolok. Ilyenkor szabad akaratom annyira felcsigázza képzeletem, hogy úgy tetszik, egy kicsit több erőlködéssel, nagyobb felkészültséggel, szilárdabb elhatározással, abban a bizonyos pillanatban egészen új utakra terelhettem volna sorsomat.
Úgy vagyunk ezzel, mint a csodákba vetett hittel. Ép ésszel senki sem fogja arra kérni a Teremtőt, hogy a kedvéért természeti törvényeket változtasson meg, például feltámasszon halottakat.
De feltenném a kérdést minden hívőhöz: melyikük nem könyörgött már a magasabb hatalomhoz, hogy a kedvéért fontolja meg újra elhatározását(2), egy beteget például gyógyítson meg. A kis csoda épp oly kevéssé teljesül, mint a nagy, és igazán meg kell erőltetni agyunkat, hogy lássuk, hogy mindkettő pontosan ugyanazt jelenti.
Így van ez saját magunkról való elgondolásunkban is. Szinte el sem tudnám képzelni, hogyan érezném magam, ha például holnapra azzal ébredek, hogy olyan hangom van, mint Jenny Lindnek, vagy olyan hajlékony, izmos lennék, mint…
Éppen ilyen döntő pillanatot akartak a szerzők kettős darabjukban megérzékíteni. Úgy gondolták, hogy a két Károly egy és ugyanaz az alak a két darabban, csak kis különbségek vannak köztük, amelyek egyéniségükön nem változtatnak. A mindennapi életben, észre sem lehet venni ilyen kis eltéréseket.
Többnyire nem is befolyásolták volna Károly egyik-másik cselekedetét. De egyszerre jön egy döntő pillanat és ezért a kis különbségek, amelyeket előre feltételeztünk bennök, elégséges hatással vannak arra, hogy egyikük egyik, a másik éppen az ellenkező útra lépjen és ha egyszer már megtörtént a választás szétválik egyéniségük és soha többet nem egyesül.
Vegyünk egy példát a mechanikából. Gondoljunk a közönséges ingára, vagy ha úgy tetszik egy súlyos kis golyóra, amely mozgékony szálon függ. Ha kis lökést adunk a golyónak, mozogni kezd jobbra vagy balra, leír egy bizonyos ívet, elér egy bizonyos magasságot, visszaesik, de nem tér nyugalomba eredeti helyén, hanem átcsap az ellenkező oldalra és megközelítőleg ugyanolyan magasságra, majd újra visszaesik és így folytatja, előre hátra lengését bizonyos ideig. Ha első lökésem egy kicsit erősebb lett volna, magasabbra lendülne a golyó, egyebekben minden változatlanul ugyanúgy folyna le. De ha első lökésem olyan erős, hogy golyóm átrepül a kritikus ponton, akkor már nem eshetik vissza úgy, mint előbb, hanem kényszerítve lesz útját a körpályán folytatni és mozgásának jellege teljesen megváltozik. Két egymáshoz teljesen hasonló lökés tehát, amelyek egymástól csak abban különböznek, hogy az egyik innen, a másik túl van egy bizonyos határlökésen, két egymástól teljesen különböző eredményt létesíthet.
A mechanikában éppen ilyen határ vagy kritikus mozzanatokat szoktak tanulmányozni, azt találjuk, hogy valamely jelenség lefolyásának tiszta képére nézve fontos azt éppen ilyen kritikus határértékek közelében megvizsgálni.
A darabok szerzői úgy érezték, hogy érdekes lenne ilyen kritikus mozzanatok hatását két emberre kiterjeszteni, akik nagyon hasonlítanak egymáshoz, de mégsem teljesen ugyanazok.
A szerzők szándékát csak úgy érthetjük meg, ha feltételezzük, hogy a két Károly nem ugyanaz a személy, egyikben kicsit több az idealizmus és valami kevéssel jobban tudja megítélni mi a lényeges az életben. De ezek a különbségek olyan jelentéktelenek, hogy a mindennapi életben alig tudnánk egyik Károlyt a másiktól megkülönböztetni. De egyszerre beáll egy kritikus pillanat és ez a kis, alig észrevehető előny elégséges ahhoz, hagy az egyik átugorja a kritikus pillanatot, míg a másik nehézkesen visszaesik.”