A’ Teremtésről.

Nem szomorú hadakat, nem bajnoki névre sovárgó
latrokat énekelek. Fel-tisztúlt elme, keserves
irtózás nélkűl, nem nézhet vissza, tsatánként
ádázó Mársnak fene vér-ontásira. Szörnyű
pusztulási helyett Isten’ munkájinak, inkább
támadatit zengjék én verseim. Egy fövenyetskét,
egy férget nem tudnak azok termeszteni, a’ kik
e’ Mester’ munkáit, az alkotmányokat, annyi
drága bizonyságit bőltsességének, emésztik.
Ének’lyék ezeket mások; ha le-rontani, a’ mit
eggy olly kéz alkot, mellyel pállyára ki-szállni
nem lehet, érdemnek tartyák. Én Téged azonban,
Istenség! kit Fő Mesternek hírdet az Ég ’s Főld,
alkotmányidban fel-emeltt szózattal imádlak.

Óh Te! kinek testembe-szorúltt szikrája tsudásan
élteti gépelyimet, töredék szerszámait elmés
míveinek, mellyekkel ama’ felséges arányra,
a’ nagy Igazságnak szemlélésére, törekszik;
óh örök Ész! Te vezesd remegő járásit eszemnek,
majd, ha imádandó remekedben félve keresvén
Tégedet, a’ szörnyű méllységnek ereszkedik; a’ hol
nagy-tag gömbölyegek szállangnak tágos üregben.

Mindenség! nagy szó; felségesb, hogy-sem eszünkkel
által-hathassuk. Tsak az Isten az, a’ ki temérdek
értelmét ki-merítheti. A’ Nap-kel’ti világnak
bőltsei, bámúlván hajdan méllységire, Isten’
szülttének nevezék. Méltó neve illy tsuda mívnek!
Milliom olly gomolyag, mint a’ Főld, egybe-rakattván,
vólna talán olly nagy, mint a’ Nap; mellynek öléből
lelkíttő hévségek ama’ Testekre lövődnek,
mellyek szép renddel, noha szerte, körűltte kerengnek.
Hogy, kisded teke-ként tünvén szemeinkbe, parányi
mozgással látszik könnyen lábbagni felettünk,
azt tsak az eggy iszonyú távól-függése tselekszi.

Vesd bár egybe Venust Márssal ’s Merkúrral, az Égnek
majd olly nagy gomolyit mint a’ Főld; adgyad ezekhez
jég-koszorújával Száturnust, mellynek ezerszer
több értéke vagyon, mint a’ mí Gömbölyegünknek;
tedd hozzá több, mint más-fél-ezer annyi, vagyonnal
a’ Főldet haladó, ’s hajdan villámba-boríttott
zűrzavarok’ fejedelme gyanánt féltt Tsillagot; ennek
négy nagy Hóldgyaival kaptsold öt Inassait öszve
a’ gyűrűs gomolyagnak; utólb Főldünket-is odvas
hóldgyával gondold oda: mindezek öszve-nyomódván,
sok lessz, hat-század’ részével hogy-ha fel-érnek
tűz-gomolyunk’ iszonyú testének. Gyáva kitsinység!
Eggyet hat-százból ha ki-vetsz, alig érzed: azon-képp’
hogy-ha Világunknak le-szeded valamennyi homályos
testeit, a’ Naphoz képpest kis kárnak alíthatd.

Rettenetes gomolyag! melly szó fejthesse-ki méltán
értéked’; mikor azt tsak gondolatokkal akarván
festeni, által-ölelhetlen messzekre ki-széllyed
a’ gyakoroltt ész-is, ’s támétalan éjbe le-süllyed!
Így oszlik lassan tágosb térekre vonódván
a’ nagy füst-oszlop, míg el-vesz az égi folyóbann.

Ám-de, meg-írtt értéke szerént, e’ mennyei Tűznek
udvara-is tágas, mellyet szemeinkbe le-rajzol,
sík kereketske gyanánt tetszvén úszkálni felettünk.
Harmintz Főld-gomolyat rakván egymásra, fel-érhetsz
a’ Hóld’ úttyához: de tehetsz illy ritka tetőre
még hetvent, hogy el-érj a’ Nap’ karimája’ leg-alsó
pontyából leg-főbb tetejére. Napunknak ölébenn
el-függhetne tehát Főldünk; és Hóldgya, körűltte
háromszor messzebb járván, ki nem ütne amannak
pártázattyához. Mit mondgyak széle’ köréről?
Itt, mérész Anzon! nem könnyen jutna vitorlád
kívántt partyához, meg akarván járni talántán
e’ roppantt gomolyag’ környékeit. Által-evezted
gömbölyegünk’ öt-ezer-négy-száz mértt-főldnyi karéjját,
míg öt nyár el-múlt: de amannak, bár ha napon-ként
tíz nagy mértt-főldet ki-repűlsz-is, meg nem eveznéd
száz esztendőnél hamarább tsuda-nagy környékét.¹

