Kicsi, mérges öregúr

Reggel, hat óra nulla perckor Andrián professzor belelépett a papucsába, és kiment megmosakodni. Ébresztőórára nem volt szüksége.

Hat óra tizenötkor a professzor húga, már szintén ősz hajú hajadon, behozta a fényesre vikszolt, fekete fűzőscipőt, az agyonkefélt öltönyt és a friss fehérneműt. Ő már öt előtt öt perccel felnyitotta volt szemét, és így várta ki azt az öt percet, mikor a vekker elkezd zörögni. Pont ötkor kelt.

Hat harminckor a professzor a vizes kefével rendbe kényszerített fehér hajjal, mosdástól kipirult arccal, frissen jött az ebédlőbe, ahova e pillanatban a másik ajtón, gőzölgő kávéval és a pirítástól szinte még égő kenyerekkel belépett a nővére.

Leültek reggelizni. A kávén és kenyéren kívül még sok mindenféle ennivaló volt az asztalon; a reggeli volt Andrián legfontosabb étkezése.

Pontban hétkor kilépett a ház kapuján. Jó időben, nyáron, a cipője és a sok viseléstől, üléstől és főképp a kefeműveletektől megkopott ruhája is fénylett. Rossz időben, mint ezen a februári napon, a galosnija és esernyője selyme „űzött” fényt – már amennyire valami fényleni tud ilyen korai, sötét, ködös levegőben. Tizenöt perc fürge gyaloglás után érkezett az intézethez, és felment a tanári szobába. Háromnegyed órája volt most, amit mint rendesen, valami dolgozat elolvasására fordított. Közben, anélkül hogy felnézett volna a füzetből, rövid utasításokat adott asszisztensének, a soron levő kísérletek előkészítésére.

Nyolc óra nulla perckor lépett a tanterembe. Szigorúan körülnézett, amire, elképzelése szerint, az elsőéveseknél feltétlenül szükség volt. Mikor a mindenféle mocorgás, sugdolódzás elnémult, elkezdte előadását az égi és földi testek mozgásának, forgásának, vonzásának törvényeiről és a törvényekről, melyek e mozgások szabályait megbontják, ezen, csak újabb kutatásokra ösztönző szabálytalanságokról. Nem volt könnyű Andrián professzor gondolatmenetét követni; ezt ő maga is tudta. De az volt a véleménye, hogy a diák inkább az első évben válasszon más pályát, jobb így, mintha csak tanulmányai befejezése előtt, az utolsó vizsgán jön rá, hogy nem való ő fizikusnak…

Nyolc óra negyvenötkor visszament tanári szobájába, hova néhány diák is követte. A diákok tudták, hogy ilyenkor, mindjárt az óra után szívesen kiegészíti a magyarázatát, barátságos és közlékeny.

Kilenc óra nulla perctől kilenc negyvenötig, tíz óra nullától tíz negyvenötig a harmad- és negyedéveseknek tartott előadást. Itt már nem mutatott szigorúságot, itt már személyes ismerősök közt érezte magát, fiúkkal, akikben utódját kereste. Egy új kérdés bevezetése itt már így kezdődött: „Mi, fizikusok…” Ezek az órák szinte frissítőleg hatottak az öregúrra.

De tizenegy előtt öt perccel, mikor a kisebbik laboratórium felé tartott, ahol kollokválók várták, a tantermen átmentében erős cigarettafüstöt észlelt a levegőben.

Arca kivörösödött. – Szemtelenség! Disznóság! – A széles vállú, de meglehetősen kistermetű Andrián vadul toporzékolni kezdett. Ettől a toporzékolástól jelentős mennyiségű por is keveredett a cigarettafüstbe.

A laboratóriumban ődöngő diákok, azok, akik cigarettáztak, és azok is, akik sose cigarettáznak, nyomban mind egy szálig eltűntek, még mielőtt Andrián valakinek az arcvonásait megjegyezhette volna.

A professzor már egyedül dühöngött, mikor berohant a pedellus, Gyuri bácsi. Menten kinyitotta a terem összes ablakait, letépte magáról kék kötényét és avval legyezte kifelé a füstöt. Gyuri bácsi ilyenkor mindig félt – uhh, ezek az átkozott cigarettázók –, hogy az öregurat egy ilyen dühroham közepette, ne adj Isten, megüti a guta. És akkor Gyuri bácsi nem a föllebbvalóját veszti el, hanem azt az embert, akivel negyven év óta együtt töltötte minden napjának több mint a felét, aki barátja volt, gyerekeinek keresztapja, aki mellett pedellusnak lenni értelmes ember számára dicsőséges hivatás.

A füst hamar elillant az ablakon, a professzor haragja még nem csillapodott. A tanterem kihűlt. Andrián professzor öt perc késéssel ment át a szomszédos laboratóriumba.

A kollokválásra várakozó diákok elernyedve, lemondóan kezdtek felelgetni – tudták, hogy aznap semmi értelme sincs izgulni. A legjobbik eset, ha az első kérdés után elkergeti őket Andrián. Mert ha nem, akkor jön a második kérdés és a harmadik, egyik nyakatekertebb mint a másik, míg végre kimondja a szokott és ismert szavakat:

– Majd akkor jöjjön kérem, ha valamit már megértett a fizikából.

A diák erre sietve abbahagyja a makogást, és megkönnyebbülve teszi be maga mögött az ajtót.

Az ilyen vizsgáztatást a diákok füstdühnek nevezték, némelyek „furor teutonicusnak”, ami csak avval magyarázható, hogy a fizikusok nem tudnak latinul. De azt tudták a szemtelenek, hogy egy hét múlva újra jelentkezhetnek. S akkor az öreg úgy viselkedik, mint a kezesbárány. Aki csak valamit is tud, abból kicsalogatja az értelmes feleletet. Különben ez csak kollokvium. „A vizsgán mindig igazságos az öreg fiú.” Persze, a vizsga napján maguk a diákok tartottak ügyeletet, hogy senki se merészeljen cigarettázni. Andrián professzor bogarait évtizedek óta számon tartották a diáknemzedékek.

Gyuri bácsi pedig, ilyen izgalom után gyorsan lement az intézet pincéjébe, és azonnal rágyújtott öblös cseréppipájára. Mert Gyuri bácsi nagyon pipás ember volt, de csak itt a pincében, úgyszólván a föld alatt. És míg pipált, arra gondolt, hogy a dohányzás se istennek, se rendes embernek nem tetsző, káros és megvetésre méltó szenvedély, de hát őrajta már semmi se segíthet.

Végezvén a pipálással, újra felmászott az emeletre, ellenőrizni. Ne adj Isten, hogy cigarettázzon valami semmirekellő. Mert avval aztán ő bánik el, mert ő tud csak igazán mérges lenni. Andrián professzor arca kivörösödött, de ha Gyuri bácsi kiabált, azt még a szomszédos épületekben is hallották. És az ő arca nem vörös lett, mint professzoré, hanem lilássötét, mint az őszi szőlőlevél vagy a kadarka, amit néhanapján, inkább ünnepkor, keresztelőkor ivott. Mert köznapon, persze, nem mindennap, csak az átlátszó törkölyt, a „felsőfokú” jó italt kedvelte.

Pont tizenkettőkor a professzor kilépett az intézet kapuján. Savószínű köd takarta el a napot, mégis jólesett a tizenöt perces gyaloglás. Mikor bejött az előszobába, a nővére már hozta a leveses tálat. Az ebéddel gyorsan végeztek.

Fél egytől fél kettőig ijesztő hangok hallatszottak a dolgozószobából, a professzor ebéd utáni horkolásának harcias kürtjelei. De két órakor, lám, már újra az utcán van: az alvástól kissé gyűrött arccal, de jókedvűen siet az intézetbe.

Délután nem tanított. A tanári szoba mellett levő „saját” laboratóriumában foglalatoskodott, ahol kizárólag Gyuri bácsi segítségét vette igénybe. A pedellus már negyven éve segített ezekben a munkákban. Andrián minden mozdulatát szavak nélkül is megértette. De értette a kísérletek célját is, és ebből, persze titokban, elég szép mellékkeresetre tett szert, kísérlet-kurzusokat tartott az elsőéveseknek. A professzor időnként magára hagyta Gyuri bácsit, átment a szomszédos laboratóriumokba, megnézte az asszisztensek és diákok munkáját. Gyuri bácsi tudta, mit kell mutatni a műszereknek, mire kell figyelni.

A hazaérkezés ideje nem volt szigorúan, pontos időhöz rögzítve. Ámbár a húgával való megállapodás szerint hét órakor kellett volna haza érkezni, megesett, hogy nyolckor, fél kilenckor vagy még később jött ki az intézetből. Aznap is fél kilenc volt, mire hazavetődött.

– Hol mászkálsz te éjnek évadján? – fogadta az aggszűz.

