Megcsapottak rovat

Három liter benzin

Az ember és a gép
Karinthy Frigyes
technika, repülés, Endresz György

Három liter benzinen múlt, hogy a magyar Jászonok remekműve, az óceánrepülés, nem fejeződött be azzal a formatökéllyel, aminek esztétikai külsőségei méltó keretet adhattak volna a csodálatos teljesítménynek. Ott vártunk és szorongtunk a mátyásföldi kikötő mólóján, az egész hivatalos és nem hivatalos Magyarország, bandérium és koszorúk és kormányzói tribün és a láthatatlan madár idegei, dróttalanul összekötve a mi idegeinkkel, tízpercenként összedobogtatták szívverésünket a ziháló erőfeszítéssel, megpattanó erekkel, ahogy a két derék magyar fiú izma és tüdeje utolsó tartalékát szuszogta. A kedves kis szőke Endreszné pattanásig feszült, dacos szemei, melyekből egyetlen könnyet nem tudott kipréselni méltatlan félelem, a miniszterelnök ideges ujjai, ahogy homlokához emelte, kémlelve a láthatárt, rángatózó szájunk, ahogy a fogunk belemart, közvetlenül kapcsolódott két láthatatlan ember bátor szívébe, s ez az egész ideg- és vér- és verejtékfolyó, ez az egész dobogó remegés végeredményben odafutott be, odatorkollott egy élettelen gépszív billentyűi közé. Hét órakor jött az utolsó jelentés, hogy Magyar Sándor fáradt, nem rádiózik tovább, mert már a motorra kell koncentrálnia minden figyelmét. Huszonhét órás munka után, tizenöt perces útról van még szó: ezt a tizenöt percet kell kidrukkolni. Mindnyájan tudtuk, mennyi benzinjük van, most azon múlt minden, hogy a dugattyúk megkapják-e az utolsó pár cseppet, amire még szükségük van. Közben az egyik pilóta ott ült a kormánynál, a másik vadul, kétségbeesetten pumpálta a tartályt, hogy kipréselje belőle a maradék nedveket – még három liter benzin kellene a süket gépszívnek. Hiába! Ez a három liter hiányzik! A motor kattan, száraz, recsegő hangot ad, hörögni kezd, levegő után kap. A pilóta homlokán kidagadnak az erek. Ott ül, előredőlve, rángatja a dugattyút, kézbe venné legszívesebben a szegény, kimerült acélrudacskát, ami a dugattyúban szaladgál, mint a sebész, aki élet-halálra szóló műtét közben puszta kézzel ragadja meg és masszírozni és dögönyözni kezdi az elpihenni készülő szívet: csak még tíz percig dobogj, aztán minden rendben van! Halántékában zubog a vér. És lázas, őrjöngő vágy villan át e zubogás hangjától ösztönén és dühös akaratán – vér, vér, vér szaladgál az ereimben, hat liter vér, embervér, olcsó folyadék: mit kezdjek vele, miért nem drága, tiszta, nemes benzinnel töltötték meg inkább testemet, hogy most megnyithatnám ütőereim, s a hat literből hármat odaadhatnék, átömleszthetnék géptestvérem haldokló ereibe!

Endresz György pilóta és Magyar Sándor navigátor képeslapja Detroitból
1930. május · harmashatarhegy.hupont.hu
Endreszék gépe a kényszerleszállás után

Géptestvér – megállok és eltűnődöm, ahogy tollam alól kiszaladt ez a furcsa szó.

Az új olimpiász, a modern maratonfutó végperceinek elködlő lelkiállapotából születik meg, e hiányzó három liter benzin keserves vágyából, ködösen és bizonytalanul, de már észrevehető körvonalakban, az új fogalom lehetősége: másfajta, soha nem álmodott viszony ember és természet között.

Géptestvér.

Testvér – vagy talán még több!

Állatok és növények voltak eddig testvéreink. Szerettük és öleltük és öltük és ettük egymást – egymás véréből, velejéből, húsából és gyümölcséből születtünk: egymásra utalva, egymás pusztulásával és pusztításával támogatva egymást, vergődtünk előre, az időben, valami ismeretlen cél felé.

Az életnek élet volt eddig egyetlen kulcsa, megoldása, értelme, istene, vallása. Körös-körül kövek és fémek és halott erők, körforgó, messze kőcsillagok, hideg fény, végtelen anyagvilág, amihez semmi közünk, aminek semmi köze hozzánk. Lét és Élet egymás mellett, reménytelen idegenségben, közönyben, két világ, egyik megtűri a másikat, ha nem akarja átlépni kérlelhetetlen törvényeit, nem zavarja meg az örök Erővonalak acélkörmeit – a másik remegve bujkál e körök közt, tojástáncot jár süket és vak labirintusában. Létrejöttének egyetlen lehetősége, bölcsője és koporsója anyaméh és gyomor – e két fészken kívül nincs számára hely a végtelenben.

