A léghajózás vértanúi

…Ez történt az idők teljességében, hogy az emberi faj, miu­tán úrrá lett a szárazon, és megdöntötte a vizeket, onnan lát­ta égre kiterjeszteni hatalmát a kék levegő végtelen birodal­mára is.

De elkeseredett, de véres tusát kellett vívni a makacs és mostoha természettel, amely szívósan és dühösen védeke­zett az emberi szellem elől nyomuló harcosaival szemben.

— Nem akarom — mondotta a Természet —, nem akarom. Nehéznek, otrombának alkottalak, hogy lent maradj a földnek porában, és ne zavard meg a vizek és fellegek tiszta, kapzsi tárgyaktól, küszködő élettől még szűz birodalmát. Sohasem szerettelek: mert küszködtél és viaskodtál velem, mióta létre hoztalak. Mostoha gyermekem voltál mindig. Özönvizeket, viharokat, tüzeket támasztottam ellened, hogy elsöpörjelek a földnek színéről: de te bárkát építettél a vizek fölé, beleka­paszkodtál a vihar szárnyába, és ravaszul, alattomosan igába szorítottad a tüzet. Félelmes ostoromat, a cikázó villámot, mellyel az életüket, gyermekeimet rémítgettem; mely elől nyifogva bújt odújába a büszke oroszlán: te fodrodul kicsa­vartad a kezemből, és talpad alá gyűrted, hogy versenyre kelj a rohanó szelekkel; te, akit nehézkesnek, csúszómászónak for­máltalak, hogy be ne érjed a nyúlfiút, ha elfut mohó falánk­ságod elől. Mégis birtokodba vetted a földet, és hosszú, nya­kas küzdelem után birtokodba vetted a vizeket is. De a leve­gőt nem fogod kicsavarni körmeik közül, mert a sasoknak s a dalos madaraknak ítéltem. Ellöklek, visszarántlak, acélma­rokkal átszorítlak! Torkodra fojtom a párát: a földre sújtlak, a porba fojtlak, összemorzsollak: ne merd elhagyni a rögöt, ó, lázadó rög! Nem akarom! nem akarom!

1783. június 5-én. Vivarais kantonban, a Cordeliers-klast­rom udvarán négy karó volt a földbe tűzve: a négy karóhoz, hosszú zsinegeken, egy furcsa, toldott foldott, roppant nagy zsák, papírzsák volt erősítve: alatta egy halom nedves szal­ma. Valami Montgolfier fivérek, akiknek kis papírgyáruk volt Annonay-ban, eszkábálták össze: embereket hívtak, hogy néz­zék meg, mi lesz belőle: a kísérlet tárgyát azonban nem mer­ték előre megmondani, félve, hogy bolondnak tartják őket, és senki se jön el.

Amikor mindnyájan együtt voltak, a Montgolfier fivérek meggyújtották a szalmát. A füst és meleg levegő csakhamar kiduzzasztották a papírzsákot, mely libegve hajlongott a ka­rók fölött. Akkor egyszerre elvágták az összes zsineget — és az első léghajó nyílegyenesen, könnyű rebbenéssel szállott föl a magasba, a szájtátva bámuló tömeg soraiból.

Montgolfier István Párizsban, XVI. Lajos király előtt meg­ismételte a kísérletet, ez alkalommal egy birkát és egy ludat bocsátottak föl a gömbhöz csatolt ketrecben, ezek az első aero­nauták épen és bántatlanul szálltak vissza a földre.

Pilâtre de Rosier, fizikus volt az első ember, aki elhagyta a földnek fokát, és fölszállott a magasba. Harmadik fölszál­lása után⁽¹⁾ a léghajó kipukkadt, és nyolcszáz méter magas­ságból levetette utasát. Ő volt a természettel folytatott ezen háború első vértanúja.

De kötetet tenne ki, ha az áldozatoknak csak nevét is fel akarnók sorolni. Valami félelmetes, valami szívszorongató tra­gikum rejlik minden légbeli katasztrófákon. A visszalökött Prométheusz, a lesújtott Ikarosz gyötrelme vonaglik át újra szívünkön, és a legtöbb katasztrófában meg van a misztikus, a fölséges elem is.

1824. május 8-án Harris, angol tiszt, ifjú menyasszonyá­val szállott föl, hogy megismertesse vele a repülés gyönyörét. Gyönyörű, májusi idő volt, a kirándulás pompásan sikerült. Amikor le akarván szállani, Harris meghúzta a gömb szelep­jét: az rosszul működött, a ballon felhasadt, és szédítő gyor­sasággal zuhanni kezdett. Egy másodperc alatt átvillant Harris agyán, hogy ekkora sebesség mellett a kosár összezúzódik a földön, és mind a ketten elpusztulnak. Hősies önfeláldozás mentheti meg csak egyiküket. Nem habozott tovább: átölelte menyasszonyát, megcsókolta, és a mélységbe vetette magát. A léghajó, megkönnyebbülve, meglassította esését. Harris menyasszonya meg volt mentve.

Így bánik a levegőég komor szelleme azokkal, akiket a kíváncsiság visz az ő birodalmába; lássuk, hogyan tűri meg azokat, kik a tudomány és haladás zászlója alatt szállnak szembe vonakodó erejével.