A professzor nem felelt. Felvette házikabátját és otthoni kis, fekete selyemsapkáját, mely bizonyos tanári körök babonája szerint a meghűléstől óvja a fejet. Nem felelni, ez volt a veszekedés felső foka. Az alsóbb fok az volt, ha durcásan morgott…

Ellenben mikor húga számtalan macskáinak egyike a lába alá került, az öregúr alaposan megijedt az ismeretlen forrásból származó szörnyű sivítástól. Evvel kezdődött a professzori lakásban nem is ritka lárma. Andrián földhöz vágta a meghűléstől óvó sapkát, oda, amerre a macska elbújt.

– Kidobom! Ki én! Az ablakon szórom ki mind a kilenc macskádat. Mind a kilencet, mind a tizenkettőt, nyolcvannégyet, száztizenhatot.

– Dobj ki mindjárt engem is – pergett a szintén nem ismeretlen felelet. – Vagy legelőször engem. Igen, így lesz a legjobb!

– Ostoba, esztelen vénlány!

– Zsarnok! Szívtelen! Ki az oka, hogy vénlány maradtam? Talán nem volt elég kérőm? Kérőm nem volt? Csakhogy én bolond teremtés, egész életemben csak a te cseléded voltam, a te piszkodat mostam, a piszkot takarítottam utánad. Na, dobj ki! Dobj ki. Így lesz a legjobb, és nagyon méltó hozzád!

Mire idáig jutott, az öregúr már megbánta hevességét. Békésen felszedte a szoba sarkába repült házisapkáját, és a tányérkába, melyet az ismert helyről, a dívány alól kellett előhúzni, tejet öntött.

– Cicu, Cicu – hívogatta a szekrény alól figyelő macskát. Aztán kézen fogta a még mindig szipogó, a sírástól megcsúnyult öreg leányt, és odavezette az asztalhoz.

– Talán üljünk le teázni, ha nincs ellene kifogásod.

Teázás és vacsora közben húga tudatta vele a világ dolgait. – Ma nem volt tojás a piacon.

– Érthetetlen, teljesen érthetetlen!

– Hát honnan is legyen, februárban, ilyen hidegben? Meszeset én nem veszek.

– No persze, igen.

– Tej se volt.

– No persze, februárban, ilyen hidegben…

– Februárban! Még csak ez kellene! Akkor mi legyen márciusban, áprilisban. Takarmánynak még kell lenni bőviben.

– Takarmánynak? No persze. Még bőviben kell, hogy legyen. Mikor is kezdik kihajtani a teheneket, úgy értem, a legelőre?

– Mikor hogyan. De a közmondás így tartja: „Májusban, széna legyen a jászolban, te meg ülj a kályhánál, nyugodtan.”

– Valóban, ezt odahaza, gyerekkorunkban sokszor hallottuk. „Májusban…” Milyen jó, hogy te még emlékszel rá. „Májusban” – ismételte kissé bizonytalanul – „szénát tégy a jászolba és ülj a kályhánál nyugodtan.” Anyánk szokta mondani…

Vacsora után homlokon csókolta a húgát. – Én még egy kicsit…

– Csak menj.

– Te már olvastad az újságot? – kérdezte és visszafordult.

– Természetesen.

– No, akkor kérlek, add ide, én is átnézem.

Az újsággal a kezében átment a szobájába, leült a fotelba. De tíz perc múlva félretette az újságot, és átült íróasztalához. Elővett a fiókból egy zöld mappát és mindenféle számokkal és képletekkel teleírt papírokat. Kirakta maga elé. Éjfél után egy óra volt, mikor Andrián abbahagyta a munkát, gondosan elrendezte és a fiókba tette az írásokat.

Öt órai alvás és ebéd után az egy óra elég is volt az öregúrnak. Igaz, a gyűléseken néha, ha mégiscsak rábírták, hogy eljöjjön, megesett, hogy elszundított. És ha ilyenkor hirtelen felköltötték, megtörtént, hogy azonnal tapsolni kezdett, gondolván, hogy elérkezett a várva várt hazamenés örömteli pillanata. Vagy felemelte a kezét, annak jeléül, hogy ő is arra szavaz, akire a többiek. De lehet, hogy ez s főképp az utóbbi, nem is volt igaz. Lehet, hogy csak a diákjai találták ki és terjesztették mulatságból.

A gyűléseken, mi tagadás, néha elaludt. Templomba a régi világban se járt. Ha a húga az Úr végtelen hatalmára fordította (immár mind ritkábban) a szót, és arra, hogy mindennek oka és kezdete Isten végtelen bölcsességében keresendő, Andrián rendszerint csak ennyit felelt: „Nem az én szakmámba tartozik. Én fizikus vagyok.” Az ilyen viták simábban folytak le, mint a macskahistóriák. A közügyekre vonatkozóan is kevés volt a mondanivalója. Családot, közügyeket és sok egyebet is a munkája helyettesített és az a néhány jóeszű diák, amilyen minden évben akadt, akikkel szívesen elbeszélgetett, akiket szeretett. Sok ilyen diákjából lett az évek folyamán tanító és tudós, sokan alapítottak közülük családot, serénykedtek közügyekben, szóval elvégezték azt is, amire neki nem volt ideje és képessége. Némelyik persze olyan lett, mint ő: agglegény, gyorsan fölfortyanó, gyorsan megbékélő, hű és tisztelt szolgája a tudásnak.

Andrián még a nyári szünidőben se utazott nyaralóba. Se a tengerpartra, se a hegyekbe. Nyáron is, minden nap bejárt az intézetbe, és Gyuri bácsival kettesben folytatták a munkát. Szerencsére volt a háza mögött egy kis kert. Nyáron itt aludta ebéd utáni álmát a szaletliben, a szomszéd ház vadszőlővel befuttatott tűzfala árnyékában. Alvás után jégbe hűtött limonádét vagy áfonyalevet ivott. Különösen kedvelte az áfonyalevet. Aggszűz húga minden évben harminchat üveg áfonyalevet főzött, noha maga csak erős kávékat ivott – bátyján és a macskákon kívül csak a kávét szerette.

Így múlt, kevés változatossággal, Andrián professzor házában már sok-sok esztendő.

Hajnali három felé, pontosan három óra előtt hét perccel csengettek. Hideg, sötét februári éjjel volt, hajnalnak minden jele nélkül. A professzor nővére nyitott ajtót, borzasan, dideregve, soványan, ijedten. Egy fegyveres és egy civilruhás jött be, egy másik fegyveres ottmaradt az ajtó előtt. Úgy látszott, hárman vannak.

A civil szó nélkül átment az előszobán, benyitott a szobába, és átadott az öregúrnak – aki az ajtónyílástól és a topogástól felébredve már az ágya szélén ült – egy írást. Míg az ősz hajú, hálóinges ember ezt a cédulát olvasta – melynek szavai szerint a házban mindent fel kell kutatni, és őt őrizetbe kell venni –, a fegyveres és főként a civil már bontogatták és széjjel hányták a gondosan mappákba rakott írásokat. Benéztek az íróasztal kihúzott fiókjaiba, a könyveket némely helyen leszórták a könyvespolcról, a könyvek mögötti üres térségbe dugták a karjukat. Mindezt elég felületesen, érdeklődés nélkül, kedvetlenül csinálták, jóformán csak egymásnak.

– Fegyver nincs? – kérdezte az egyenruhás.

Andrián nem felelt.

– No jó, rendben – mondta unottan a katona. Ránézett társára. Az bólintott.

De a húga, az ősz hajú lány váratlanul sikoltozni kezdett. Ősrégi szertartásokra emlékeztető sikoltozása – bár megszokhatták, s őket nem érhette váratlanul – mégis idegesítette a látogatókat.

– Ne tessék lármázni – mondta szárazon, de fenyegetőn a civil. Mikor ez nem használt, rekedt gramofonhangon hozzátette: – Ez csak ellenőrzés, formalitás. Két-három nap…

A professzor idegesen kérdezte: – Hol a cipőm?

A síró, szinte eszét vesztett nővére, anélkül hogy halottsirató sikoltozását abbahagyta volna, behozta a cipőt. Megtalálta a legmelegebb inget és az új sálat is a szekrényben, és odahozta az ágyhoz. Ilymódon az öregúr felkészült.

– Tévedés lesz, félreértés – igyekezett megnyugtatni húgát. De maga is hitte, amit mondott.

– No persze – helyeselt készséggel a civilruhás. A katona leszegte a fejét, és a padlót nézte.

De a síró nő, mintha nem is hallotta volna, mit mondanak. Vagy nem a szavak értelmét fogta fel, csak a hangot, a jövevények mozdulatait. Vagy a szomszédasszonyok rémes történetei jártak a fejében. De értette: ez nem tévedés. A bátyját elviszik, elviszik örökre… „Minden éjjel búgnak az autók” – suttogták a lépcsőházban az asszonyok, „és akit elvisznek, nyoma se marad…”

– Pakolj be néhány vajaskenyeret – kérte az öregúr.

