Megcsapottak rovat

A tudományos fantasztikum Jókai világában

Nagy Miklós
Jókai Mór, science fiction

1.

Miért is írt Jókai tudományos fantasztikus műveket? Olvasói között ez a kérdés min­dig időszerű lesz, de különösen aktuális volt száz évvel ezelőtt, amikor megjelent a Fekete gyémántok, A jövő század regénye, a Két léghajós, majd Egész az Északi Pólusig, amelyek mind az 1870-es évek terméséhez tartoznak. Akkor a kérdő mondatban több-kevesebb szemrehányás is összesűrűsödött. Aki repülőgépet tervez, és a sarkvidékre utaztatja hőseit, aki a természettudományokat népszerűsíti, az a kortársak egy része előtt Jules Verne puszta utánzójának látszott, már pedig illik-e Jókaihoz az utánzás, a magánál kisebb író mesterül fogadása? Tisztá­ban volt e váddal maga a mester is, ezért írta meg Hegedűs Sándornak 1879-ben aggo­dalmát a külföldi visszhangról, amit a Fekete gyémántok kelthet:

„Hanem itt félek, hogy a francia közönség mindjárt az elején megunja a paleontológiái bevezetést, s az északi pólus leírásában Verne modorát fogja találni…”

Jókai azonban az új területen sem vesztette el jellegzetesen egyéni vonásait, és Verne nem is hatott rá annyira – mint e bírálóira. Elsősorban a kor árama és saját szunnyadó, de a föld mélyét, az őstörténetet, a növénytant mindenkor feszegető kíváncsisága ra­gadta magával. Ha svábhegyi villája kertjéből körülnézett, a gyorsan növekvő főváros képe tárult eléje. Esztendőről-esztendőre több gyár, mozdony, gőzhajó kéménye ontja a füstöt, 1872-ben hozzáfognak a technikai diadalnak számító Margit-híd építésé­hez is. Ugyanaz évben magyar orvos részvételével nagyszabású sarkkutató expedíciót indít el északra az Osztrák–Magyar Monarchia. És külföldön? Az 1870–71-es német-francia háború szörnyű ízelítőt ad abból, mi mindenre képes a modernné váló hadi­technika. Uszít a soviniszta sajtó mindkét oldalon, arat a géppuska őse, a mitrailleuse, eddig ismeretlen ágyúóriások szólnak bele a harcba, léggömbök viszik ki az ostromlott Párizsból a friss híreket meg a menekülő államférfiakat. Tudósok új nemzedékének nevét kell megtanulni: rég alkot már Darwin, Pasteur, Liebig, Magyarország is dicse­kedhet egy Jedlik Ányossal, artézi kutakat fúró Zsigmondi Vilmossal.

Mindez keveset használt volna, ha a költőt csupán a történelem vagy a néprajz érdekli, s a középiskolában felszívott természettudományos ismereteket fakulni hagyja. Hiszen az 1850 előtti gimnázium minden erejét a filozófia, nyelv- és költészet­tan tanítására fordította, jó ha a matematikán megkönyörült. Fizikából, kémiából biológiából még tankönyv sem igen akadt, nemhogy iskolai szertárakról lehetett volna beszélni! A nagyhírű debreceni kollégium falai közt Arany Jánosnak „magolni kelle kő, virág ’nevét’”, anélkül, hogy ásványt vagy növényt adtak volna a kezébe. Szerencsére Jókai iskoláiban, Komáromban s Pápán egyaránt jobb volt a helyzet. Vály Ferenc, későbbi sógora szép kertet készítetett diákjaival a komáromi iskola mellett, s a ka­masz Jókai még a tatai tó partjára is elgyalogolt egy-egy ritka vízinövényért. Vályt vonzotta az élettelen természet is: a komáromi erődítmény vártüzéreként harcolt a szabadságért, s a gyakorlatból megismert vegytant ásványtannal együtt harminc éven át tanította aztán békésebb időkben.