Szörnyű Test! nemes alkotmány! mi nagy Elme, hatalmas
kéz, tsuda Bőltsesség, mi nagy Isten az, a’ ki teremtett!
Tsak Te magad képes vólnál olly névre emelni
mesteredet, hogy drága kezét le-borúlva imádgyuk;
és még-is, mikor öszve-vetünk amaz Égi Tüzeknek
táborival, mi pitziny morzsája vagy a’ nagy Egésznek!
Mert valahány nem-kőltsönözött súgárokat ejtő
tsillagok, annyi Napok villámnak az Égi folyóbann,
és, mivel a’ bőlts Kéz ok nélkül semmi teremtést
nem tehetett, ezek-is szép renddel szerte körűlttök
úszó ’s fényetlen nagy-tag gomolyakra világot,
’s életet árasztnak. Nagyok ők, ’s többnyére Napunknak
nem sokat engednek; vagynak hozzája hasonlók,
vagynak nállánál több-, mint százszorta nagyobbak.

Ám-de nagy-is két Tsillag köztt a’ válasz-üresség.
Mert, míg a’ Naptól kétszer tizen-eggy-ezer a’ Főld,
’s a’ gyűrűs gomolyag tízszer több, addig az eggyik
ön’ tüzivel ragyogó, valamint ő-tőlle, hason-képp’
más Tsillagtól-is, kétszerte-kilentzszer-ezernyi-
milliom olly iszonyú közzel messzebbre ki-fekszik;
mellyet az Ég-nézők egy főld-fentőre, ’s ezen-ként
nyóltz-száz és hatvan német mértt-főldre betsűlnek.

E’ Napokat nagysági szerént hét rendre fel-osztyák
szint’ ezek a’ Nézők: és e’ hét rendet az Égen
jó szem üveg nélkűl tisztán láthattya ragyogni.
Ám-de tovább halavány kárpit húzódik elejbe,
melly sok ezert el-zár. A’ Nép tejes útnak itéli.
Ezt a’ néző-tsők több mint százszorta továbbra
el-vetik a’ szem elől, ’s száznál több Égi világot,
mellyek előbb a’ kárpit alatt el-rejtve valának,
öszve-szorúltt sok szikra gyanánt terjesztnek előnkbe.
A’ tsővel messzebbre ki-vitt tejes útnak alatta
ismét új tüzeket, sőt új tejes-útakat, és így
vég és szám nélkűl látnánk a’ bóltos üregbenn
újjabb és újjabb Napokat, ha szemünknek azon-képp’
vég nélkűl jobb-jobb üveget készítteni tudnánk.

E’ gomolyak’ számát, valamint amaz égi vonásnak,
mellyben tsillognak, térségét, vékony eszünkkel
meg nem foghattyuk. Most e’ sár-testbe szoríttott
elménk, szinte miként a’ tegnap-előtti madárka
fészkéből, bámúlva teként amaz égi tsudákra,
’s tsak gyermek-tsevegésre fakad, ha ditsérni akarja
a’ tsuda Mesternek bőlts karját. Majd, ha ki-menvén
a’ testből, szárnyára kelend, meg-járja örömmel
e’ ragyogó Napokat, ’s a’ közttök szerte-kerengő
’s élőkkel pezsegő, de világtalan, égi tekéket;
’s szűntelen illy tsuda testekről testekre repűlvén,
fontosb énekeket hangoztat az Isteni Kéznek.