De ez a lány, aki egész életét bátyja fehérneműjének, ebédjének, az áfonyalének, a portörlésnek és cipők fényesítésének szentelte, s még az imént oly jól kiválasztotta a meleg inget és a meleg sálat, most életében először feleslegesnek tartotta vajaskenyerek bepakolását. Homlokát a falhoz szorítva folytatta halotti énekét.

– No, rendben van, nem kell – mondta Andrián, és lemondóan legyintett. Odament a nővéréhez, magához vonta és homlokon csókolta. A lány ráejtette fejét bátyja kezére, és valami jelképes alázattal kezet csókolt.

– Hát akkor gyerünk, kérem – siettette kísérőit az öregúr, félvén, hogy felesleges módon megmutatja elérzékenyedettségét.

– Még leülhet egy kicsit – mondta a katona, és kiment az előszobába.

Réges-régi hagyományok kívánták: messzi utazás előtt, szótlanul és mozdulatlanul kell ülni egy percig, kettőig. Andrián erősen tartotta magát, és amikor így leültek, a nővére is elhallgatott. Aztán még egyszer kezet szorítottak, és megcsókolták egymást jobbról, balról és homlokon.

Őrei kíséretében hagyta el a házat, mely annyi éven át volt otthona. A ház előtt kényelmes személyautó várt, és most elszáguldott vele és szótlan őreivel a kihalt, hópárnás utakon.

Ismeretlen utcában állt meg az autó, egy nagy kapu előtt. A kapu magától kitárult, az autó befordult a kapualjba. Előttük másik zárt kapu, a kapu mögöttük bezárult. Aztán a második kapu nyílt ki, egy udvarra jutottak és a második kapu is becsukódott.

– Kifelé! – kiáltotta valaki, és felrántotta az autó ajtaját.

Eddigi kísérői átadták más őröknek. Az öregúr visszanézett rájuk, mint régi ismerősökre. De már tovább kísérték, s nemsokára egy nagy terembe jutott.

Itt sok volt az ember, mereven álltak a terem közepén, mint dobás előtt a kuglibabák. Egy másik ajtónál sorba álltak, kettős sorban, akár háborús időkben a pékség előtt.

Az öregúr hallotta, hogy őt kérdezik: – Mi ez itt?

– Pályaudvar – felelte helyette valaki a közelben.

Újabb embereket hoztak, egyesével és csoportokban. Aztán hirtelen kinyílt az ajtó, mely előtt a kettős sor állt. Száz embert beengedtek a másik helyiségbe.

– Az ott mi? – kérdezte az előbbi hang.

– Fene tudja. Majd meglátjuk – felelt egy másik, egy közömbös hang, de mintha a fogai vacogtak volna.

– Álljunk mi is sorba.

A száz ember helyén ekkor már mások álltak, az ő helyüket már elfoglalták az újonnan jöttek, sőt egyre sűrűbb lett a „pályaudvar” embertömege. A tolongás Andriánt is közelebb vitte az óránkint kinyíló ajtóhoz. Senki se tudta, mi vár reá az ajtó mögött, mégis, mikor kinyílt, egymást lökték-tolták az emberek. Talán, ha a pokol kapuján kell bemenni, akkor is így van ez: lesz ami lesz, de jobb a pokol tüzes serpenyőjén sülni, mint a sütésre várakozni… A belépőt nagy villanylámpák éles fénye vakította. Cementpadló. Olajfestékes falak csillogtak. Másfél tucat, fehér köpenyes, már nem fiatal ember várt itt rájuk. A fehér köpeny alatt látszottak a csizmáik. Kézintéssel sorba állították a száz embert.

– Levetkőzni!

Az emberek elkezdtek kigombolkozni.

– Na, gyorsan, gyorsan! Meztelenre!

A száz ember levetkőzött. Mindegyik előtt egy kupacban a holmija.

A fehér köpenyesek egy része a holmit vizsgálta, a többi az embereket.

– Karokat felemelni!

– Szájat kinyitni!

– Lehajolni!

Közben a fehér köpenyesek másik fele a ruhaneműt tapogatta. A fémgombokat levagdosták, és más fémtárgyakkal együtt egy csomóba dobták. A pénz és értéktárgyak egy másik halomba kerültek. Ide dobták a cipőfűzőket és nadrágszíjakat is.

– Aki kész, vigye a holmiját.

Ezek a következő helyiségbe jutottak. Itt meleg volt, és izzadó testek és a gőz szaga érthetővé tette, hogy egy fürdő előszobájában vannak.

– A holmit ide! – hangzott egy pult mögül.

Az emberek letették ruhájukat a pultra. Aki átvette a ruhát, mindenkinek fél gyufaskatulya nagyságú szappandarabot nyomott a kezébe. Itt már voltak olyanok, akiknek sikerült két szappant szerezni, persze, nem Andrián professzornak. Ő szappan nélkül jött el a pulttól.

– Eridj, kérd a szappanodat – figyelmeztette valaki. – Mondd, hogy nem kaptál.

– Nem fontos. Tegnap fürödtem.

– Ami jár, az jár. Ha neked nem kell, add nekem.

A professzor rosszkedvűen legyintett. Be akart menni a fürdőbe.

– Hova szaladsz! Előbb ide gyere! – kiáltottak rá. Andrián csodálkozva fordult a hang felé.

Társai odatuszkolták, ahol – ezt eddig nem is látta – hat ingujjra vetkőzött, izzadó börtönőr nyírta nullásgéppel az újoncok haját, s ha volt, a bajuszt és a szakállt is. A hetedik izzadó börtönőr a sok meztelen között nagy nyírfasöprűvel, mint az utcaseprők, söpörte a lehullott hajzatot a sarokba.

Az öregúr, pár órával ezelőtt úgy képzelte, hogy amint megérkezik ebbe a nagy hivatalba, ebbe a soselátott házba, akkor vagy rögtön agyonlövik – és evvel betetőzik a roppant félreértést – vagy megkérdezik, hogy ki ő? Ő erre rátartian megkérdezi: mi okból hozták ide – és a nagy félreértés gyorsan tisztázódik. Hisz elég egy telefonálás, beszélni az igazgatóval vagy a diákifjak szervezetével, és délben otthon is lehet. Ha tanúkat hívnak, akkor igen, akkor eltarthat egy-két-három napig. Ahogy az a civil még odahaza mondta.

De mind az első, mind a többi feltevése is hibásnak bizonyult… Ott ült egy ferde lábú széken, anyaszülte meztelen, és hullott a lenyírt haja a hátára, a combjaira és onnan le a cementre.

A borbély könnyedén megpeckelte a hátát.

– Mi az, kérem?

– Mehetsz.

Az öregúr felkelt, és a nagy nyírfasöprű már söpörte is az ő hófehér, kissé göndörödő haját, mely összevegyült a fiatal legények fekete, barna, szőke fürtjeivel. Már egész halom gyűlt egybe a helyiség sarkában.

Most már bemehetett a fürdőbe. Hangsűrű és gőzös visszhang fogadta. Kiáltozás, pléhedények kongása a kövön és nevetés. Nevetés, mint minden fürdőben és fröcskölés és tolongás. Akárcsak szombat este a városi fürdők valamelyikében. Egymás hátát is éppúgy dörzsölik, dömöckölik és pacskolják. Meztelen testek, prüszkölés, hahota, fürdőházi zsinat, visszhangos testi jókedv – ismert, bágyasztó és fiatalító egyben.

Az öregúr vizet vesz a vödörbe, leönti magát, dörzsöli az imént nyírott koponyáját, megtisztítja magát a csiklandozó hajszálaktól, mosolyog ebben a pokoli zajban, és mennyei melegben, és mikor már minden vizet magára öntött, újra a csap felé tart a vödörrel.

Csak egy lilás testű ember vacog még itt is. Kezét maga elé tartja, a lelógó óriási sérve elé.

– Innen agyonlőni visznek bennünket? – kérdezi a professzort.

De mielőtt még Andrián meggondolt feleletet adhatna, egy vidáman goromba ember válaszol:

– Buta vagy! Ahhoz nem kellene fürdeni,

A professzor barátságos mosollyal üdvözli a gőzös fürdő logikáját.

Épp ebben a pillanatban szűntek meg vizet adni a melegvizes csapok. A hirtelen támadt csendben felhangzik a parancs: – Kifelé!

Kinyílt egy ajtó, a meztelen emberek a következő terembe jutnak. A padló tele ruhaneművel. A holmi forró, épp az előbb dobták ki a fertőtlenítő szekrényekből.

A jókedv egy pillanat alatt elpárolgott. Lökdösődés, tolongás. Mindenki izgatottan keresi szétdobált holmiját. Veszekedések, tévedések, gyanúsítások. A szomszéd fürdőből, a már bezárt ajtón át hiába hallatszik más fürdőzők jókedvű lármája.