Gaston Tissandier, Sivel, Crocé-Spinelli, mindhárom lel­kes, vérbeli tudós, 1875. április 15-én, a Zenith nevű légha­jón emelkedtek föl az égi magasságok fölé. El voltak látva a műszerek egész rajával. A légritkulásra való tekintettel még oxigénes tömlőket is vittek magukkal.

Reggel tizenegy óra harminc perckor pompás kedvben indultak el, Párizsból. Délután négy órakor kétszázötven ki­lométernyire Ciron közelében találták meg őket a parasztok, a földre ereszkedve. A gömb még libegett: a kosárnak sem volt bántódása: és a kosár fenekén holtan feküdt Sivel és Crocé-Spinelli eszméletlenül, félig megfulladozva Gaston Tissandier.

Amikor kissé magához tért, Tissandier el tudta mondani a borzasztó katasztrófát, emlékezetből és azoknak az össze­vetett jegyzeteknek a segítségével, melyeket az atmoszféra leg­magasabb rétegeiben még volt ereje lerögzíteni a fuldokló tu­dósoknak, mielőtt eszméletük elhagyta őket.

Hétezer méter magasságig az összes megfigyelést rendsze­resen eszközölhették: innen kezdve lelki és testi kábulat fog­ta el őket. Szájukból, körmük alól a vér szivárgott, emellett dideregtek a ragyogó, nyári napfényben. Hétezer négyszázötven méter magasságig jutottak, itt ájulásba estek mindhár­man. A gömb zuhanni kezd, ők érzik az esést, utolsó erejük­kel kidobálnak minden ballasztot, hogy följebb emelkedjenek. Újra a magasba röppen a gömb, ők újra elvesztik eszméletüket.

Mi történt azután? Mekkora magasságba vitte hősies, fél­holtan is tovább makacskodó utasait a Zenith? Csak hozzá­vetőleg állapíthatjuk meg. Három óra harminc perckor Tis­sandier, aki bizonyára erősebb szervezetű volt barátainál, föl­riadva ájulásából, és hétezer méter magasságban találta ma­gát, az irtózatos sebességgel zuhanó kosárban két eltorzult, a fulladástól megfeketült holttest között. Néhány perc múlva a Zenith Ciron levegőjén zuhant le. Egy rakásban, egymásra dobálva az élőt és halottakat.

A legtragikusabb, de talán a legfönségesebb is Otto Lili­enthal halála. Ő volt az első ember, aki repült: Zseniális, nagy jelentőségű elmélet alapján egy végtelenül egyszerű szer­kezetet konstruált, és mintegy kétezer kísérletet tett vele, száz méter magasságba emelkedett, és nagyobb utakat tett meg. Egylépésnyire már a végleges diadaltól, amikor már elhatá­rozta, hogy szárnyaihoz gépies hajtóerőt kapcsol: 1896-ban egy megelőző kísérlet alkalmával száz méter magasságból le­zuhan és agyonzúzza magát.

De a tudós kitűnően megokolt elmélete egyszerre lendü­letet adott az aviáció kérdéseinek: most már nem látszik le­hetetlennek, hogy a „levegőnél nehezebb” szerkezet megva­lósul, és mégsem ábránd és fikció.

És érdekes, hogy míg a repülőgép veszedelmes problé­májának eddig Lilienthalon és még egy kettőn kívül alig volt eddig áldozata, dacára annak, hogy az utóbbi időben e prob­léma véglegesen előtérbe került — addig a kormányozható lég­hajó kérdése a vértanúságok egész sorozatán húzódik ke­resztül.

Még lényegesen emlékezünk a brazíliai Severo sorsára, aki kormányozható léghajójával kísérletezett 1902-ben. Egy reggel óriási nézőközönség jelenlétében, kik között felesége is ott volt, Saché nevű gépészével indult útnak. Néhány perc múlva az emberek megdöbbenve vették észre, hogy a kor­mány nem működik. Azután süvítő lángok csaptak ki hirte­len a ballonból, borzasztó durranást lehetett hallani, és mint­egy ötszáz méternyi magasságból lángoló romhalmazban zu­hant le a készülék, a maire-i avenue közepére. Severo és Saché holttestét darabokban szedték csak össze.

A hírhedt Patria pusztulását, a neuilly-i balloncaptív bor­zasztó balesetét is a szemünk előtt látjuk még. Zeppelin első és második léghajójának katasztrófája⁽²⁾ fejezi be eddig a „kor­mányozható” léghajók balesetsorozatát. A léghajózás áldo­zatai közé számíthatjuk még Andrée-t is, aki az Északi-sar­kot akarta fölfedezni, ballonban. Holttestét az utóbbi hetekben találták meg.

A természet küszködik, makacs, dühös küzdelemben a szellem harcosaival. De nem bírja már sokáig. Azt a háborút, melyet 1783-ban a Cordeliers-klastrom udvaráról indított meg a levegő meghódítására két fivér, a Montgolfierek — két másik fivér, akikbe az ő lelkük költözött, diadalmasan fejezi be e pillanatban Párizsban, d’Avours mezején. Kevesen érzik, a fejlődés történetének milyen nagyszerű perceit éljük mi most, 1908-ban, amikor a Wright Wilbur, a Wright fiúk egyike, akit Párizsban „szent ember”-nek neveznek azok, akik őt re­pülni látták: negyven méter magasságban másfél óráig szán­totta a levegőt, szabályos, mérnökien pontos vonalakban.

Budapesti Napló, 1908. november 28.