Am-de lehet még-is nagyot ábrázolni kitsinyben,
’s ezzel gyenge fejünk’ az Egek’ titkára segélytni. –
Eggy égő fáklyát helyhezz eggy térre; körűltte
egy-néhány kisdedke porok sok-féle körökben
járjanak, úgy, hogy az, a’ mellynek kerek-úttya leginkább
távozik, egy lábnál messzebb soha tőlle ne járjon.
Illyen fáklya körűl rakj öt mértt-főldre tizen-két
újjat, szinte tizen-hat-ezer lábokra betsűlvén
eggy-eggy mértt-főldet, ’s két-két új fáklya között-is
éppen öt-öt mértt-főldnyi közet, ’s a’ morzsa poroknak
minden fáklya körűl hagyván egy lábnyi köretskét.
A’ közepett-égő a’ Napnak képe. Tizen-két
bólt-formán függő pajtási jelentik az első
rendnek Tsillagait: ’s a’ fényt-hordó² Gőz-testeket (önnön
üstökök ád nékik nevet) a’ kisdedke porotskák.
E’ rendtől öt mértt-földdel killyebbre hasonló
szám’ ’s rend-tartással negyven-nyóltz fáklya-világot
rakhatsz; mellynek az Ég’, másod’ rend-béli tüzellő
Tsillagait képzik. Killyebb száz-nyóltzat azon-képp’
helyhezhetsz. Százon fellyűl el-férne kilentzven,
’s kettő a’ negyedik rendbenn. Az utánna-jövendőn
három-száz állhat. Még killyebb a hatodikra
négy-száz és harmintz kettőt; ’s el-végre kilentzvent,
nyóltzon ’s öt-százon fellyűl az utólbra fel-oszthatsz;
a’ mint ezt a’ Mérsékelés’ Tudománnya jelenti.
Vondd az-utánn e’ fáklyákat sommába; ’s ezentűl
fel-vehetended igaz számát amaz Égi Tüzeknek,
mellyek üveg nélkűl néző szemeinkbe le-tünnek.
Sőt hihető, hogy az említtett mértékre szoríttott
rendek-is alkalmas képzési az égi folyóban
fénybe-borúltt Tsillag-rendeknek: tsak-hogy ezek köztt
milliom ízekkel, sőt még többszörte, temérdekb
válasz-ürességek vagynak, ’s hogy száma az égi
rendeknek sokszorta nagyobb, ’s messzebbre ki-terjed,
hogy-sem gyenge szemünk, vagy az ész, ki-vehesse határit.

Így igaz az: hogy az Ég’ ’s Főldnek Fő Mestere mindent
számhoz, mértékhez, fonthoz szabdalva teremtett.
A’ szám’ és mérték’ nyomadékit láttuk az Égnek
rendeiben; most lássuk már a’ fontra-vevésnek
nyomdokit-is, melly jaj! mi hamar szemeinkbe tünendik,
hogy-ha kerengésit vizsgáljuk az égi tekéknek.
Mert ezek a’ testek sem az Ég’ bóltyára szegezve,
sem valamelly más gyámoltól támasztva, szemenként
más-más ösvényben szabadon járkálnak az Égenn;
és még-is bizonyos rendhez, törvényhez, időhöz
szabják úttyaikat, ’s szerrel, noha szerte forognak.

Ezt mi egyéb tenné, ha nem a’ köz testi nehézség?
A’ minden testben lévő terh, mellyet Erőnek,
’s meg választásúl Vonszónak mondani szoktunk?
Két szomszéd Napok egymáshoz törekedtetik egymást,
’s mint a’ sík táblán a’ tisztúltt kénes-ezüstnek³
tseppei, egybe tolódnának, ha-tsak újjolag őket
két részről killyebb álló, ’s ugyan illyen erővel
fel-készültt Tűz-gömbölyegek meg’ vissza (miképpen
a’ ki-feszűltt lántznak gyűrűji) hogy öszve ne folyjék,
nem tartóztatnák. Igaz ez valamennyi Napokról.
Eggyenlő-képpen, ’s minden részekre vonattván
mindenik a’ környűl-álló Nap-társai által,
függve marad közttök, mint a’ sok mágnes-atzéltól
környűl-vett vas-tő. A’ sok köztt egy sem utolsó.
Mert az utólb gomolyag, nem lévén nékie killyebb
vissza-vonó zabolája, hanyatt-homlokkal az őtet
váltiglan vonszó belsőbb szomszédnak ölébe
dőlne. ’S ezen zavarék ismét az előtte-valóval,
nem lévén ki-felé más ösztöne, egybe-tolódnék.
’S így valamennyi Napok mind egy köz-pontra verődvén,
azt a’ régi zavart állítnák lábra megintlen,
mellyből lassanként, ’s tsuda-mesterséggel eredtek.