Sokan még el se készültek az öltözködéssel, az ingüket keresik vagy a cipőjük párját, máris kiabálnak: – Gyerünk, gyerünk.

Ötös, tízes csoportokban vezetik őket, hosszú, néptelen, kongó folyosókon. A falak fehérek, a vasveretes ajtók egyforma barnák.

Az egyik ajtó előtt megállítják a tízeket. A kísérő őrhöz odajön a folyosói őr, ketten kikulcsolják az ajtó két zárát, elhúzzák a reteszt. Az öregúr és kilenc társa belépnek az egyik cellába. Azaz az őrök benyomják őket, mert belépni nincs hely. Az ajtó benyomódik mögöttük.

Alacsony mennyezetű, nagy szobába kerültek, mely tömve volt emberekkel. A sűrű levegőben csak homályosan világítottak a villanylámpák. Bűz, forróság és ellenségesen csillogó szemek fogadták az újonnan jött tíz embert. Hisz most még kevesebb lesz a levegő.

– Épp ide kellett jönnötök?

A huszonöt vaságyon, és a vaságyak között a padlón, mindenütt ember ült, feküdt, guggolt. – Százhuszonegy volt, most százharmincegy. – Ezt a számot a szobagazda közölte velük.

– Hol adsz helyet? – kérdezte az egyik újonnan jött, jól megtermett, erőteljes, már nem fiatal férfi. Mert még valamennyien ott álltak a bejáratnál, a bűzlő kübli közelében, a nyirkos, ragadós aszfalton.

– Üljetek le – szólt a szobagazda helyett egy parasztféle ember, akinek már újra jócskán kinőtt a szakálla.

– Hol?

– Itt, ahol álltok – felelt a szobagazda, és otthagyta őket.

– Minden újonc a küblinél kezdi – magyarázta a paraszt. – Ez a rend. Ahogy aztán mennek a régiek, az újak közelebb húzódnak az ablakhoz. De – tette hozzá, – maradni is lehet. Én itt maradok, félek a huzattól.

– Aha! Fene szervezett társaság – mondta a hatalmas termetű, aki már az öltözésnél kitűnt gyorsaságával. „Öreg matróz”, magyarázta még odalent. – Látom, fene szervezettek – ismételte.

– Főkönyvelő a szobagazda – dicsekedett a parasztember.

– Látszik – vetette oda az öreg matróz.

Az újoncok undorral nézték a ragadós aszfaltot, ahova átlépkedve kezeken, lábakon, minden percben jött valaki a küblihez. Visszamenet, a lábbelijén vitte szét a ragadós bűzt. A most fürdött és még tisztaruhás újoncok állva maradtak.

De aztán a sérves nem bírta tovább és leült. Aztán leült a matróz. Aztán Andrián. Aztán sorba valamennyien lekuporodtak, és már el is aludtak volna, ha a reggeli kenyérosztás miatt fel nem állítják őket. Most eszméltek rá, hogy már egy teljes napja rabok.

Enni egyikük se bírt. Az első börtöni kenyeret odaadták a régi foglyoknak. Andrián a cukoradagot, a két kockát is odaadta a parasztembernek. A matróz zsebre tette a cukrát, csak a kenyerét nyújtotta át, felemelt kezeken keresztül, emberek feje felett egy sovány fiatal fiúnak, aki pedig nem is kérte a kenyeret. – Bácsi! Van dohánya? – fordult egyenesen Andriánhoz egy borostás állú fogoly.

Az öregúr felkapta a fejét. Aztán megértette, hogy nincs az intézet laboratóriumában, és saját magán mosolyogva, hamiskásan felelt:

– Sajnos, elfelejtettem, hogy dohányt kellene hozni.

Múltak a napok. És múltak az éjjelek, melyeket talán majd a „Szent Bertalan ezeregyéjszakája” címen könyvel el a történelem – mellesleg szólva hibásan. Mert itt nem két felekezet egyike volt az üldözött, nem is valami párt, hanem mindenféle ember, bűnös is és bűntelen. Olyan is, aki soha semmiben se vétkezett, olyan is, aki pár nap előtt még maga cipelte az ártatlanokat. De a vétek nélküliek nem ártatlanságuk miatt kerültek ide és a bűnösök se bűneikért. Sok minden volt érthetetlen akkor…

Az emberek száma a 408-as cellában, mely Andrián megérkezésével százharmincegyre nőtt, nemsokára már százhetvennégyre emelkedett. De így is akadt helye mindegyiknek. Különös, talán még többen is elfértek volna. Például, ha két ágyon és alatta nem öten alszanak, hanem hatan. De mivel az újonnan jövők és távozók száma körülbelül azonos maradt, a huszonöt ágyas cella lakóinak száma százhetvennégy körül állandósult.

A börtönszabályok előírtak napi félórai sétát. És olvasnivaló könyvet is kellett volna kapni. De ezeket a szabályokat még a legjobb akarattal se lehetett volna betartani, ha lett volna ilyen akarat. Az emberek tehát avval töltötték idejüket, hogy halcsontból készült tűvel varrtak. Ingből zsebkendőt. Pokrócból papucsot. Mert ebben a tömegben a börtönholmit se lehetett ellenőrizni. Voltak, akik az ing végéből kihúzigált szálból cérnát sodortak. A többség sakkozott és dominózott. A figurákat kenyérbélből csinálták, a fehér színt fogporból gyártott festék szolgáltatta, a fekete figurákon a fekete kenyér a piszkos kezektől lett még feketébb. De készültek kenyérbélből geodéziai műszereket ábrázoló taneszközök is. Valaki ugyanis azt a hírt terjesztette, hogy innen a börtönből útépítésre viszik majd az embereket. Ezért alakult az ablak alatt útmesterképző tanfolyam, melynek sok hallgatója volt. Csak a műszereket kellett minden nap újra gyúrni, mert éjjel valaki mindig megette őket. Szerencséje volt, hogy nem kapták rajta, a lopást kegyetlenül büntették. Mert már éhesek voltak. Mindenki megette a hatvan deka kenyeret, és örült, ha a szobagazda által megállapított sorrendben, reá került a sor, és egy fél kanálnyi ráadást kapott a híg káposztalevesből. Vagy annak örült, hogy nem a káposztaleves napján kerül rá a sor, hanem talán majd akkor, mikor halleves lesz.

Az útmesteri tudományok előadója kémikus volt, egy gumigyár főmérnöke. De a professzor véleménye szerint elég jól értett a földméréshez is, nem volt ok beleavatkozni a dologba. Nevetségesnek tartotta, hogy itt a börtönben új szakmára készüljön valaki, de jónak is, a tudás sose árt.

Voltak, akik tudományos vitákban tüzeskedtek. Mások nyelveket tanultak. Tanár és tanuló egyaránt akadt. A matróz élete történetét mesélte, mely Arhangelszkben kezdődött, Kronstadtban folytatódott, aztán frontok és gyárak után ide torkollott, ebbe a terembe. A sérves ember, foglalkozására tanító, regényeket mondott el, több napi folytatásokban, s oly bámulatos pontossággal, hogy azok is szívesen hallgatták, akik ismerték a regényt. Egy fiatal mérnök a „Queen Mary”-ről, a világ legnagyobb hajójáról, melyen pár hónap előtt Amerikába utazott, adott pontos leírást.

– Ez az amerikai utazás most a vád – tette hozzá elbeszélése végén. – Pedig én nem kéretődztem. Küldtek. És megvizsgálták, hogy megbízható vagyok-e. És mégis, most… – keserű mosolyra húzódott a szája.

Megismerkedtek, megbarátkoztak, mint egy nagyon hosszú vasúti utazáson. A múltról szívesen beszéltek, de a jelenről, mely a falakon kívül volt, alig. Aki az asszonyára, gyerekére, anyjára vagy a munkájára gondolt, az lefeküdt valahová, és befogta a fülét. Ha elég helye akadt, aludt. Mert még a padlón is négy váltásban aludtak.

De azért a kihallgatásról jövőknek, az agyonfárasztottaknak, megkínzottaknak mindig egész ágyat szabadítottak fel. Ezt meg tudták szervezni, ha ez volt is minden, amit megtehettek. Csendet bizony nem tudtak teremteni. Körös-körül, akármilyen beteg feküdt is a közelben, sohase szűnt meg a lárma. Egy színész verseket szavalt teljes hanggal. Anekdotákon nevettek. Parasztok szántásvetésről beszélgettek és arról, hogy milyen felhő milyen időt hoz. Egy ügyvéd érdekes jogesetről mesélt. A kenyérből készült dominók zajjal csapódtak az ágydeszkához, és gyakran porrá törtek a szenvedélyes játékosok tenyere alatt.

A professzor a többiekhez képest könnyen viselte a börtönéletet. Talán mert nem volt felesége és gyereke, de főképp mert a hatvan deka kenyérből még a szomszédainak is jutott. Az ebédleves, a reggeli teapótlék és a két kockacukor elég volt az ilyen öregembernek; éhséget nem érzett.

