Megcsapottak rovat

A rothadt vízcsepphez

Vályi Nagy Ferenc (1765–1820)
XIII. évfolyam 9. szám · 2009. szeptember
biológia, mikroszkóp, mikrovilág, rendszerszemlélet

Így hát nem csak eme méretlen
Üregben úszkálnak végtelen
Számmal remek valóságok:
Millió élők nem csak magát
Lakják Szaturn roppant csillagát,
Vagynak más, több kis világok.

E víz-gömbben is, mely megfér a
Tű fúlánk hegyin, egy kis Sphaera
Előttem függeni látszik;
E kis öblű rohadt posványban
Élők serge, mint Oceánban
A nagy delfineké, játszik.

Ez evedző szárnnyal hasítja
A víz-völgyet, másik tágítja
A lehasadt örvény torkát,
Amaz szerelmet űzvén veti
Mellét a mélységnek s követi
Párját, érezvén Ámorkát.

Itt más csoport a prédát lesi
S a gyengébb vízlakót nyeldesi
Mint egy cethal éh szájával
Ott a fiók-sereg a mélyre
Bukik, félvén, hogy e veszélyre
Ne jusson, úszik héjával.

Kis Sphaera! e fegyveres szemek
Tükrén által, ah mennyi remek
Függ benned az érc tű-hegyen!
Így a kis világok számának
Nincs vége, s látom új csudának,
Hogy itt egy országa legyen.

A benned úszó kis férgekben
Szintúgy mint a roppant testekben
A csudák száma látható:
Ama fő kéz, mely ezeknek lett
Alkotója, itt is remeklett:
Itt s ott a nagy Mindenható.

E kis élőkben a vékonyság
Mint eme nagyokban, bizonyság
Egy dicső hatalom felől
Annyi remek van itt elrejtve
Mint a cethalban, ha kifejtve
Vizsgálom azokat belől.

Itt a fő, szem, szív, erecskék, nyak
Belek, hártyák, annyira véknyak,
Hogy csak bámulva képzelem.
Én ezek kisded formájában,
Úgy mint a legnagyobb Sphaerában
Ama kéz remekjét lelem.

Három veréb hat szemmel

Három veréb hat szemmel. 1–2. Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból. Összeállította, sajtó alá rendezte, magyarázó jegyzetekkel és utószóval ellátta Weöres Sándor. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. 418. p.

Vályi Nagy Ferenc 1765. szeptember 30-án született nemesi eredetű református lelkészcsaládban a Gömör vármegyei Felsővályon. Tizenkét esztendősen, gondos otthoni nevelés után a sárospataki református kollégiumba került, majd másfél év múlva átíratták a reformátusok miskolci gimnáziumába. Középiskolai tanulmányai végeztével a kiváló előmenetelű diákból miskolci alma materének előbb köztanítója, hamarosan aligazgatója lett. Tízesztendős tanítóskodása a grammatista és szintaxista osztályokban az állandó önképzés időszaka is volt. Vályi Nagy fiatalon, 1787–88-ban jelentkezett először a nyilvánosság előtt saját – rövidebb, vegyes műfajú – költeményeivel a bécsi Magyar Musa hasábjain. 1793-ban, miskolci tanársága utolsó évében látott napvilágot első önálló kötete, Hunyadi László történetei című elbeszélő költeménye, függelékében a javarészt még publikálatlan versekből válogatott Apológusok, és más elegyes versek című kis gyűjteménnyel.

1793 fontos változást hozott szerzőnk életében: külföldi egyetemek látogatására indult. Végül – a háborús események miatt csupán két tanéven keresztül – Zürichben hallgatott teológiát, görög és római irodalmat, filozófiát és fizikát.

Hazatérve lelkészi szolgálatot vállalt, előbb Mezőcsáton volt segédlelkész, majd Tiszadorogmán „rendes prédikátor”. Ekkortájt, 1796 körül házasodott. Oláh Zsuzsannát vette feleségül, aki maga is lelkészcsaládból származott. Négy gyermekük született: Johanna, Ferenc, a korán meghalt József és utóbb még egy József nevű fiú.