Ezt az Erőt, mellynek munkálódásit az Égnek
testeiben szint’úgy, valamint a’ Főldre kiszéllyedtt
alkotmányokbann, az Egészben szinte hason-képp’
a’ mint részeibenn, a’ nagy ’s a’ morzsa tagokbann
egy formán láttyuk, belső természete képpen
nem tudgyuk, mi legyen? Titok ő, mint létte valóság.
A’ mit iránta tudunk, tsak ez egy: hogy mívi hatalma
olly renddel láttattya magát lankadni, mi-képpen
a’ Testek’ távól-léttének négyzeti nőnek.⁴

Voltak ugyan Bőltsek, kik, eme’ közt testi nehézség’
forrását lelketlen okok köztt lelni reménylvén,
egy bizonyos fínom, ’s az Egek’ bóltyára ki-áradtt,
lágy, szaporán mozogó, váltiglan vissza-pötződő⁵
’s minden testbe ható folyadékot szültek eszekkel,
a’ melly szüntelenűl, és széllyel-szerte, feszűlvén,
a’ Napokat, valamint egymáshoz kíssze, azon-képp’
egymástól mind-úntalanúl helyeikre taszíttsa.
Éthernek nevezék. Elmés tsuda-szernek itélnéd,
hogy-ha sok egymás köztt vívó díszével elődbe
állna. Nem-is nyernek soha semmit vélle Szülőji.
Mert ismét kérdhetd tőllök: Mi feszítti az Éthert?
Új folyadék-e talán? És ezt? Új Éther-e meg-meg?
’S végtelen illy kérdések utánn el-végre tsak annyit
tudsz ez Erő bel-vólta felől, mint annak-előtte.

Még többet mondok: valamint a’ testi tehernek,
úgy általlyában az Erőnek tudni mivóltát,
nem dolgunk. Titok ő minden-képp’ vékony eszünknek.
Vagynak míveletek: láttyuk, sőt mérjük-is őket:
tudgyuk azon-fellyűl, hogy ezek mindenkor okokból
származnak. ’S az imilly okokat mondgattyuk Erőknek,
a’ nélkűl, hogy, mik legyenek? ki lehetne tanúlnunk.

Nem vólnék első hogyha azt Istennek alajtnám.
Ő tart-fel mindent: ő hordozgattya hatalmas
karjaibann a’ Főldet, Eget, Zsellérivel eggyütt:
benne vagyon, mozog, él minden: nem nézi henyélve
emberi Mester-ként meg-tett munkájit: öröktől
fogva teremt, ’s fog-is úntalanúl alkotni örökké.

Vagynak ugyan, kik az Istentől alkottnak alíttyák
ezt az Erőt, úgy, hogy kezdettől fogva leg-ottan
a’ Természetnek tétettvén széles ölébe,
most már, régenten ki-szabott törvényre, szünetlen,
szorgos kéz-vezetés nélkűl, maga meg-tegye tisztét.
Tsak felső gondot visel ő léttére az Isten.
Mint mikor a’ már kész kerekes gépelyre az Órás
terhet akaszt, ’s ott haggya magán ingadni; ki-vévén,
hogy mozgást okozó terhét fel-vonnya koron-ként.
»A’ Mindenségbenn (így eszmélkednek ezentől
a’ nevezett Bőltsek) nem eredhet semmi magától.
Mástól van minden. Vagyok én. De szülőim’ öléből
vettem lételemet; valamint ők meg-meg’ övéjktől
a’ magokét. Ezek-is másoktól lettenek ismét.
És így mind végig: míg olly egy Párra találunk,
mellynek az Istenség önnön-maga ád vala lételt.
Így kell minden egyéb dolgokról szóllani szintén,
így az egész Mindenségről. Mire nézve Világunk,
melly mástól eredett dolgok’ sommája, hasonló
okra tekéntve, nem önn’ erejéből támada: inkább
más egy tőlle külömb állat⁶ vólt, a’ ki teremté.
Mert ha Világunknak leg-kissebb része külön-ként
romlandó, ’s mind-úntalanúl változni töreksző:
Ő maga-is nem örök, nem változhatlan. Az Isten
ellenben, mert létte’ okát foglallya magábann,
állandó, szükséges, örök. Mire nézve amattól
minden-képp’ külön állatnak kell őtet alajtni.«