Az élet, amint megszűnik rosszabbodni, máris javulni kezd. Egy kis kopasz mérnök már több nap munkájával az ágyláb és a padló köve segítségével, egy ujjnyi drótdarabból tűt csinált. Evvel a tűvel egy másik drótdarabba lyukat igyekezett fúrni. Andriánt, mint aki keveset izeg-mozog, arra kérte, hogy üljön egész nap előtte, így a figyelőlyukon benézegető őr nem vette észre munkálkodását.

Jutalmul először Andriánnak mutatta meg az elkészült tűt. – No, mit szól hozzá?

– Ragyogó – mondta elismeréssel a professzor. – Azelőtt is műszereket konstruált?

– Ahogy vesszük. Én konstruáltam ebben az országban az első tankot.

– Az, persze, nagyon fontos. Kár, hogy odakünn, hogy is mondjam, civilben, nem ismertük egymást. De talán nincs kizárva…

– Ugyan, professzor – szakította félbe a mérnök. – Nézzen körül.

– Hát, igen…

– És próbálja kontrollálni adataimat.

– Micsoda adatokat?

– Cellánk népsűrűségéből, abból, hogy mekkora kenyérhegyeket látunk a többi cella előtt, mikor reggel behordják a kenyeret, továbbá a más cellákból idekerülők és a többi börtönből ídehozottak elbeszéléséből, az érkezők számából és végül az itt tartózkodás átlagos időtartamából bizonyos számítások elvégzésére adódott mód. Minden elérhető adatot figyelembe véve, arra az eredményre jutottam, hogy – és hosszú számsor következett. – Ez a kontingens átlagban két-három hét alatt cserélődik. Számításaim szerint az átlagos tartózkodási idő tizennyolc nap. Jövünk, megyünk, apránként, de nap-nap után. Más kérdés: hová? Más kérdés: miért marad itt már fél éve a szobagazda. Véleményem szerint, mert besúgó.

– Nem hiszem. Rendes ember. És mit súgna be?

– Azt hiszem, semmi különöset. De besúgó alkalmazása begyökeresedett gyakorlat. Akkor is alkalmazzák, ha nincs rá szükség. Mellékes. Maradjunk a számadatoknál.

– Ha adatai helyesek…

– Helyesek. Eljön majd az idő, mikor adataimat okmányok fogják bizonyítani. De lássunk ellenőrző számítást. Például! A mi folyosónk mosdóhelyiségeit éjjel-nappal szakadatlanul használják. Egy emberre naponként másfél perc jut.

– Ezt – mondta a professzor kissé szégyenkezve –, ezt, hogy másfél perc, ezt én is, egész önkéntelenül kiszámítottam.

– Én meg azt is megállapítottam, hogy a mi folyosónk állománya, „népsűrűsége” megfelel az összes folyosók és más börtönök átlagának.

– Logikusnak látszik. Amit itt az ember önkéntelenül is megtud abból…

– Számításai, azt hiszem, kifogástalanok.

– Nagyon megtisztelő, hogy a valószínűségszámítások ilyen mestere, jóváhagyja eredményeimet.

– Rendben, számszerű adatok… De mivel magyarázza a jelenség okát? Magát az okot?

– Nézze ott azt az embert a sarokban. Ott hátul – mutatott a mérnök a cella sötét sarkába. – Azt ott, akinek a szemei úgy be vannak dagadva. Szívbaj, amennyire én meg tudom állapítani. Régi párttag. És ő se érti. Mellesleg: a szobagazda mindig figyeli. Mert egyszer már öngyilkossági kísérletet követett el.

– És ez ellen kinek van kifogása?

– A börtönszabályzatnak.

Így élt a sok egymáshoz zsúfolt ember. A szemek lázasan csillogtak, az arcok borostássága és szürkészöld sápadtsága a párafelhőben szakadatlanul égő és sohase fényes villanyvilágításban elmosta az egyéni különbségeket. Mind ingre vetkőzve, alsónadrágban ült vagy kuporgott, mert járni nem lehetett, és mert a túlzsúfolt helyiségben kínzó forróság és trópusi ködpára kínozta valamennyit.

Voltak, akik tornázással akarták rendben tartani szervezetüket. A tornázás célszerűségéről sok vita folyt, ezzel is múlott az idő. Egy jól megtermett, de szemüvege híján teljesen tehetetlen orvos azt állította, hogy ilyen levegőben a tornázás többet árt, mint használ. Egy táncmester, aki modern táncokat tanított valami kisebb népkertben, volt az ellenvélemény vezére. Szerinte a mozdulatlanság végérvényesen megbénítja a lábakat, az összes izmokat, és mi lesz, mikor gyalogmenetben kell majd eljutni a rendeltetési helyre?… Mert az útjuk utolsó szakaszán nem lesz ám vasút…

A vasutat majd mi építjük. Azaz – tette hozzá – hogy maguk, mert én azt hiszem, mint borbély úszom meg a dolgot. Akár vasútépítés, akár bánya, akár fakitermelés, borbély mindenhol kell. – Pont borbély – vetette oda a matróz.

– Bocsánat, én ezt jobban tudom, apukám. Borbély és orvos mindenütt kell. Mérnök csak kevés helyen és több van belőlük, mint kellene.

– Az én hátam, az mindenütt jó – mondta a matróz. – Lapát, csákány vagy fűrész, vagy zsák, egye meg a fene. És a csákány nyelét legalább senki se irigyli tőlem.

Vita, nevetés, veszekedés, hörgés, csendes beszélgetés és a színész szavalása – minden elhallgatott, valahányszor az ajtón elkezdett a kulcs motozni, és megcsikordult a tolózár. Mire kinyílik az ajtó, lélegzetelállító csönd.

Az őr nem jön be. A küszöbről szól, lefojtott hangon:

– Ki van itt B-betűs?

Akinek B-betűvel kezdődik a neve, hidegrázós ajakkal mondja a nevét, egyik a másik után, a vérmérsékletük diktálta sorrendben, ritkaság, hogy egyszerre ketten.

Végre az őr, akinek papírlap van a kezében, megállítja a jelentkezést: – Öltözz!

És ekkor valaki (egy perc előtt elbeszélő vagy hallgató, sakkozó vagy mesélő) remegő kézzel húzza fel a nadrágját, veszi a kabátját, és rogyadozó térdekkel megy kezeken, lábakon, testeken átlépdelve. Egyik kezével a nadrágját tartja, mert a pléhkapcsoktól megfosztott nadrág le akar csúszni. De csak míg kilép a küszöbön. Mert ott már hallatszik a parancs: „Kezeket hátra.” A fogoly vállat von és elengedi a nadrágot…

– Azt hiszem, ma már rám is sor kerül – találgatja egyik-másik.

Becsukódott az ajtó a B-betűs mögött. Elsőnek talán a sakkozók térnek magukhoz, de csakhamar nevetés is hallatszik és hörgés még előbb.

– Miért nem hívják nevükön az embereket? – kérdezte a professzor a valószínűség-számító mérnököt.

– Mert maguk se tudják már, hogy ki melyik cellában van. Nem győzik a forgalmat. De ha olyat hívnának, aki nincs itt, ebből mi esetleg megtudhatnók, hogy valami ismerősünk is ide került már.

– Lehetséges – egyezik bele Andrián.

– Több annál!… Nem vette észre, hogy néha az egész betű leverklizi itt a nevét, de az őr csak nézi a cédulát. És vagy újra elmondatja az összes neveket, vagy becsukja az ajtót. Volt ilyen eset?

– Igen.

– No, látja! Azt se tudják, ki hol van – diadalmaskodott a mérnök, és e pillanatban éppoly elégedett, mint élete legjobb napjaiban.

– Igen. De miért van az egész? Az egész!

– Ez az, professzor, amit én se értek. Kérdeztem politikus embereket, régi párttagokat, azt is, aki a múltkor még itt volt. Vagy bevallják, hogy ők se értik. Vagy hallgatnak. De aki hallgat, az se azért hallgat, mert érti. Csak óvatos. Egyedül a matróz mondta tegnap, hogy értesíteni kellene Sztálin elvtársat, mert ami itt történik, az merénylet a kommunizmus ellen.

– Lehetetlen, hogy senki se értse.

– Érteni talán érti. De csak úgy, ahogy az értelmetlenségről tudjuk, hogy értelmetlen. Látják, hogy „őrültség, de van benne rendszer”, mint a mi színészünk szavalja a „Hamlet”-ben. Mára ígérte a folytatást, de ma aligha szaval. Nézze! Egész testében remeg. Mert ő is B-betűs. Hát majd meglátjuk. Ha van benne rendszer, akkor én megtalálom.

Az öregúr csak szó nélkül bólogatott.