Vályi Nagy megpályázta és 1798-ban el is nyerte a sárospataki kollégium humaniorum professori, azaz a gimnázium felső osztályaiban tanító állandó tanárának állását. Ettől kezdve haláláig, több mint húsz éven keresztül volt a kollégium nagy szorgalmú, közkedvelt és eredményes professzora. Az idők folyamán többször helyettesítette a teológia tanárát az akadémiai tagozaton, sőt maga is pályázott annak katedrájára – sikertelenül. Csak röviddel korai halála előtt, 1819 őszén kapott kinevezést egy újonnan létrehozott exegetikai és egyháztörténeti tanszék betöltésére.

Már sárospataki tanárként adta ki második – egyben utolsó – elbeszélő költeményét, A’ pártos Jérusálemet, 1799-ben. 1801-ből származik személyes ismeretsége Kazinczy Ferenccel, akihez annak széphalmi letelepedése után szoros irodalmi és baráti kapcsolat szálai fűzték. Ez a kapcsolat meghatározó befolyást gyakorolt irodalmi munkásságának további irányválasztására.

1807-ben jelentkezett Ódák Horátz’ mértékeinn című kötetével. Ezt követően, bár a versírással továbbra sem hagyott fel, haláláig – alkalmi verseinek alkalmi megjelentetéseitől eltekintve – kizárólag műfordításkötetei láttak napvilágot. Szabályszerű fordítói program keretében jelentette meg az ógörög nyelvet és irodalmat kiválóan ismerő professzor először a Homérosznak tulajdonított Békaegérharcot (Homér’ Batrachomyomachiája) 1809-ben, majd Bion’ és Moschus’ idylliumait 1811-ben, hogy azután 1813 és 1817 között végezze el legnagyobb vállalkozását, Homérosz Íliászának lefordítását (Homér’ Íliásza). Az ő erőfeszítéseinek köszönheti a magyar irodalom az első teljes Íliász-fordítást. A mű már csak halála után jelenhetett meg, s fordítója posztumusz nyerte el vele az 1821. évi Marczibányi-féle jutalmat. Szintén halála után, 1820-ban jelentették meg addig kötetben kiadatlan verseinek még saját összeállítású gyűjteményét, a Polyhymniát. Szerzőnk azok közé a tudós poéták közé tartozott, akik még a 19. század elején is magabiztosan verseltek latinul és görögül. Latin verseinek figyelemre méltó korpusza az ugyancsak posztumusz Carmina Latina, 1820-ból.

Vályi Nagy nyomtatásban megjelent munkái közül többet a lelkipásztori munka szükségletei hívtak életre. 1805-ben adta ki a Szent gyülekezet’ könyörgései hat penitentziális hetekenn két vastag kötetét. Énekszövegeket írt a megújított egyházi énekeskönyvbe. Az évek során négy, eszmetörténeti szempontból igen érdekes halotti orációt jelentetett meg. 1800-as évszámot visel a Mennyei polgár, 1809-es a Halotti orátzió, az embernek méltóságáról, 1813-ból való Az Istennek kedves keresztyén, és 1816-ból A’ könyörgés’ ereje című.

Vályi Nagy, a tanár tankönyvírással és -fordítással is foglalkozott. 1809 körül dolgozta ki, illetve állította össze a rímes versek tulajdonságait, fajtáit rendszerező ritmikából, „a szavak mennyiségét derivatio, compositio, incrementum és finalis terminatio szerint a legjobb analógiákkal” szabályokba foglaló magyar prozódiából, az antik klasszikusok versmértékeit összefoglaló metrikából és az Eschenburg és mások alapján írt költészetesztétikából álló Magyar poéticáját. 1811 őszére pedig – egy tanügyi reformrendelkezés alapján – németből latinra fordította Snell Empirische Psychologie című munkáját. Mind a poétika, mind a pszichológia kéziratban maradt, és lappang vagy elveszett.

Vályi Nagy Ferencet az éppen megkezdett teológiaprofesszori munkát félbeszakító több hónapos betegeskedés után érte a korai halál Sárospatakon, 1820. január 15-én. Okát a túlfeszített munka által okozott teljes kimerültségben jelölték meg. Szerzőnk után temérdek adósság és egy hamar áruba bocsátott házikönyvtár maradt, valamint a beszédeit, numizmatikai gyűjteményének katalógusait, a magyar nyelvről készített jegyzeteit, régészeti kutatómunkájának összegzését is tartalmazó kéziratai, melyek egyes fontos darabjait ma már szintén nem találjuk.

(Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár)

Vályi Nagy Ferenc: A lezárkozó féreghez ősszel