Itt nincs anyag és erő és tér és idő, ok és okozat.
Lények sincsenek abban az értelemben…
Tételek vannak és törvények, függetlenül előbbiektől.
S mégis, bármilyen furcsa, ismerősöket látok magam körül, odaáti életemből.
Mindegyik egy-egy tétel, szabadon.
Most vizsgázni kell ezekből a tételekből.
Minden létezőnek eddigi létezése előkészület arra a vizsgára.
Mert ami itt történik, nem gondolat és nem cselekvés. Több annál! Alkotás. Teremtés.
A Tételek teremtenek. Anyagot, erőt, teret, időt, ami aztán lekerül innen, alsóbb körökbe, alkalmat adni cselekvésre és gondolatra, mozgásra és állapotra.
Amit kéjnek, boldogságnak, kielégülésnek neveztem, annak az értelme itt: létrehozni a világot.
A szellemi rokonságról kiderül, hogy valódi.
A beethoveni Tétel testvére Bolyai Farkas(1) tételének.
Ha már utóbbi szóba került: egy érdekes részletet mondhatok, Jubashat. Itt, közvetlenül mellettem, szaladnak össze a sokat vitatott párhuzamos vonalak. Ebből tudom, hogy a Végtelenben vagyok. De közben, míg ezt mondom, egy Edison nevű Tétel odafutott és szétválasztotta őket. A megoldás nagyon egyszerű. Kant közli velem, hogy ezek a vonalak, szögek, mértani és matematikai kategóriák konvenciók csak: az emberi értelem teremtette és alkotta őket olyannak, amilyennek neki tetszett, ha akarom, találkoznak, ha akarom, nem találkoznak.
A szétválasztott két vonalon, mint vonatom két sínszalagján, most előrefutok, megpróbálok a Nyolcadik Kör határáig jutni.
Mennyei riport, Befejező fejezet, Jushni Jubashat epilógusa)
Kremja azonban tovább fecsegett, de nem vette le a szemét Afganisztovics Rudolfról.
– Hja persze, maguk bőrtokosak – mondta, nem minden elismerés nélkül –, tudja, galambocskám, hiszen nekem mindegy is. Maguk mindig csak gondolkodnak és káposztalevest esznek – honnan az ördögből szedik azt a káposztalevest! – dörmögött. – Na de sietek! Apropó, hogy el ne felejtsem, de igazán: maga is azt hiszi, hogy a teremtés kezdetén a végokok… szóval, nekem Nekrikocskov említette ezt, hogy bizonyos körülmények között… hiszen tudja!
– Tudom – mondta Roszkornyifog nyersen.
– Hát én őszintén szólva, úgy képzelem: ha vannak is végokok vagy végtelenség, mit bánom én: kérem, a párhuzamos vonalak csak találkoznak egyszer, nem igaz? de bizony találkoznak, még köszönnek is egymásnak, kezet fognak: akkor hát minek az egész, kérdem én öntől, Rocsmirkiktovloffonovics Mátya, kedves galambocskám? De most igazán sietek. Au revoir!
Roszkornyifog utánanézett. – Először a nyakát – mondta fájdalmasan. – Aztán kicsit megforgatom, kicsit jobbra, a hegyével, a gyomra felé, és nyugodtan, nem sietve, felmetélem. De miért nem esik jól nekem ez a gondolat, hogy jobbra, a hegyével? Miért tartom ezt szokatlannak, legalábbis? Úgy látszik, kicsit ideges vagyok.
Így írtok ti, Külföldi próza, Dosztojevszkij
Tudományos szempontból a kérdésnek ilyetén módon való feltevése egyáltalán nem nevetséges. A tudomány régen túl van már azon a merev, gyermekes állásponton, hogy költészet és megismerés, képzelet és valóság, érzés és tudás, két külön világ, külön mozgás, amiknek ellenkező iránya van. Tudomány és költészet egymáshoz való viszonya nem koordinált ellentét – a különbség köztük csak tartalmi, mennyiségbeli –, korántsem kategorikus: s kettő közt a tudomány az összefoglalóbb tartalom, mert magában foglalja a költészetet, míg a költészet nem foglalja magában a tudományt. A finnyás intuitivisták, önmagukat álomba ringató művészlelkek hiába próbálják tagadni: költészet és tudomány párhuzamos vonalak, s valahol a végtelenben találkozniuk kell. Csak a felületesség és műveletlenség képzeli el a tudományt holmi száraz és rideg tevékenységnek – a született művelt lélek (mert ilyen is van – íme, az első költői paradox, holott tudomány!) jól tudja, hogy költőietlen tudomány nincs, legfeljebb tudománytalan költészet van!
Címszavak a Nagy Enciklopédiához. I. kötet, Cikkek, Isten felfedezése
Párhuzamos vonal. Egy csomó matematikai könyvet néztem át, nem értem, mit akarnak ezektől a párhuzamos vonalaktól. A posztulátum, hogy találkoznak-e a végtelenben, vagy nem találkoznak, 2000 éve foglalkoztatja a tudós elméket, korszakokat teremtve a szemléletben. Hogy lehet ez vita tárgya? Hiszen a párhuzamos vonalakat az ember találta ki, a párhuzamos vonal elképzelése az én szuverén jogom, olyannak képzelem, amilyennek tetszik. És ha az emberi konvenció egyszer már megállapodott abban, hogy a párhuzamos vonalak nem találkoznak, akkor nincs az az isten, s nincs az a végtelenség, ami ezt a találkozást titokban, a mi hátunk mögött, a mi beleegyezésünk nélkül megengedje nekik. Ez a posztulátum a párhuzamos vonalakkal nem a megismerés, hanem az emberi akarat ténye – több! az erkölcs ténye, a kötelesség ténye, majdnem kategorikus imperatívusz. Ha mi, a szellem gentlemanjei, egyszer megállapodtunk abban, hogy a párhuzamos vonalak nem találkoznak, illetve, hogy korrekt párhuzamos vonalaknak csak azokat tartjuk, akik nem találkoznak – akkor erről a találkozásról beszélni éppolyan erkölcstelen, sőt illetlen dolog, mint véteni, játék közben, a kártya játékszabályai ellen. Én a párhuzamos vonalak találkozását erkölcstelen, törvényen kívüli találkozásnak tartom – az ízlésem tiltakozik ellene, mint mondjuk, a vadházasság ellen –, és ha a párhuzamos vonalak akár itt, a végesben, akár odaát, a végtelenben, találkozni akarnak, én a rendőrséggel választatom szét őket. Ha találkozni akarnak, legyenek őszinték, és ne nevezzék magukat párhuzamos vonalaknak.
Címszavak a Nagy Enciklopédiához. I. kötet, Cikkek, Karinthy Frigyes notesze