Közben a legtöbben már el is felejtették az iménti rettegést. A kenyérbélből készült sakkfigurák soká fontolt, óvatos lépéseket tesznek, az útmesteri tudomány már túljut az alapfogalmakon. Újra nyílik az ajtó.

– Ki van itt lö-betűs?

S amint előbb a B-betűsök, most az L-betűsök remegnek, míg meg nem áll a névbemondás. A kiválasztott készülődik a nagy útra. S miközben átvergődik kezeken, lábakon, két-három felől is nyújtják feléje a cigarettákat, vagy egyszerűen beledugják a zsebébe. A legtöbb kihallgató megengedi a cigarettázást, akad olyan is, aki cigarettát kínál. Kihallgatás közben cigarettázni nagy könnyebbség.

A hátramaradók is gyorsan rágyújtanak. Különösen azok, akiknek a betűje most soron volt. A párás, forró levegő füsttel telítődik.

Az öregúr, az első napokban meggyőzéssel akart hatni az emberekre. Nyugodtan, nem úgy, mint laboratóriumbeli birodalmában.

– A cigarettázás káros. Különösen a mi körülményeink közt. Túlzsúfoltság, szellőzetlen helyiség, elégtelen táplálkozás…

Kinevették.

A parasztember nem nevetett rajta, de egy közmondást azért mondott: – Ahol a vesztőhelyre visznek, minek a hajat siratni.

– Még jobb volna leszokni a lélegzésről. Annál is jobb volna leszokni a küblihasználásról – mérgeskedett egy sovány könyvelő.

– De a legfőbb, hogy mennyire idegeskedtek, ha kifogy a szívnivaló.

– Ez már más, ez igaz – mondta a matróz. – De negyvenkét éves koromban… egy fene.

Az öregúr nem erősködött tovább. Arra gondolt, hogy milyen nevetséges is volt a háborgás és háború, melyet a pedellussal együtt viselt ott a laboratóriumban. „Nevetséges, mint minden túlzás.” S vajon mi lehet most öreg barátjával. Talán azt hiszi, hogy ő valamit titkolt, amiért most… Lehetetlen! Nem hiszi! És a fiúk, akik most kollokviumra készülnek? Ők se… „Micsoda szörnyű ostobaság”…

Harsogó nevetés rázta föl a gondolataiból. Az útmesteri tanfolyam és körülöttük mindenki szinte hempergett a nevetéstől.

– Mi ez? – kérdezte a professzor valószínűség-számító szomszédjától.

– Látja azt a köpcös embert? Szerelő. Tegnapelőtt hozták. Ott áll a kémikus mellett.

– Látom. Nos?

– Kiderült, hogy azért hozták be, mert egy áruházban hangosan ócsárolta a galosnik minőségét.

– És nem volt igaza?

– Nyilvánvalóan: nem. De a tanfolyam vezetője, hiszen tudja, a gumigyár főmérnöke volt, most azt állítja, hogy ezek szerint ő aligha fejezheti be a tanfolyamot – nevetett már a valószínűség-számító is. – Hiszen őt avval vádolják, hogy kártevő szándékkal gyártotta a rossz galosnit. De ha a galosnit szidni rágalom…

– Tényleg paradox eset… No és mi fog történni?

– Semmi, drága professzor, semmi. Mind a ketten itt maradnak. A szerelő a tízes pont alapján, mint agitátor, kap öt-tíz évet. A mérnök, az többet kap, a kilencedik pont alapján, mint kártevő. Neki biztos a tizenöt. Hát nincs min nevetni?

– Én ezt nem hiszem!

– Drága, aranyos professzor! Volt már kihallgatáson?

– Még nem. Nagyon csodálom ezt, és nagyon sajnálom. Mert én be fogom bizonyítani, hogy semmiféle…

– Be tudja bizonyítani? Mert én már a harmadik tű fokát csinálom itt, de bebizonyítani, hogy nem vagyok teve, aki átbújhatna a tű fokán?… Pedig ezt követelik. Majd meglátja… Egyébként nem akarja egy kicsit megpucolni a cipőjét? Látom, ráférne. Nagyon jó pokróchulladékot kaptam a papucsvarróktól.

– Á! Köszönöm. Nagyon kedves!

És Andrián professzor, ennyi évtized múltával, újra maga fényesítette cipőjét, mint kisfiú korában a szoba melletti asztalosműhelyben, mikor még elemi iskolába járt. A kisvárosban, ahol csak a deszkából készült járdán nem süllyedt az ember bokán felül a sárba.

A dohányzókkal is megbékélt. Először csak megbékélt, aztán megszerette őket, mivel azok, szegények, káros szenvedélyük következtében többet szenvedtek, mint ő. És az iszákosok is szenvednek és a nagyétkűek, és a nősek, és a sokgyermekesek, pedig mit tehetnek róla…

Vagy két nap múlva az őr az A betűk iránt érdeklődött. Mikor a professzor megmondta a nevét, az őr abbahagyta a kérdezést.

– Gyere. Öltözni.

Az öregúr is remegő kézzel húzta fel a nadrágját. Mikor a fűzetlen cipőbe dugta a lábát, a matróz odasúgta:

– Talán találunk egy cigarettát.

A professzor tagadólag ingatta a fejét. „Milyen jó, hogy nem dohányzom” gondolta. Mert nem lehetett nem tudnia, hogy cigarettahiány van a cellában.

Fenn az emeleten élvezettel szívta a frissnek tetsző levegőt.

Bekísérték egy szobába.

– Tessék helyet foglalni – fogadta egy fiatalember.

Itt is jó levegő volt, és valami parfőmillat.

A fiatalember arca kékesszürke, kissé púderes. Látszott, hogy épp az imént borotválták. Az illatszerszag a hajából jött, az öregúr talán nem is veszi észre, ha nincs a fiatalember mozdulataiban is valami, ami borbélyműhely közelségére emlékeztetett.

– Neve? – kérdezik az íróasztal másik oldalán.

A professzor felelt.

– Született?

Megmondta.

Ezután a vizsgálóbíró hátratámaszkodott a karosszékében, széttárta a karjait, nyújtózkodott, a lapockáit forgatta. Aztán a karosszék háta mögött összeértette a két kezét, és unatkozó, pipiskédő hangon megkérdezte:

– Mondta maga, hogy vezérünk nem az egész emberiség vezére? – Ezután előrehozta a karjait, két öklével rákönyökölt az íróasztalra, megtámasztotta az állát, és rámeresztette szemét Andrián professzorra.

– Nem. Nem mondtam.

A fiatalember most előrehajolt, és dühösséget színészkedve, szemeit kidüllesztve folytatta:

– Vigyázzon! – és megmutogatta az öklét. – Gyorsan felélénkítjük az emlékezetét.

Az öregúr haragosan összehúzta a szemöldökét, és nem felelt. A fiatalember újra hátradőlt karosszékében.

– Emlékszik? Az egyetem természettudományi fakultásának ülésén, pontosan – kissé kihúzta az íróasztal fiókját, és belenézett valami papírba – ezerkilencszázharmincöt február hetedikén. Hm? Ott volt ezen az ülésen?

– Nem emlékszem. Több mint három év múltával erre képtelenség emlékezni.

– Ne kerteljen, nincs értelme. Feleljen! Ott volt ezerkilencszázharmincöt február hetedikén az ülésen?

– Nem emlékszem. De ha az említett napon volt ilyen ülés, minden valószínűség szerint, ott voltam.

– Úgy! És emlékszik, hogy személy szerint önnek valaki feltette a kérdést: „Tudja-e, professzor, hogy vezérünk az egész emberiség vezére?”

– Hogy került sor erre a személyesen nekem feltett kérdésre?

– Itt, jegyezze meg, nem maga kérdez, hanem én! De kivételesen erre is felelek. A szünetben kérdezték. Nos?

– Nem emlékszem. De lehetséges.

– Aha! A saját feleletére ezek után már emlékszik?

– Nem.

– Á, kisöreg! Nem emlékszel? No, majd segítek. – Újra kihúzta kicsit a fiókot. – Azt felelted: „Nem az én szakmámba tartozik.”

– Kérem, ez lehetséges. Fenntartom állításomat, hogy nem emlékszem, de ha ilyen kérdést volt szíves feltenni valaki, akkor minden bizonnyal így feleltem. Más hasonló kérdésre is ilyenképp szoktam felelni.

– Úgy! Mit nevez hasonló kérdéseknek?

– Ha Isten mindenhatóságára, intéző bölcsességére terelődött volna a szó.

– Ön vallásos?

– Épp arról van szó, kérem, hogy nem vagyok vallásos. Én ezekhez a kérdésekhez nem értek. Amihez pedig nem értek, arra nem szeretek se igennel, se nemmel válaszolni. Ki nem állhatom a különböző premisszákból kiinduló vitákat. És a legjobbnak tartom, elvágni a vita további útját. Ilyenkor szoktam mondani: „Nem az én szakmám.” Vagy, hogy nem tartozik az én kompetenciámba. Én, kérem, fizikus vagyok. És a dialektikus materializmust is azért tartom helyesnek, mert egybevág azzal, amit a fizikában látok.

