Az igazság az, hogy sok olyan nagyon költői, nagyon drámai érzés van, amelyet puszta szavakkal nem lehet kifejezni – mert a szavak a gondolatot, nem pedig az érzést váltják aprópénzre –, de amelyet nagyszerűen ki lehet fejezni zenével. A költő megpróbál boldogulni a szavakkal s ezért zeneileg rendezi el őket, nagyon megnehezíti viszont munkáját az a tény, hogy ha nem akar képtelenségeket csinálni, zeneileg elrendezett szavainak nemcsak az érzelem, hanem az értelem számára is jelenteniük kell valamit.
A szerencsétlen Shakespear [Shaw következetesen a szóvégi e elhagyásával írja Shakespeare nevét] például nem mondhatta Júliával azt, hogy
Ó, Rómeó, Rómeó, Rómeó, Rómeó, Rómeó
és így tovább húsz soron át. Kénytelen volt valami határtalanul természetellenes, szerelmi-jogászi modorban így beszéltetni a leányt:
„Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?
Tagadd meg atyád és dobd el neved!
S ha nem teszed”
stb. stb. stb. Ez nyelvileg nagyon szép, csak épp nem ez a szerelem. Vagy lejjebb:
„Bucsunk is boldogit;
Jó éjszakát kivánnék – hajnalig”
ami nagyon leleményes fordulat, csak épp egyetlen nő sem élne vele egy ilyen pillanatban, mint ahogy azt sem kezdené bizonygatni, hogy a kötélhágcsó azért a legrövidebb út, mert egy háromszög bármely két oldalának összege nagyobb, mint a harmadik oldal.
Zenekritika, 1894.; Mindkét Shakespeare-idézet Mészöly Dezső fordítása.