Megcsapottak rovat

Ebcsont se forr be könnyen – és egyéb kutyabajok

Egy délelőtt az Állatorvosi Főiskolán
Karinthy Frigyes
orvoslás, Állatorvosi Főiskola, Raisits Emil

Raitsits Emil tanár úr, aki harminc éve áll az Állatorvosi Főiskola élén, türelmesen hallgatja végig szerény tudományos elméletemet mint jövetelem okát, hogy tudniillik az állatok élettanával, betegségeivel és gyógyításával foglalkozó tudomány a valódi, legáltalánosabb kutatási terület lévén, tulajdonképpen fölötte áll az emberrel foglalkozó orvostudománynak, lévén az ember élettani szempontból egyik fajtája csak a sok ezer állati fajtáknak, s így legfeljebb egy mellékágnak tekinthető az összehasonlító biológiában.

– Hát így is fel lehet fogni – jegyzi meg békülékenyen –, de talán tessék bejönni a rendelőbe, három ambuláns betegem vár.

A három beteg, mint kiderül, két kutya meg egy kanári.

Okos szemű uszkár. Gazdája mondja be helyette a „szubjektív vallomás”-t, ő csak a farkával helyesel. Fájdalmai vannak, nyöszörög, nem eszik. A tanár ránéz.

– Minek adnak neki annyi csirkecombot? – csinálja meg azonnal a „Blickdiagnózis”-t. – Na, tegyék fel az asztalra.

Pillanat múlva a lefogott kutya a műtőasztalon. Csak befogott száján át nyöszörög, s a derekát próbálja meggörbíteni, ahogy villámgyorsan beleszalad a fogó, s már húzódik is vissza: hatalmas csontot emel ki a betegállat beléből. Kész, mehet, meggyógyult. Következő!

Törpe agár. Hasán hatalmas daganat. „Megrúgta a ló!” – állítja a hölgy, aki hozta. Haematoma, vérömleny, jegyzem meg tudósan. A tanár csak legyint. Fogják le. A tű behatol a daganatba. Dehogy is rúgta meg a ló, mondja a tanár, ez egy szabályos tályog. Át fogjuk küldeni a sebészetre. Következő!

A következő beteget (érzékeny énekesnők figyelmébe!) kalitkában nyújtja át kísérője. Harzi kanári az illető. Kísérője szerint „egy hete rekedt”. A magas cével bajok vannak. A tanár benyúl a kalitkába, kezében a madár. Csipesz, pipetta.

– Tessék belenézni a torkába – mutatja –, milyen piros. Laringitis.

Füléhez emeli, mint egy zsebórát. Aztán diadalmasan odatartja a fülemhez.

– Na, mit mondtam? Nem hallja a tüdőzörejt? Tipikus szörcszörej. Alaposan meghűlt. Az ilyenek hajlamosak mellhártyagyulladásra, vigyázni kell velük.

S már a kísérőhöz fordul.

– Mézzel kevert vizet igyék, diéta füge és tojás. Borogatni nem kell. Hidropirint fogok felírni, naponta háromszor a torkába csöpögtetni. Következő!

Félszemű pincsi. Két hete vették ki sérült szemét. Szoktak üvegszemet is adni, de ez a fajta nem tűri, kipiszkálja a mancsával, játszik vele. Különben jól van, így félszemmel is helyre legény.

Miközben átmegyünk a belgyógyászatra a tanulságos ábrák és minták tömegével díszített folyosókon, aziránt érdeklődöm, hány fajta állatot hoznak be kezelésre, a főanyagon, kutyán és barmon kívül. Ebben az évben, amennyire fejből emlékszik, szerepeltek: szamár, kecske, tyúk, gerlice, páva, seregély, mátyás, varjú, vércse, keselyű, bagoly, tízféle majom, oroszlán, ormányos medve, róka, fóka, antilop, gnú, vidra, mókus, sündisznó, teknősbéka.

– Ja igaz – teszi hozzá kiegészítésül –, múlt hónapban egy tücsköt is hoztak. Olyan házi tücsök volt, amit függőkosárban tartanak. Már nem emlékszem pontosan, mi baja volt – azt hiszem, nagyon lefogyott.

– Cachexia – jegyzem meg udvariasan –, biztosan sokat énekelt a nyáron. S ha szabad kérdenem: hangyát nem hoztak be?

– Nem emlékszem.

– Mégis, mi baja lehetett annak a tücsöknek? – makacskodom, de a tanár úr kitérő választ ad.

Észbe kapok. Persze. Orvosi titoktartás. Tapintat a tücsök hozzátartozóival szemben.

Van itt belgyógyászat, sebészet, fogászat, szülészet, mindegyiken tanterem, műtő, felvevőosztály, ambulancia. A kórtermek ajtaján a szabályszerű tábla: „A betegeket csak 3-tól 4-ig lehet látogatni.”