– Hm.

A frissen borotvált és gyűrött arcú fiatalember szétnyitott ujjakkal belefésült a hajzatába. Ettől újabb borbélyillat terjedt szét a szobában.

– Na, jó – mondta a fiatalember, aki Andrián becslése szerint nem lehetett idősebb, mint a diákjai. Beíratlan papírlapokat vett elő az íróasztala fiókjából. – Itt van négy lap – mondta. – Odamégy a sarokba, a kisasztalhoz, oda ni – mutatta –, és megírod töredelmes vallomásodat. Leírod minden ellenforradalmi, kémkedési, kártevő és terrorista tevékenykedésedet. Megnevezed a személyt, aki bekapcsolt ebbe a szervezetbe, és megnevezed azokat is, akiket te vittél be a kémkedési, terrorista, kártevő célú szervezetbe. Három ilyen személyt fogsz megnevezni. – Odatolta a papírokat az öregúr felé, és egy hajlékony acélvonalzót vett ki a fiókból.

– Bocsánat! Én azt akarom ön előtt világossá tenni, hogy én a magam szakmáján kívül semmivel se törődtem. Lehet, hogy ez hiba. De nem bűntény. Hívja fel tanúságtételre az intézet igazgatóját. Vagy a diákjaimat. Az ő szervezetük vezetőségét. Egyébként az ön által idézett felelet is ezt bizonyítja. Kizárólag…

– Eddig egész szépen ment a dolog. De most már elég. Írj. A többiről majd aztán beszélünk.

– Kérem, nekem nincs írnivalóm.

– Írd!

– De kérem…

A hajlékony acélvonalzó rámérte az első ütést a lenyírt hajú idős ember fejére. Nem volt fájdalmas ütés, a vonalzó lapjával csapódott a fejéhez, de az öregúrnak mégis kibuggyantak a könnyei.

– Írj!

– Nem tudom, mit írhatnék.

– Á, nem tudod? Mi a mesterséged?

– Egyetemi tanár, fizikus.

– Szóval tanító.

– Igen, tanító.

– Verted a tanulókat?

– De kérem… Felnőtt fiatalemberek. Körülbelül önnel egyidősek.

– Szóval nem verted? Rendben. Hát téged vertek valamikor? Vertek?

– Az anyám. Egyszer. Mikor ötéves voltam… egyszer.

– Csak egyszer?

– Igen – felelt Andrián nagyon határozottan. – Csak egyszer, és ezt úgy szégyellte, hogy soha többé nem nyúlt hozzám.

– Az iskolában se vertek?

– Nem.

– Aha. Te jó tanuló voltál?

– Igen.

– No, akkor feküdj le, ide az íróasztalra. Mert most én leszek a tanítód. Újra megtanítlak írni.

Az öregúr nem mozdult a székről, ahová leültették.

– Meggondoltad? Eszedbe jutott, mit kell írni? Megértetted? Ülj oda a sarokba és írj.

– Nincs mit írnom. Azaz, ha írásban kívánja, leírhatom, hogy semmiféle bűn nem terhel. Politikával nem foglalkoztam. Arról, amit ön bűneimként felró, fogalmam sincs, és egész életvitelemtől idegen. Én soha…

– Nem a te szakmád! Mi? – nevetett a fiatalember, és megsuhogtatta a vonalzót az öregúr arca előtt.

– Pontosan így van. Nem az én szakmám. Soha semmi érdeklődés. Ez talán hiányosság… de…

– Ezt már hallottuk. Hagyd abba ezt a buta markírozást. Nos?

– Már mondtam.

– Hát akkor feküdj le. Szépen, szépen, ide ni, az íróasztalra.

Az öregúr mereven ült a széken, és nem mozdult.

– Lefeküdni. Úgy látszik, még mindig azt hiszed, hogy babra megy a játék. – A fiatalember kissé még púderes arcán átütött a düh első pirossága. – Lefeküdni!

És akkor az öregúr lassan felkecmergett az íróasztalra. Lefeküdt úgy, ahogy gondolta, kisfiúk lefekszenek az iskolában, csak a nadrágját nem húzta le. Hisz az iskolában se látott ő ilyet, náluk a falusi iskolában, egy nagyon jó tanító néni volt, ő csak hallott arról, hogy a tanítók meg szokták vesszőzni a gyerekeket. Lefeküdt úgy, ahogy elképzelte, hogy ilyenkor hogyan kell feküdni, és kezeivel betakarta szemeit.

– Tudsz írni?

Andrián így hason fekve megrázta a fejét.

Megsuhant a rugalmas vonalzó és lesújtott; ekkor már az élével.

– Fogsz írni? – suhant másodszor.

– Tudsz írni? – harmadszor.

– Fogsz írni? Tudsz írni? Fogsz írni? Tudsz írni?

Az öregúr könnyei elapadtak. Most már erős volt. Tudta, hogy nem fogja önmagát rágalmazni, nem fog másokat rágalmazni. Már nem is kellett tenyerével a szemét szorítani.

És ekkor, fektében, az íróasztalon, miközben az ütések hol a hátát, hol a nyakszirtjét érték, közvetlenül a feje mellett megpillantott egy öblös hamutartót. Félig és negyedéig elszívott cigaretták voltak belegyömöszölve.

És míg a borbélyszagú, ideges, most hamuszürke arcú fiatalember a vonalzóval ütötte, az izgalomtól piros öregember, akinek a fürdőbeli nyírás óta még alig nőtt ki a hófehér haja, óvatosan megmozdította a kezét. Aztán mintha egész életében effélével foglalkozott volna, lassan odacsúsztatta kezét a hamutartóhoz. Egy kicsit várt, aztán belenyúlt, és kicsente a hamutálcából az összes cigarettacsutkákat.

– Tudsz írni? Fogsz írni? Tudsz írni? Fogsz írni?

Az öregúr lassan visszahúzta teli markát, és belenyomkodta a csutkákat kabátja külső zsebébe, melyet szivarzsebnek hívnak a szabók, de ifjú jampecek színes selyemkendőt mutogatnak belőle. A szivarzsebbe, ahol ő évtizedek óta a töltőtollát, szeretett „Watermannját” tartotta – egész addig, míg lenn, a motozásnál, a fürdő előtt el nem kobozták ezt a többszörösen is börtönszabály-ellenes tárgyat. Lévén a hegye arany – tehát érték, írószer – ami a legtilosabb, és fémtárgy – ami faltörésre, rácsfűrészelésre való szerszám, továbbá öngyilkosság eszköze, tehát mindenfajta szökések elősegítője…

Az ütéseket alig érezte. De leszállni az asztalról nem tudott a maga lábán. A fiatalember becsengetett egy őrt, az nyúlt a hóna alá.

– Engem is fáraszt, magának is csak árt – mondta a fiatalember kimerülten. – Gondolkozzék, kérem, a legközelebbi találkozásig.

Mikor visszakerült a cellába, társai minden feles beszéd nélkül szabaddá tettek egy egész ágyat. Pedig azon éppen négyen aludtak. A szobagazda csak éppen hogy felnézett a sakkozásból; minden parancsszó nélkül is rendben ment ez a gyakori művelet.

Az öregúr sziszegve fordult a hasára, és így maradt mozdulatlanul egy fél óráig. Aztán magához intette a matrózt.

A nagytestű ember lehajolt hozzá, és az öregúr szájához tartotta a fülét.

– Itt a külső zsebemben – mondta Andrián.

A matróz nem értette, hogy mit akarhat.

– Vegye ki a zsebemből, és ossza szét.

A matróz kikaparta a hason fekvő öregúr zsebéből a kormos, összenyomkodott cigarettavégeket, és a papírból kihullott dohányt is mind egy szálig. Aztán széles tenyerét kitárva felmutatta az ajándékot.

Csend lett. Csend vetett szélesedő hullámgyűrűket, és elhatolt a cella legtávolabbi sarkáig. Olyan teljes és lényege szerint tökéletes volt ez a csend, hogy megijesztette a folyosón fel-alá járkáló börtönőrt. Ott termett az ajtónál, és az ajtó kerek nyílására tapasztotta a szemét… De ezen a lyukon, melynek Judás-szem a neve a világ minden börtönében, ezen a Judás-szemen át semmi különöset se lehetett látni. A százhetvennégy rab nem szökött meg, és nem is volt halott. Csak elhallgatott. Áhítatos csendbe meredt ez a szakadatlanul zsinatoló, gajdoló, csöndre semmiféle fenyegetéssel se kényszeríthető népség.

De csak egy percre. Hisz már megint lármáztak, nevettek, valamin osztozkodtak és veszekedtek. A börtönőr megnyugodott, és tovább folytatta sétáját.

