A vers befejező sorai:
„»No, mondám, majd ha nagy leszek,
Valódi harangot veszek
És azt egész nap kongatom
Saját kényemre, szabadon.«
Így kongatom most untalan
E verseket – bár hangtalan.”
A versben alapvető emberi magatartások, létélmények
feszülnek egymásnak. Az első 12 sor egy gyermekkori emlék felidézése:
a tökharanggal való játék meghatódó, mosolygós elbeszélése. (A költő le is
rajzolta, mi volt az a tökharang.) Hangot ugyan nem adott, de harangozni
lehetett vele, „vígan működék”, s csinált „kommóciót”.
Az utolsó két sor hatására „valami egészen különös villódzás indul meg
a vers két képe: a tökharangot kongató kisfiú és a verseit kongató
költő képe között”. A két kép körvonalaiban pontosan egymásra illik,
minden mozzanatnak megvan itt is, ott is a maga megfelelője, de „minden
mozzanat mást: pontosan önnön groteszk ellentétét sugározza
a két szemben álló képben. Az, hogy a harang hangtalan, az a gyerekkori
képben csak mulatságos; az öregkori képben viszont már fájdalmas. Amott
csak azt jelenti, hogy nincs hangja – itt azt is, hogy nem hallja
senki. Ott, a tökharang, a gyerekkor kedvesen hiú vágyainak-terveinek –
itt a hiábavalóságnak és a magánynak a szimbóluma. Ott, a vágynak
még van jövője: ’majd ha nagy leszek, Valódi harangot veszek’ – itt már
nincs, mert a valódi harang, a vers is néma. Ott, az ’egész
nap kongatás’ a boldog s vágyott beteljesülést jelenti – itt a néma
versek „untalan” kongatása már görcsös kényszer, céltalan robot.
S ha a „máskép vígan működék” tréfa volt ott s akkor – most, amikor a megöregedett
költő néma s visszhangtalan költészetéről s hiábavaló életéről mondja azt,
hogy ’De máskép vígan működék’ – akkor ez keserű s tragikus önirónia.”
A
népdaltól az abszurd drámáig, 70. p.)