Talán még Válynál is fontosabb szerepet kapott nagy írónk életében Tarczy Lajos pápai példaképe. Nemcsak kitűnő nevelőnek bizonyult, hanem 1848 előtt a legjobb hazai fizikusok közé számított, s akadémiai pályadíjat nyert a drámairodalomról szóló dolgozatával is. Példázta színes útirajzaival is, mennyire jól megfér egymással kutatás meg szépirodalom, távcső és toll. Mert Tarczyt foglalkoztatta a csillagvilág, s minden bizonnyal ő kedveltethette meg híres tanítványával Kepler s Galilei tudományát. A balatonfüredi emlékház ma is őrzi Jókai messzelátóját, amely mellett még a hetvenes években is együtt álmodoztak ők ketten. Amint Feszty Árpádné emlékiratában fel­jegyzi:

„Hát még mikor meg-meglátogatta… Tarczy Lajos, híres természettudós! Elővették a papa nagy távcsövét – akkora lencséje volt, mint egy tányér – láttuk benne a Saturnus összes gyűrűit…”

A Válytól és édesanyjától elsajátított kertészkedés mindvégig legkedvesebb időtölté­se maradt. Mesés összegeket s tömérdek fáradságot áldozott arra, hogy köves talajú kertjében finom szőlőt, gyümölcsöt, pompás virágokat termesszen. Szakember mód­jára ismerte a kártevőket, kedvenceit leleményesen óvta a filoxérától, májusi fagy­tól, madarak ellen. Itt sem csupán a gyakorlati cél vezette Jókait, tudománnyal össze­olvadt rajongó természetszeretete azonban utazásai alatt mutatkozott meg legfénye­sebben. 1876-ban a tordai hasadékhoz utazott, amelyet ősszel is zöldellő cserjéi, ritka virágai miatt – saját szavai szerint – „a szenvedélyes fűvészek” paradicsomának ismert. Bár akkoriban gyenge tüdeje miatt vért hányt, s orvosa eltiltotta minden meg­erőltetéstől, botanikus passziója legyőzött minden akadályt. Naphosszat gyűjtögette a hasadék meredek lejtőinek hegyi flóráját.

Írás közben is megmaradt a a növények, fák szerelmesének. Mennyi erdő, liget, gyümölcsös nevet ránk munkáiból! Embertársaikban csalódott, a civilizációtól meg­undorodott alakjai – egy Tímár Mihály, egy Capitano – rejtett szigetre vonulnak vissza a maguk félig anarchista, félig angyali utópiájának megvalósítására. Ismeretlen e parányi közösségekben a pénz, kizsákmányolás, a Senki Szigetén még a vadászat is. Terézia mama legendás kutyája, Almira földre teperi Tímárt, mert az mit sem sejtve két szalonkát durrantott le. Legősibb arcát nyeri vissza a munka: kertészkedő föld­művelés lesz…

2.

Az Ahol a pénz nem Isten (1904) a költő egyik rejtett énjét mutatja meg: a pesszimistát. Capitanója meghúzza a halálharangot a nemzeti és társadalmi harcoktól megosztott és feldúlt Európa fölött. Mitikus látomás ez az emberiség hanyatlásáról, amelynek időszerűségét nagyon is megadja a közelgő világháborúnak s vele az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásának előérzete. Ám ez a nyomasztó sejtelem csak a kis­regény egy töredékében érvényesül, egyébként a borúlátásnak inkább Jókai magán­életében kereshetjük okát. A második házasságából fakadó bonyodalmak, rokonainak,] tisztelőinek értetlensége tette komorrá, szinte vigasztalanná.

A romantikusok állásfoglalása a történelmi haladás kérdésében nagyon is eltérő volt. A falu békéjét feldúló ipari forradalom nyugaton, a nemzeti függőséget súlyosbító gyarmatosító kapitalizmus keleten sok költőben és gondolkodóban múltba vágyást keltett. Különösen világosan felismerhető ez hazánkban a Bach-korszak alatt. Átmene­tileg csupán, de vonzónak tűnt fel a gépeket és technikát nem ismerő ősi világ például Madách Imre meg Vajda János munkáiban. Tanúsítja ezt a falanszterjelenet, a Tündérálom című mesedráma töredéke, vagy Vajda költeményei közül a szintén befejezetlenül maradt Aranykor:

„Ami természeti, nem jó az immáron,
Emberkéznek szennye füvön, fán, virágon.”

