Collegno (al Baraccone)
máj. 4. 1876.
Igaz örömmel vettem s legszívesebben köszönöm becses ajándékát »Magyarország pókfaunáját«.(1) Minél szomorítóbb, jóformán mondhatnám minél kétségbeejtőbb Hazánk államéleti helyzete, mely – minthogy nemzetünk jelleméből az önbizalom és spontaneitás szembetünőleg kivesztek – a fatalitás kérlelhetetlenségével látszik az önmegsemmisítés lejtőjén alásiklani: annál nagyobb fontossággal bírnak azon tudományos, közmívelődési mozzanatok, melyekkel nemzetünk jelesebbjei fajunkkal (és pedig a mire különös fontosságot helyezek: nemzeties irányban) a világcultura kerek asztalánál helyet foglaltatni törekszenek.
Meglehet, én igen feketén látok, de én azon benyomás alatt állok, hogy ezen törekvés sikere csaknem az utolsó reményfonal, mely még jövendővel kecsegtet; vékony fonal, mint az, melylyel az ön farkaspókjai vándorutat tesznek a levegőben, melyet csak a szárnyasok országának gondolnánk – de mégis remény fonal; mert ha önöknek ez irányú törekvéseikkel sikerülend fajunkkal oly állást foglaltatni tudomány köztársaságában, mely hézagot tölt be, egy »raison d’être«-t biztositandottak világculturai szempontból fajunk számára az emberiség rendeltetésének háztartásában; pedig veszni csak annak kell, a minek létezésére nincsen ok. Ez törvény a természet oeconomiájában.
És nekem úgy tetszik, hogy ezen hézag betöltési vivmány felé nem lehetett volna helyesebb, igérletesebb irányban megindulni, mint a minő az, a melyre a nagyérdemű magyar természettudományi társulat lökést adott. Értem azt: hogy hazánk természethistóriai tekintetben hazai szakértők által tudományosan átkutattassék s a kutatás eredményei saját nyelvünkön (bár kezdetben, mint ön helyesen tevé, a magyar mellett mást is használva) nyilvánosságra hozassanak.
Nagyon háládatos munka ez, olyan, melylyel – és sok oknál fogva csakis ezzel – a világculturai áramlatban egyszerre mint tényezők foglalhatunk helyet. Itt s ezzel valóságos hézagot tölthetünk be, mely hézagtöltés nem csak speciális magyar érdekkel bír, hanem általában a tudomány postulátuma is.
A miben az Ángolok – annálfogva, hogy nemzeti jellemükben az individualismus praedominál, ép úgy mint a Francziákéban a sociabilitás s a Németekében az idealismus – mondom, a miben az Ángolok oly nagy mesterek: a kitartó kutatás s a fáradhatatlan adatgyűjtés, az képezi a természettudományok alapját, melyek viszont napról napra határozottabban uralkodnak az emberiség sorsa felett és adnak irányt és szabnak törvényt jövendőjének. E téren gazdagon arathatnak tudós szakférfiaink hazánkban, mely természethistóriai tekintetben jó formán egy még ki nem aknázott bánya. Gyüjthetnek új adatokat, melyeket a tudomány eddig nem ismert, a tudomány jelen állásával coordinálhatják az ismereteket, kiigazíthatják azokat, a melyek balúl, kiegészíthetik, a melyek csak töredékesen ismervék, rendezhetik a szórványos materialékat, s rendszeres épületet emelhetnek belőlük; és kutatásaik rostáján ereszgetve át a tudomány által eddig elfogadott átalános tételeket s elméleteket, azokat vagy megerősíthetik, vagy, tényekre támaszkodva, módosíthatják, megczáfolhatják s helyesebbekkel pótolhatják.
Bizony nagyon háládatos munka ez, hanem hivatásának csak úgy fog minden tekintetben megfelelhetni, ha hazánk természetrajzi leirásai a tudomány színvonalának is megfelelnek, de akkint is vannak tartva, hogy saját nemzeti körünkben számos olvasóra számíthassanak; miszerint az ismeretvágy felköltésére rugóul, az ismeret gyarapítására szélesebb körben eszközül szolgálhassanak (én sajátlagos körülményeink között a természeti tudományok népszerűsítését igen nagyon fontos dolognak tartom).
Hogy a siker ama két kellékét egyesíteni és együtt elérni lehet, azt ön annál meggyőzőbben bizonyította be, minél nehezebb volt az ép egy oly tárgynál elérni, melyről az ember a priori azt hitte volna, hogy nálunk még tág körben érdeklődésre alig számíthat ...