Engem kivételesen mindenüvé bevezetnek a kedves tudós, asszisztens urak, akikkel mendelizmusról, származástanról, az új kísérletekről lehet vitatkozni.

Nehezményezem, hogy lélektani és elmekórtani osztály nincs. Volt róla szó, de nincs pénz, a gyönyörűen nekilendült fejlődés megrekedt a válság óta. Egyébként Lipcsében jól felszerelt pszichológiai állomás van, azzal összeköttetésben állnak.

Nálunk érdemes volna lélekelemző klinikát állítani fel: annyi kitűnő analitikusunk van, freudista, stekelista, adlerista, akiket foglalkoztatni lehetne. Régi hitem, hogy a nyulak üldöztetési mániáját, az oroszlánok szadizmusát, a bárányok mazochizmusát, a saját hímjének fejét leharapó ájtatos kabóca hiszteriko-neurotikus idegességét, a kölykeit felfaló emse Ödipussz-komplexusát beható lélekelemzéssel kellene gyógykezelni.

Nagyon érdekes a nagyobbacska állatok (ló, tehén – már teve is volt!) műtőszerkezete. Hatalmas állványokról lógó heveder, ebbe rögzítik a beteget. Bélcsavarodást, daganatokat, töréseket és ficamokat csakúgy operálnak, mint az embernél.

S ők is, a kanáritól a zsiráfig, a szenvedésben csakúgy viselkednek, mint mi: nézz bele megtört szemükbe, vedd észre reszkető tagjaikat, ahogy az asztalra kerülnek, képzeld tulajdon torkod lüktetését, gyomrod émelygését, ahogy eleven húsukba vág a gyógyító kés – s részvéteden át megérted az Élőlények testvériségének Szent Ferenc-i gondolatát.

A szenvedés közössége csinál elefántot a szúnyogból s az elefántból szúnyogot, ebben az egyetemes nyomorúságban, testvéreim kanárik és kutyák, tehenek és sertések és tücskök és bogarak.

A kertben őzike sétál. Bájos, mint egy színinövendék, de bizony – mi tűrés-tagadás – (a nevét úgyse írom ki, nem kell aggódnia) nagyon prózai bántalom gyötri: hasmenése van a lelkemnek. Sebaj, majd meggyógyítják.

A szülészeti kórteremben egy macska és egy kutya, keresztkötéssel a derekán. Császármetszésen estek át, mindketten lábadozók.

A másik ketrecben vidáman csahol egy puli: lábtörése begyógyult. Kiirtásra adták ide, de az orvosok megsajnálták, kigyógyították és most ingyen kezelik.

Siralomház. Öreg, rühes kutya, ezen már nem érdemes segíteni: minden foga kihullt. Ma este sztrichnin-injekciót kap a szívébe, kérdően, szomorúan néz rám.

Bőrbajos menyét. Hosszabb kezelés. Mi a csudának, kérdem, mert erre már magam is kijövök a sodromból – miért kell egy menyétet kigyógyítani? Mit gondolok – ez egy vadászmenyét, úgy használják, mint a sólymot, a gazdája szeme fénye.

Kísérleti sertés. A gyomrát kivágták, vékonybelén át táplálkozik. Egész jól érzi magát, de a szőre színe fehér, a bőre szinte átlátszó.

Van a tekintetében valami átszellemült. A tudomány vértanúja.

A laboratóriumban mikroszkópi lemezeket vizsgálunk. Bolha két combja közt apró élősdi látható.

A bolha bolhája. Képzelem, milyen dühös rá.

Egy szerencse, hogy a bolha bolhájának is van bolhája: egy mikroszkopikus ászkaféle.

Ez utóbbit viszont baktériumok csípik. Éjszaka dühösen ugrik fel, gyertyát gyújt, fene egye, megint nem poloskáztak.

Van igazság a világon.

Az Est 1933. július 2.

Raitsits Emil (1882–1934) állatorvos, a belgyógyászati diagnosztika tanára 1919–1934 között. Állatorvosi oklevelét 1904-ben szerezte, 1905-től gyakornok, majd tanársegéd a belorvostani tanszéken. 1923-ban lett állatorvosdoktor. Az ambulancia és a polilinika szervezője, majd első vezető tanára 1919–1934 között. A kynológia területén elismert kutató és szakíró, különös fegyelmet szentelt a magyar kutyafajtáknak. Megindította a Kutyatenyésztés (1930) és a Magyar Kutyatenyésztő (1933) című folyóiratokat. 1929-től a Közgazdasági Egyetem meghívott előadójaként az állatkórtant és -járványtant adta elő. Tevékenységével a mai kisállatgyógyászat (elsősorban a kutya gyógyászata) alapjait fektette le. (D. A.)

Karinthy Frigyes: Szavak pergőtüzében. Válogatta és a szöveget gondozta Ungvári Tamás. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984. 144–149. p. (Karinthy Frigyes összegyűjtött művei.)