Az öregúr aludt vagy két-három órát, és ha mozdulatlanul feküdt, semmi fájdalmat se érzett. Amikor felébredt, a valószínűség-számító ott ült az ágya szélén.

– Van egy kis hideg levesünk – mondta.

– Köszönöm, nem kérek.

– Na, persze. De van cukrunk. Egy kis cukros vizet iszik. Nem is kérdezem, hogy akar-e.

A professzor kikortyolgatta az ilyenkor oly pompás italt.

– Nem esik nehezére a beszéd?

– Cseppet se.

– Akkor mondja el, hogy ment a kihallgatás. Látom, elég viharosan. Mivel vádolják?

– Azt mondtam egy gyűlésen, hogy nem az én szakmám eldönteni, hogy ki a világ vezére.

– Maga, persze, tagadta.

– De én, kérem, mondhattam ezt. Nem emlékszem, hogy hol és mikor, de mondhattam volna effélét. Hátsó gondolat nélkül. Hogy lerázzam az illető kérdéseit, hogy békében hagyjon. Szoktam így felelni.

– Ejnye, ejnye, professzor! És még azt hajtogatta itt a cellában, nekem is, hogy teljesen ártatlan. Ejnye, ejnye! Ez, kérem, egészen szabályosan tízes pont. Ez agitáció. Maga csudálatra méltó kivétel, maga tényleg mondott valamit. A magánál ravaszabbakra csak ráfogják, hogy mondtak. No de ez csekélység! Legfeljebb tíz év, és nem is kerül a legrosszabb helyre. Bár ezt sose lehet tudni… Lehet, hogy mindössze öt évet kap. Szóval bevallotta. A leghelyesebb. Gyorsan túl lesz az egészen. Ezekkel a módszerekkel szemben…

– Azt mondtam, hogy lehetséges, hogy ilyesfélét mondtam,

– Helyes. Mert akármilyen is ez a módszer – a Szovjetunió és a szocializmus az más. Tehát… Nem rossz megoldás… De hát akkor mi ez a… – és a professzor hátára mutatott.

– Az a fiatalember ott fenn azt követeli, hogy nevezzem meg bűntársaimat. „Bűntársaim!”, hallottak ilyet?

– Szóval: szervezkedés? Akkor, persze, kártevés is szóba került. És ugye kémkedés, terror?

– Azt mondta: írjak.

– Értem. A nézeteltérés – a professzor hátára mutatott –, ebből keletkezett.

– Ezt kiszámítani – felelt bosszúsan Andrián –, azt hiszem, nem okozott nehézséget.

– Elég nehéz, drága professzorom. Mert vannak, akik feleslegesnek találják az ellenállást…

– Feleslegesnek?

– …vannak, akik úgy számítanak, hogy egyszerűbb elmondani valami nevet, olyannak a nevét, akiről tudják, hogy úgyis már itt van, akiről biztosan tudják ezt, akit talán még a múlt évben…

– Mért rágalmazzak? Evvel magamat is megrágalmaznám!

– Hiszen ha tudnók, hogy van értelme a védekezésnek. Ha biztosak volnánk, hogy mindebben van valami ésszerűség, ráció. De ahol nyoma veszett az ésszerűségnek, nem vétek-e feláldozni magunkat azáltal, hogy olyan ésszerűségi és erkölcsi normákhoz tartjuk magunkat, melyek itt érvénytelenek? Így állítom be a kérdést.

– Azt tanácsolja: rágalmazzak?

– Nem! Mert még a magam esetében se jutottam el a döntésig. Én például „beismertem”, hogy egy titokzatos levelet kaptam. Ez nagyon tetszett az ifjúnak. Ezután „beismertem”, hogy megadtam a levélben követelt jelt, mely kifejezte egyetértésemet. Ez is tetszett. Csak egy vitás pont van, és emiatt vagyok még „vizsgálati”. Én azt állítom, hogy a cselekvésre felszólító jelet még nem kaptam meg, mert a „nyomozó szervek, ébersége” azáltal, hogy letartóztattak, erre nem adott időt. Ez, hogy „nyomozó szervek ébersége”, szintén tetszik. Nem tetszik, hogy ugyanez az éberség megakadályozott újabb tagok megszervezésében. Itt tartunk most. De talán megúszom.

– Főbe lövik?

– Nem hiszem. Tíz-tizenöt évre számítok.

– Ezt nevezi megúszásnak?

– Ezt. Nem ütik le a vesémet. A többit meglátjuk… Dum spiro, spero! Ha jól emlékszem, Descartes mondta, nálunknál nagyobb matematikus. Talán ön is megpróbálkozna az enyémhez hasonló konstrukció kitalálásával, professzor. Megismételhetné az enyémet is. Annyi az ügy és… Ők maguk veszik a legkevésbé komolyan a vallomásokat.

– Nem hiszem, hogy ilyen konstrukcióhoz fogok folyamodni… Tanácsait mindenesetre köszönöm. És mondja, kérem! Itt, mint mondta, sok párttag is van a cellánkban. Ők hogyan látják a dolgot, a vallomásokat?

– Sehogy. Még kevésbé értik, mint mi. Nem pontos! Éppúgy nem értik. Egyébként magam is párttag vagyok. Már öt éve. De a régi, sokat tapasztalt régi harcosokra gondolok.

– Mintha azt mondta volna, hogy ők még kevésbé értik. Miért?

– Mert törvényszerűséget keresnek, és nem találják. Én se találom a szabályt. Mit teszek hát? Az egészet kivételnek tartom. Viszont nem látom bebizonyítottnak a kivétel szükségszerűségét. Vegyük a legegyszerűbbet. Mire kellenek ezek a beismerő vallomások? Nyilvánvaló: semmire. És akkor miért verik ki az emberből, mikor ma feleslegesek és a jövőben nem lesz bizonyító erejük. És látja, mégis…

– Alapjában véve nem sok vigasztalót mondott, kedvesem – nyögte a professzor.

A másik felemelte mindkét kezét, majd erőtlenül ejtette őket a térdére. Aztán újra belefogott abbahagyott munkájába. Már megint volt valahonnan egy acéldrótja, abba fúrta a lyukat, hogy varrótű legyen belőle…

Ha a kihallgatás megismétlődött, megismétlődött minden egyéb is. Az öregúr, ha elérhette a hamutartót, és történetesen volt is benne valami, újra hozott cigarettacsutkát.

De az ajándékot már nem fogadta ámult hallgatás. Akadtak olyan szemtelenek, akik belenyúltak a szivarzsebbe, még mialatt odatámogatták az ágyhoz. És ha üres volt a zseb, dühösen morogtak. Ha volt zsákmány, akkor se szent csend következett, hanem dühös, lármás marakodás, melyet alig tudott elcsendesíteni a börtönőr, aki a zajra az ajtóhoz jött, és dühösen verte meg kulcsával az ajtót. Ha dohányszerzésről volt szó, az emberek a sötétzárkától se féltek. Sötétség? Jó változatosság az örökké égő villany helyett. Hideg? Jó az örökös forróság után. Nedvesség? Hát az már nem jó. De egy kis tüdőgyulladás talán nem is volna baj. Akár halál lesz belőle, akár jobb koszt a kórházban. De úgy látszott, mintha az őrök is tudták volna ezt, nem avatkoztak a dolgokba, sohase lépték át a cella küszöbét. Ebben közrejátszott az őrök örök tulajdonsága: túlbecsülik a foglyok elszántságát.

Ám a fogoly akárhogyan is, mégiscsak reménykedik. Mindegyik hagy egy kis egérlyuknyi utat a kétségbeesés tömör falában. Még egy valószínűség-számító is…

– Lehet, hogy még minden jóra fordul – mondta csendesen, mikor egyszer megint ott ült az öregúr ágya szélén. – Észretérnek. Talán tudomást szereznek erről végre odafent is… Semmi sem mehet túl saját határán. Még az értelmetlenség se.

– Persze, persze – felelte az öregúr, akinek egyre kevesebb szüksége volt vigasztalásra…

És március utolsó napján, mikor kinn már érződött a hószagú tavasz, és benn még forróbb lett az emberárasztotta bűz, újra kihívták az A-betűs Andriánt, aki alig két hónap előtt még fizikatanár volt.

– Nézz körül, öreg – súgta a matróz, aki maga is beteg volt. – Tudod már…

De aznap nem jött vissza. Ezen senki se csodálkozott.

Másnap se jött. Ez se volt szokatlan.

Harmadnap már kezdték találgatni, hogy mi történt vele. A matróz véleménye az volt, hogy meghalt.

Negyednap a valószínűség-számító azt mondta a matróznak:

– Félek, hogy igazad van. De lehet, hogy csak más cellába vitték. Sőt, ez a valószínűbb…

– Az is lehet – hagyta rá a matróz.

Soha senki se látta többé az öreg professzort. Még az se biztos, hogy meghalt. A föld és az égitestek pedig tudományának szabályait követték, és nem fordultak ki tengelyükből.