Az ötvenes években írónknál is felbukkan az elöregedő természet, elsatnyuló, ki­vesző emberiség csüggedt mítosza – erre mutat Hargitta című mesés novellája –, de általában nem kapcsolódik össze a műszaki haladás iránti bizalmatlansággal. Jókai más romantikusokkal – így a Századok legendáját befejező Victor Hugóval együtt – a találmányokban az emberiség felszabadítóit, s nem a megrontóit ismerte föl. Bizonyítékul bárhol felnyithatjuk akár a Fekete gyémántokat, akár A jövő század regényét. Amíg a szorosabban vett technikáról esik szó, hosszasan sorjáz­nak bennük a kitűnő ötletek, bevált vagy még megvalósítható elgondolások. Emlékez­zünk a törhetetlen ichorra, a légköri villamosságtól hajtott „légjáró”-ra, ámuljunk Tatrangi légi háborúján, természetátalakító munkáján, Delejország órák alatt elkészülő, üvegből épült házain!

Másként áll a dolog a társadalomra és művelődésre vonatkozó jóslataival. Nem tudta elképzelni a 20. századi forradalmat anarchia, illetve véreskezű bonapartizmus, Európát pedig alkotmányos királyságok és vadul burjánzó felekezeti villongások nélkül. Olykor még szorosabban kötődik saját korához, egészen napi érdekű mozzanatokat vetít előre, II. Árpád király uralma idejére. Végül is A jövő század regényében nem a történetfilozófussal (vagy divatosabb szóval: futurológussal) lehetünk elégedettek, s nem annyira a jellemeket és átfogó szerkezetet teremtő regényírót csodálhatjuk, benne, mint inkább a technika látnokát, a leírások páratlan művészét. Micsoda fenséges freskók készültek itt köd- és felhőtengerekről, milyen himnuszok harsogják a repülés gyönyörűségét a leszálló pilóta megdicsőülését! Káprázatunkban hajlandók is lennénk megfeledkezni az első írói szárnypróbákról, amelyek ide vezettek. Pedig a kísérletek sorában őszinte elismerést érdemel a Két léghajós című novella ízű karcolat.

Két francia léghajós története ez, Párizst elhagyva, a ciklonok szeszélye folytán élet­veszélyes kalandokat átvészelve Észak-Amerika felé sodródnak sarki jégvidékek fölött. Egyikük megőrül, és halálát leli, a másik megmenekül. Francia hősei ellenére is inkább E. A. Poe fantasztikus prózájára emlékeztet mindez, mint Verne stílusára. (Poe ekkor még korántsem olyan körülrajongott szerző nálunk, mint a Nyugat idején, ám egy híres novellája már napvilágot látott magyar fordításban a Koszorú, Arany János folyóirata hasábjain. (Jókai később, 1883-ban egy metaforikus fordulattal mint köz­ismert fogalomra hivatkozik rá.) A Két léghajósból hiányzik Verne humora, derűs nyugalmú ismeretterjesztése. Szereplői végletes lelkiállapotokon mennek át a termé­szet nagy erőihez s földerítetten titkaihoz közel kerülve. „A szokatlan, a nagyszerű, a borzalmas, a szédítő” mind vár rájuk, a jégsivatag és az óceán halálfélelmet, a nap­sütötte felhők okozta „magnetikus láz” „ideggyötrő felmagasztaltságot” okoz. Mindez előtanulmány a földkerekséget berepülő Tatrangi Dávid élményeinek leírásához. A villanyrepülőgép felé mutat az a motívum is, hogy az északsarki „delej” óriási moz­gási impulzust ad a léggömbnek. E mágnesség ábrázolása azonban megtörtént már a korábban megjelent Fekete gyémántokban, amint Berend Iván is előadást tartott a két léghajóstól megpillantott „smaragdzöld” poláris szabad tengerről.