Így ők. Ám de beszédgyekben két-féle tsalárdság
fekszik. Mert, ha Világunknak nevezettye tsupán-tsak a’ szerek’⁷
és testek’ sommáját zárja magába,
nem pedig egyszersmind az Erőt-is, melly az idétlen
szert és formátlan testet képezte, ’s időn-ként
képezi, akkor ez a’ nevezet tárgyára nem illik.
Hogy-ha viszont ezen íge alatt az Erőnek-is adsz helyt,
mint mondhatd, hogy az illyen Erő a’ testi szerek-ként
romlandó, ’s bel-vólta szerint változni töreksző,
és így szükség-képp’ alkotmány? Nem-de mivóltát
által nem látván, egyedűl tsak míveit érzed?
Vagy tán azt véled, hogy külső míve szemedbe
nem tünvén, maga-is meg-változik, és el-enyészik?
Ott ugyan a’ hol szer, vagy test nints, nem veszed észre
a’ terhnek mívét: de azonban, vaj! mi hibásan
vélekedel még-is, ha imitt nem lenni alíttod
azt az Erőt, melly minden szert a’ Főldre le-tóldítt.
Vígy oda szert: és míveletét meg-látod azonnal.
Így a’ többiek-is, bátor szemeinkbe ne tünnyön
munkálódások, munkájokat űzik örökké.

»Úgy de talán az Erő a’ belső testi Mivólthoz
tartozik? A’ Testet képezvén, képzed amazt-is?
Semmi viszont ő-is, mihelyest a’ Testek enyésznek.«

Bár-mit előbb, mint ezt! mert így, valameddig ezeknek
nem változtatnád bel-vóltokat, addig azoknak
szűntelen eggyenlő-képp’ ismertetni kivűlről
kellene azt az Erőt, melly abban zárva lakoznék.
Ám de nem ezt mondgyák a’ tett természeti próbák:
mert, ha tsak eggyikből a’ másik helyre le-tészed
a’ Testet, bel-vólta szerént nem változik úgy-e?
És még-is: mennél közelebb’ viszed onnan az Osztó
kögtől a’ Főldnek bár-melly sarkához,⁸
terhe is egyre nagyúl.⁹ Fogy majdan, hogyha magasabb
hegyre viszed,¹⁰ ’s nyoltz-száz-hatvan mértt-földnyire fellyebb
négyszer lessz kevesebb, mint főld színtt nyom vala, terhe.
Hogy-ha tovább egy sík táblán két vissza-pötződő
tsont-glyóbiska közűl függősen ütődik az eggyik
a’ másikhoz: amaz, mellyel közlötted erődet,
el-nyugszik töstént, és ez, melly áll vala, el-fut.
A’ ki tehát az Erőt a’ Test vóltának alajtya,
mondgya-meg: ennek amaz bel-vóltát adgya-e által?

Légyen elég! Mert számtalan illy jelenések akadnak
a’ gazdag Természetben szemeinkbe napon-ként,
mellyekből ki-tanúlni lehet, hogy az, a’ mit Erőnek
mondunk, szinte magán-álló, ’s külön állapot attól,
a’ mit az érzések’ szerszáma le-festhet eszünknek.

Tsalfa tovább az előbbi beszéd: mivel, a’ mit az első
tételbenn állít, ismét meg-rontya utolsó
bé-fejezésében. »Nints (úgy mond) semmi magától:
van hát egy kút-fő – ezt hozza-ki végre belőle –
melly mástól nem ered.« Van hát és nintsen-is, úgy-e?
olly állat, melly létte’ okát foglallya magában?
Hogy-ha tsak a’ Testek’ külső ábrázatit érted
a’ szernek más-más elegyíttődésivel együtt:
akkor ugyan jól mondhatod azt, hogy semmi magától
nintsen; mert ezeket láthatd változni napon-ként.
Ám de nem így szóllhatsz az Erőről, melly amazokbann
a’ formát, ’s elegyűlődést változni tselekszi.
Lelsz-e tsak egy jelenést, az egész Természetet által-
nézgetvén, melly ezt az Erőt változni tanítná?
És ha találnál-is: mondd, kérlek, mennyire mennél?
Hogy-ha talán egy tőlle-külömb kút-fői valónak
állandóságát ki akarnád hozni belőlle
eggy illy tsalfa beszéd által, melly a’ mit az eggyik
tételbenn épít, ugyan azt el-végre le-dönti?

