A reneszánsz tankönyvei között is tovább élnek a középkorban elterjedt, igen kedvelt tanköltemények.1 A reneszánsz egyetemek tanulói is gyakran hívták segítségül memorizáláshoz a többnyire hexameterben írott verseket. Egyiket-másikat a humanisták is eléggé fontosnak tartották ahhoz, hogy többnyire egy nagyobb terjedelmű munka függelékeként kiadják. Quintus Serenus Sammonicus-nak, a műfaj első ismert latin képviselőjének a 9. század végéig sokat forgatott, majd feledésbe merült Liber medicinalisa [Könyv az orvoslásról] a római első nyomtatott kiadástól (1484), az utolsó páduai (1750), illetve velencei (1763) megjelenéséig összesen huszonegy kiadást ért meg. Egy 17. századi és két 18. századi kiadás kivételével valamennyi a humanizmus korában jelent meg. Érthető, mert az 1115 hexameterből álló »poema medicum« forrása a most ismét elővett Medicina Plinii és Plinius maga.2 Serenus költeményével a 16. században több Celsus-kiadás appendixeként találkozunk. Felmerül a kérdés vajon miért éppen Celsussal adták ki?
Nos, valószínűleg azért, mert a Serenus-költemény is enciklopédikus jellegű, jóllehet sem tartalma, sem színvonala nem közelíti meg Celsusét. Segédkönyvnek mégsem lehetett rossz, ha egyes egyetemek bevezető előadásaiknál felhasználták, és Stainpeis is bevette ajánlott olvasmányai közé. Nem volt ugyan már elterjedt, de még a 18. században is használták. Erre kell következtetni abból, hogy Morgagni szükségesnek tartotta Serenus hibáinak sorravételét, tévedéseinek kiigazítását. Vulpius-nak írott, többször kinyomtatott episztolában tárgyalja a poemát.3
Serenust különösen a bécsi orvosi kar humanistái kedvelték. Vadianus 1520-ban első lectio annua-ját [éves előadás] a Liber medicinalis Sammonici [Sammonicus könyve az orvoslásról] alapján kezdte el.4 A tankölteményeknél jelentősebb szerepe volt a nyomtatott tankönyvek szinoptikus tankönyveknek. […]