Éjsarki szabad (= jégmentes) tenger – a mai olvasó ezt bizonyára különlegesen csa­pongó ötletnek tekinti. Holott nem az. A múlt század derekán még elfogadható föltéte­lezésnek látszott, amelynek igazolását Kané, Franklin, majd a németek 1869-es fölfedező útja tűzte ki célul, Verne Hatteras kapitányáról nem is beszélve. Általában, ha nagyító alá tesszük Jókai effajta írásait, számos olyan mozzanatra bukkanhatunk, amely egykor a tudományos hipotézisek vagy tudósoktól is vallott hiedelmek közé tartozott, írónk pl. hitt a lélekvándorlásban, melynek során az egyén a Mars vagy a Sirius tökéletesebb lényei között folytatja pályáját (Fekete gyémántok, A jövő század regénye). Hasonló elméleteket olvashatunk – lélekvándorlással vagy anélkül – Kantnál, sőt az 1850-es évek divatos vulgáris materialista bölcselőjénél, Büchnernél.

Nemcsak páratlan képzelőerejére támaszkodott az író, nem is pusztán egy-két ismeretterjesztő folyóiratra. Tucatjával böngészte az akkori földrajzi, természetrajzi, csilla­gászati, műszaki népszerűsítő összefoglalásokat, máskor nem habozott a legnagyobb kutatóktól meríteni. A Petőfi Irodalmi Múzeum őrizte könyvtárában, ma is fölleljük Alexander Humboldt Aussichtender Natur és Kosmos című monográfiáit saját aláhúzásaival, kiemeléseivel. Mint akadémikus megismerkedett a kortárs magyar ter­mészettudományos tekintélyekkel, akik közül, úgy látszik, kiváltképp a botanikusok s geológusok (Hantken, Zsigmondy) inspirálták. Ülések szüneteiben fölvetett ötlete­iket olykor talán elfelejtette, de egyik-másik könyvük, különlenyomatuk könyvtára fontos darabjává vált. Ki tudja, hányan segítettek közülük csigagyűjteménye összehor­dásában! Gyermeki büszkeséggel nézegette ezt a költő, tulajdonságaikat egész karcolatfüzérben írta le (A csigák regénye), drága porcelánként rakosgatta el őket költözködés idején. Egyik olaszországi bolyongása alatt 1886-ban Apáthy István zooló­gussal órákig gyönyörködött a nápolyi akváriumban. Útirajzából (Utazás egy sírdomb körül) kitetszik, hogy az nagyobb élmény volt számára Veronánál vagy Pompeinél is; művészek találékonyságánál jobban hatott rá a Természet formateremtő változatossága.

Lehet, hogy az ősállattok meg ősnövények is a maitól eltérő színeikkel és felépítésük­kel fogták meg képzeletét. Kezdetektől a Három márványfejig (1887) műveinek megszakítatlan sora árulkodik paleontológiai kíváncsiságáról. Eleinte minden mítoszi megvilágításba került nála; a hajdani szörnyeket az özönvíz bibliai képzetéhez csatolta (Óceánia című elbeszélés). Kevésbé vallásos már felfogása a Fekete gyémántok bevezetésében, s itt ismeretei is sokoldalúan bővültek, korszerűsödtek. Lenyűgöző tájképet festett ezúttal a pliocén kor ősvadonáról és gigantikusan harcoló, falkába tömörülő mamutjairól, Galiba Petivel (Egész az Északi Pólusig) pedig meg­találtatta az északsarki barlang évmilliók előtt jégbefagyott plesiosaurusát. Regénye­iben – amint ezt már korábban kimutatták – olyan ősállatokat meg ősnövényeket szerepeltetett együtt, amelyeket egész geológiai korszakok választottak el egymástól. (Földváry Aladár megállapítása: Természettudományi Közlöny, 1939.) E szándékosnak tetsző botlás írói remeklések alapja: növekszik ezzel a földtörténeti látomások nagy­szerűsége és színgazdagsága.