Jobb hát azt az Erőt, melly, a’ mint alkota mindent,
úgy fenn-tart, mozgat, képez, változtat időn-ként,
és éltet mindent, egyenest Istennek alítni.
Bár-mint eszmélkedgy, ollyan kút-főre jövendesz
mindenkor, melly létte’ okát nem vette kül’ októl.
Mondd hát: m’ért egyenest az Erőt nem tartod imillynek,
nem lévén okod, azt mástól eredettnek itélni?
Nem-de, haszon nélkűl halmozni valókra valókat,
nem szabad a’ Bőltsnek? Rövid úton jár az okosság?
Ám az-alatt nem vítatom azt: hogy az Isteni vólthoz
számláld a’ szereket, vagy, mint sok hajdani Bőltsek,
Isten’ részeinek gondold a’ testi valókat.
Vagy nem egyéb tsupa látásnál a’ testi közönség,
vagy leg-alább bel-vólta szerént maga nem bir Erővel.
A’ Test tsak szenved, ’s úgy haggya magára mivelni,
mint szerszám, az Erőt; és hogy-ha viszontagi mívvel
tetszik-is a’ vett mív ellen törekedni: nem önnön
vóltából ered ez, hanem a’ visszályos¹¹ Erőtől.

Hogy-ha tovább az lenne talán veszedelmes előtted,
hogy majd így a’ Rossz’ Attyává tészed az Istent,
gondold-meg: hogy ez’ óráig még senki határit
a’ rossznak nem tudta ki-jegyzeni; ’s a’ mit az eggyik
rossznak vél, sokak azt ellenben jónak itélik.
Értheted ezt amaz úgy-nevezett erköltsi gonoszról,
szint’úgy, mint arról, a’ mit természeti rossznak
mondanak a’ Bőltsek. Hány rossz, hány durva gonoszság
jár közttünk az igaz jóság’ színének alatta?
’S hány jót tart a’ tompa Világ erköltsi gonosznak?
Ám-de az út-félen mit járok vélled? Akármelly
vélekedést válassz az erőről, erre felelni
mindenkor köteles lészesz, ’s mindenkor az’ egyre
vissza-szorúlsz, a’ mit mindnyájan vallani szoktak:
nints rossz, melly az Egész’ bizonyos hasznára ne vállyon.

Isten hát az Erő, melly mindent rendel az Égenn
és Földön, ’s ő szinte az-is, melly alkota mindent.
Sőt, valamint bizonyos törvényhez szabja napon-ként
munkájit: bizonyos törvényhez mérte azon-képp’
míve’ teremtését, mikoronn a’ durva zavarból
Égi Tekéinket bölts kézzel rendre ki-szedte.
Szám, terh, ’s mérték vólt, mellyhez munkájit igazlya:
szám, terh, ’s mérték vólt, mellyhez kezdetkor igazlá.
E’ három nyilván tündöklik az Égi Tekéknek
táboribann, és Gömbölyegünk’ valamennyi kitsinded,
és nagy részeibenn. Ez uralkodik itten az élő
alkotmányokban: ez amott a’ bánya-erekbenn:
ez ragyog a’ gyönyörűn-festett Növötényi Világbann.¹²
Ehhez mérséklik szorgalmas kézzel akármelly
míveiket, mikoronn a’ fő ÉSZ’ isteni karját
itt-lentt apróban követik valamennyi szerentsésb
emberi Mesterkék; ’s munkájokat akkor itéllyük
tsak szépnek, jónak, ’s rendesnek, hogy-ha belőlle
a’ szám, terh, ’s mérték kémlő szemeinkbe lövődnek.

Ó hát, Tí! kik az Istenség’ titkába (szerentsés
kémléssel mívének örök törvénnyit időn-ként
újjúló jelenségekből majd egyre ki-tudván)
olly méllyen bé-törtetek; ó GALILÉI, KOPERNIK,
nagy NEWTON! legyetek tehetős segedelmeim akkor,
majd ha meg-írandom: mint ábrázolta Napunkat
a’ nagy ERŐ az Egek’ szörnyű térjére ki-széllyedtt
zűrzavaros szerből. Mint vonta-ki annak-utánna
fényetlen Gomolyink’ nyáját a’ Napnak öléből,
és a’ fényt-hányó gőzökből öszve-akasztaltt
Tsillagokat, Népünk’ vázit: mint meg-meg’ az odvas
Hóldakat annyokból. Mint ékítette-fel oztán
Főldünket gyönyörű, bátor sok-féle darabból
rend nélkűl fel-tornyosodott, bértzekkel: az álló
tengerrel, ’s a’ folydogaló patakokkal: az élő
fákkal, ’s fű-szerrel. Mint ábrázolta-ki lelkes
állataink’ népét: és mint el-végre szerentsésb
lelkünknek mester-szerszámú földi lakását.
Lelkünknek! ki, miként e’ fő, ’s forrási Erőnek
része,¹³ hasonló-képp’ meg’ hozzá vissza törekszik.

(1791)