Gyomor és anyaméh között, a parányi térben, csinálja meg a maga kis útját.

Innen veszi, ide vezeti vissza minden reményét – ehhez hasonlít mindent – jelképeit, a Külső Világ megértéséhez is, ebből a forrásból meríti.

Elképzel élő csillagot, célt akaró, megoldásra vágyó Irányt és Végzetet az erők mozgalmában, akaratot és szándékot, eleven Istent.

A régi kultúrák fűhöz, fához, mindenféle állathoz kapkodtak, testük formájára faragtak bálványt és fétist és totemistent, közvetítőnek, hogy megkérlelje, meglágyítsa az élet számára az istentelen kövek minden istennel dacoló közönyét:

Hogy a Lét gépezete ne roncsolja össze fogaskerekei közt az életet.

Míg aztán meg nem született, kezei között, az első gép.

És – hosszú idők múltán – fel nem ismerte benne tulajdon gyermekét.

Eleinte óvatosan bánt vele. Járni tanította, nevelte, fúrt és faragott rajta, nem volt különb reménye, mint hogy az ügyetlen kis gépkölyök leutánozza valahogy az ő mozdulatait.

A gyerek erősödött.

S az élettelen kőnek és vasnak egyszerre csak több lába lett és több keze és nagyobb tüdeje és erősebb szíve és hatalmasabb torka és remekebb füle és szeme, mint bárkinek, aki összefaragta – az élet különleges céljait százszor és ezerszer jobban és tökéletesebben és szabatosabban és gazdaságosabban oldotta meg, feladatait százszor és ezerszer ügyesebben végezte el, mint maga az élet – persze, csak az élet kezében.

De mi lesz, ha gyengülni kezdenek ezek a kezek?

Tegnap este megnéztem az angolparkbeli Halálkatlan-produkciót. Múltkoriban láttam a negyvenméteres magasságból hordóba ugró akrobatát, nagy hatással volt rám – valaki azt mondta, ezek a motorbiciklin falra mászó fiúk még izgalmasabb látványt nyújtanak. Nem hittem el, azt mondtam, a meztelen emberi bátorság és ügyesség okvetlenül közelebbről izgatja az embert, mintha csak arról van szó, hogy valaki jól tud bánni a keze ügyébe került géppel – ezt a mutatványt gép csinálja, nem ember, és a gép mindenhatóságán régen nem csodálkozunk.

Nem volt igazam.

Gép és ember viszonya, gép és ember küzdelme, éppen az élet szempontjából, még sokkal izgatóbb és életteljesebb és megrázóbb tragédiák és hőstettek mélységeit tárja fel, mint mikor élet harcol élet ellen, vagy tulajdon testünkön győzedelmeskedünk.

A motor csattog és lángol és dörömböl: a kerekek szaladnak, körbe, a falon. S az ember ül rajta, és fogja kézzel és lábbal. Egy ügyetlen mozdulata embernek, egy atomközi zavara gépnek, s mindketten darabokra tépve hevernek a katlan fenekén. Kettejük közül melyik hidegebb, megbízhatóbb – a harminchét fokos eleven, vagy a háromszáz fokos halott: ez itt a kérdés. S a másik, a megfoghatatlan: kettejük közül melyik veszít többet, ha lezuhannak?

Egyenlő felek.

Testvérünkké kell fogadni a gépet, mióta együtt harcol velünk valamiért, amiről egyikünk se tud – íme, a hiányzó három liter benzin tanulsága.

Állat- és növénytestvéreink nem vezetnek át bennünket a Lét hallgató titkába, még isteni bálvány formájában sem, nem hoznak megváltást – mi lenne, ha velük próbálnánk megcsinálni a Természettel való új testamentumot?

Géptestvérünk, Gépanyánk, gépkotlósunk, költőgépünk, tehetetlen csibéknek, költs ki bennünket, hogy gépistent faragjunk magunknak, ha az eleven nem akarja meghallgatni imánkat.

Pesti Napló, 1931. július 19.

  1. Iaszón, Jászon – a görög mítológiában az argonauták vezetője.
  2. Endresz György (1893–1932) pilótával és Magyar Sándor (1898–1981) navigátorral a fedélzetén 1931. július 15-én startolt az új-foundlandi Harbour Grace repülőteréről a ’Justice for Hungary’ elnevezésű repülőgép, amely a 6000 km-t 26 óra és 20 perc alatt tette meg.

Karinthy Frigyes: Idomított világ. Cikkek, esszék, humoreszkek. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981. (Karinthy Frigyes összegyűjtött művei)