Az embertan új felismerései nem annyira a Fekete gyémántokban, inkább a Három márványfej lapjain tűntek föl, ahol Solom középkori királyfi a dalmát partvidék barlangrendszerében egy hosszúfejű emberfaj (homo dolichocephalus) kopo­nyáit fedezte föl. E törzs emberevő volt, s állandóan viaskodott a barlangi medvékkel. Efféle ősemberre vonatkozó adatokat éppúgy meríthetett a Budapesten is előadó Kari Vogttól, mint kora neves anatómusától, Lenhossék Józseftől, aki szegedi ásatása­iról szóló könyvét dedikálta neki. Hogy kettőjük közül melyik a fontosabb informátor, azt döntse el a JÖVŐ SZÁZAD…

3.

„– Elég, elég – tiltakozhatna minderre képzelt vitapartnerünk. – Bizonygatjátok, hogy ez a nagy művész holtig tanulta a természettudományokat, a jelennel elégedetle­nül utópiákon törte a fejét, ámde hallgattok SF-paródiáiról, szeszélyesen tudóskodó kancsi ötleteiről. Jókai legtöbbször nem is törődött a fantasztikus találmányok elméle­tek útján való alátámasztásával. Belefeledkezett történeteibe, és mesélt, mesélt mint a legendás keleti vének.”

Írónk időnként csakugyan bohócsipkával a fején lépett be az ünnepélyes csendű laboratóriumokba, jókora fricskákat osztogatott az öncélú újítóknak. Egy ember, aki mindent tud című elbeszélésének kelekótya arisztokrata hőse operaénekes képzőt nyittat, földművelésünket s állattenyésztésünket is meg akarja reformálni, gabona helyett gyapotot, szarvasmarha helyett tibeti jaktulkot tenyészt. El is jut végül – a teljes elszegényedésig! Egy hosszadalmas, rosszul szerkesztett novellájában (Csalavér) is elcsattan végül a szatíra ostora. Semmi sem maradt meg a szélsőséges technokrata igazgató telepén, ami egyszerű és természetes: az anyanyelvet mellőzve volapükül vagy ógörögül folyik a beszéd, az ételt és a csókot a jóllakató, illetve a kéjt adó gáz pótolja, a fajfenntartásról homonculus (= műember) révén gondoskodnak. Jóval logikusabb a megoldása Bosszú a túlvilágon című könnyed humoreszkjé­nek. Ennek szörnyen praktikus, 20. századi légkörében még az elhamvasztott holttes­tekre is szüksége van az iparnak, a párbajmániát pedig villamos löveggel tökéletesítet­ték. Azon se csodálkozhatunk, ha az állampolgárok egy része keresztnév helyett – Huxley Szép új világát (1932) megelőzve – a görög vagy arab abc betűit viseli.

Ezt a paródiás, szatirikus irányt Jókai nem vette éppen komolyan. Inkább csak az anyaghiánnyal küszködő vicclapokon kívánt fenti írásaival segíteni, bár vérbeli humo­rista volta bennük is megmutatkozik. Mesét, mesés novellát azonban sohasem írt fél kézzel. E műfaj a költői formák ranglétráján nagyon is magasan állt az ő szemében, meghódításához mindig friss becsvággyal fogott. A leaotungi emberkék nem is cáfol rá az olvasók várakozására. Mit is dicsérjünk benne elsősorban? Változatos hangulati skáláját, amely az enyhe szatírától a szomorkás lemondásig ível, a törpeség meste­ren megújított, noha kezdetektől fogva ismerős motívumát? Elvégre a szerző arra is ügyelt, hogy a leaotungiak „miniatürizálásának” eszméje valóságos biológiai-közgazdasági szükségszerűségből fakadjon: az elzárt tartományban a szabályos nagyságú embe­rek hamarosan éhenhalásra volnának ítélve, ha megkisebbítik őket, akkor nemzedé­keken át fennmaradhatnak.

