A látomás látvánnyal kezdődik, mint ahogy lélektanilag indokolt: az embernek feltűnik valami, s aztán ráeszmél, hogy miért találta ma feltűnőbbnek, mint máskor.
A véletlen úgy hozta magával, hogy sok „elgázolást” láttam, személyesen. Megvan a véleményem az egész dologról, közlekedési és lélektani szempontból. De ez csak vélemény. Az igazsághoz nem elgondolással jutunk, hanem szerencsés pillanatban, meglátjuk, szintén véletlenül.
Ezúttal talán azért, mert míg eddig csak embert láttam elgázolni, ma egy szegény kis foxit ütött el az orrom előtt az autó. Természetesen a foxi volt a hibás. Nemcsak hogy nem vigyázott, de egyenesen beleszaladt a veszedelembe. Nem is lehetett volna kikerülni, oldalról futott versenyt a kocsival, ennek a fajtának eszelős dühével: ugatott, acsarkodott, meg volt őrülve. Fiatal kutya, s különben is tetszik ismerni a foxit, milyen túlzott mindenben: mintha maga a tény, hogy él és a világon van, az elragadtatásnak állandó idegrohamát váltaná ki belőle – nem bírja ki ezt a szenzációt, ki akar bújni a bőréből, meg akar pukkadni, ki akarja fejezni magát mindenáron, s indulataihoz képest minden mozdulat kevés neki. Könnyű az embernek. Ha meglátja, akit szeret, ezt mondja: szervusz, örülök neked, vagy enyhébb esetben: jó napot, van szerencsém, hogy vagy mindig? vagy effélét, s közben nyugodtan emészt és lélegzik. A foxi úgy érzi, hogy a legkevesebb, amivel ugyanezt az örömet közölheti velem, ha a pörgőcsiga sebességével kilencszer megfordul a tengelye körül, aztán letépi a nadrágom, végre bekapja a fejem, megszopogatja és megint kiköpi, a hozzátartozó hörgések és vinnyogások kíséretében.
„Érthető”, hogy viszont az autó iránt táplált ellenszenvét se tudja óvatosabban kifejezni. Mindenáron közölni akarja a gumikerékkel és a kipufogóval, hogy nem helyesli az egész dolgot, s a közlés tébolyodott vágyában mint az ihletett szónok vagy színész, nem néz a lába elé, kész a szerencsétlenség, leesik a szószékről, bezuhan a súgólyukba.
A sárhányó elkapta, felröpítette, aztán lecsapta. Szegény foxi egyet nyikkant, kifordult a szeme és láthatóan csodálkozott, hogy ilyen hamar vége az élet című példátlan kalandnak, amire sok százezer éve készült, különféle lappangó formákban és kísérletekben, a sejtek és spórák homályos, bonyolult birodalmában.
Ismétlem, a foxi volt a hibás és mégis ezúttal először, villámszerűen villant fel előttem valami, aminek nagy keservesen ilyen feliratot adnék, ha sikerülne, dadogó szavakkal átvetíteni az olvasóba: „a technikai civilizáció szerepe a természetben, mint olyan helyzet, amire nem lévén példa, megoldhatatlannak látszik”.
Fent említett sok százezer év alatt a természet adott eszközeivel dolgozó életmechanizmus nem készült fel erre a „külvilágra”, amit nem ő, a természet alkotott, hanem egyik szörnyszülöttének a fejéből pattant ki, mint ama mitológiabeli sánta kovács. Nem számított erre az ellenségre, nem idegezte be lehetőségét, nem talált ki ellene védekezést, nem konstruált fegyvert. A karmok és fogak és mérgek és izmok, s még a tengeri rája villamos battériái is, eleven ellenfelek és ellenségek számára méretezett eszközök, mind a mai napig – a természet még nem vette tudomásul, hogy egy újfajta élőlény jelent meg a külvilágban. Mozog és lélegzik, száguld, eszik, szaporodik, marcangol és gyilkol, mint a többi élőlény: de anyaga nem sejtek és plazmák kocsonyája, szerves vegyület, hanem fém és kő, mint a halott tárgyaké.
Szegény foxi, honnan sejthette, hogy ebbe az élőlénybe, ami itt száguldott el mellette, alkotója, az Emberértelem, elfelejtett lelket fújni – nincs neki lelke, amit gyűlölni vagy szeretni lehet. Honnan sejthette, mikor egészen úgy viselkedett, mint a többi: száguldott, lélegzett, pufogott, támadott?
S a bennünk rejlő állati és növényi természet se tudta még, mi történt itt valójában, s milyen új világ keletkezik – értelmünk sejt már valamit, de idegeink kétségbeesetten rángatóznak, mint valami kozmikus esemény előtt, amit először tapasztalnak, mert nem fordult elő, mióta élet van a világon.
S egyszeriben kibontakozik előttem a látomás.
Micsoda rémes dzsungel itt ez az utca, őserdő, történelem előtti tájék, páfrányrengetegben dúló élethalálharc, tengerpart fövenyén nyüzsgő keletkezése egy új korszaknak – ázalékok eszeveszett tánca buboréknyi vízben, amibe játékos isteni kéz egy csepp savat öntött?
A közlekedési rendőr kidagadt erekkel kiált rád – félreugrasz, lihegsz: elcsap melletted az új szörnyeteg.
Rohannak a Gépek, irtóztató izmaikkal, tüzet okádó sárkánytüdővel, minden csontnál, fognál, karomnál keményebb keréklábakkal, mindent letipró vasmancsokkal. Keresztül-kasul száguldoznak a kocsonyás és nyálkás élőlények között, mint a hangyabolyba zuhogó jégeső, tűzeső.
Már nem vesszük észre, megszoktuk, nagyvárosok boldogtalan férgei – mi már nem vesszük észre, de az idegeink szűkölve és rémüldözve rángatják a lábunk, s minden figyelmünket leköti az állandó és színtelen Halálveszedelem, míg az utca egyik járdájáról átvergődünk a másik járdára.
Cikcakkban, mint a menekülő egér.
Micsoda ártatlan játék e szüntelen élethalálharchoz képest egy afrikai őserdő éjszakája, nagy néha felvillanó jelzőlámpájával a sakál szemének, nagy ritkán felhördülő autószirénájával az oroszlán torkának?
Nem tudom, látták-e a filmhíradót, ahol az időmikroszkópot megfordítva, egy elmés fotográfus gyorsított felvételben mutatta be a közepesen forgalmas londoni utca életét, délben tizenkét órakor?
Félelmetes látvány volt.
Hátborzongató.
A dühöngve bukdácsoló emberférgek valóban úgy rebbennek jobbra és balra, mint ahogy a szétporzó víz freccsen az evezőlapát mögött vagy a vér, ahogy a vasököl lecsap.
Az ember nem érti, hogy a közlekedési balesetek statisztikája szerint legfeljebb csak ötvenszer akkora a halálra gázolt emberek száma a Földön, mint amennyit másfajta élőlény pusztított el. (Persze, a baktériumokat nem számítva.)
Civilizáció?
Majd ha az autók és egyéb „járművek” ketrecben fognak szaladni az utca közepén.
Pesti Napló, 1934. június 24.