A romantikusok nem egyszer élenjártak a lélektani sci-fi megteremtésében. A késő romantikus R. L. Stevenson a Dr. Jekyll és Mr. Hydeben (1886) a mesterségesen fölidézett öntudathasadás klasszikus történetét hagyta az utókorra, még A gólyakalifát tervező Babits Mihályt is befolyásolva. Írónkat azonban nem az „egy testben két lélek” problémája izgatja, hanem inkább annak fordítottja. Csaknem „két testben egy lélek” címkével jelölhetnénk meg az Egy hírhedett kalandor (1879) Hugo üzérének esetét. Ő a bizarrul mulatságos rege szerint csupán testét kötötte le az ördöngös baklovagoknak, ezért el kell tűrnie, hogy lelkét olykor kitelepítsék belőle, míg teste máshol szolgálja őket. Nem tudományos fantasztikum ered Jókai ötleteiből, hanem pompás mesefordulat: Hugo az árulás miatt fölötte ítélkező bíróság előtt is este eladásával védekezik. Baklovag vértestvére eszelte ki a kémkedést, az ő szíve és esze nem vett részt abban – pusztán kezét-lábát, külsejét kellett átadnia segítségül. Modernizált Seherezádé-eset ez: a tüzértiszt minden egyes „story”-jával odébb tolja tüntetése bekövetkeztét. Tegyük hozzá, a mester csupán a testátadás motívumát vette forrásából, maga tette hozzá annak törvényszék előtti furfangos felhasználását.

Másféle mese a Történetek egy ócska kastélyban: közelebb kerül a különc anekdotákon át tükröztetett hétköznapokhoz, a rablóromantikához, s ez utóbbi nem válik épp javára. Meggondolkoztató, milyen elragadtatással szívta magához Móricz Zsigmond ezt az elbeszélést kamaszkoráig (Jókai – jegyzetek a belső fejlődés történetéhez című 1922-es önvallomásában Bolondok grófja gyanánt emlegeti, mert Jókai öregkorában e címmel vitte színpadra a novellát). Egyrészt az egyetlen tulajdonság kisarkításával való emberábrázolás-emberismeret módszerét tanulta meg előle, másfelől feledhetetlenül szimbolikusnak érezte a kasznár figuráját. Rögeszmés gazdatiszt, azt hiszi, hidrogént lehel ki, ezért robbanástól tartva sohasem megy nyílt láng közelébe, esténként pedig Davy-lámpával világítja szobáit. Jókai aligha szánta ezt jelképesnek, az eszmélni kezdő Móricz mégis ilyennek érezte. Amit az alárendelt szegény ember megdönthetetlen igazságnak vél önmagáról, az ura szemében nem egyéb hóbortos képzelgésnél, amelyet gyakorlatias ötlettel kíván kigyógyítani. Ekkora hát a távolság a fenti és lenti világ között! Bizonyára önkényes magyarázat ez, a művészet síkján azonban félreérteni is csak azt szoktuk, amiben van elménket, szívünket indukáló erő.

4.

Jókai nem maradt meg huzamosan sem a tudományos, sem a hagyományos fantasz­tikum területén, ami egészen természetes is. A hozzá hasonló átfogó szellemek sosem kötik le magukat pályájuk nagy részén egyetlen hangnemhez, műfaji formához. A jövő század regénye modelljéhez akkor folyamodott, amikor régebbi anekdotikus realizmussal kevert népmeséi irányát már kimerítette, s a regény új válfajaival kísérletezett. Az arany ember meg az utópikus fikció csaknem egyszerre lát mun­kásságának e szakaszán napvilágot (1872., illetve 1872–73.), ám egyik műtípus sem állandósul, bár hatóelemeiben mindkettő tartósan tovább él. A sci-finek mindenesetre megvolt azaz előnye számára,hogy nem kötötte le a hétköznapok szintjéhez, s nem is so­dorta ellentétbe a kijózanuló, csodákat tagadó korszellemmel.

Elvetett magvai szikes talajra hulltak, ám nem teljesen terméketlenre. A XX. szá­zad első évtizedére kialakult az a magyar tudományos fantasztikum, amelyen félreis­merhetetlenül meglátszott írónk úttörésének hatása. Beszélhetnénk itt a politikus történetíró Baksics Gusztáv Barna Artúrjáról, s még inkább Buday Dezsőnek, Kecskemét vértanújának 1916-os utópisztikus kisregényéről, A szenvedő ember­ről. E tehetséges szociológus-jogász egyetlen irodalmi tárgyú dolgozatot hagyott maga után. Az pedig Jókairól, méghozzá majd egyharmadában a fantasztikus írásokról szólt.