Az Ég általános természettörténete¹ és elmélete

Előszó

Olyan tárgyat választottam, amely mind belső nehézségei miatt, mind Vallási vonatkozásai miatt mindjárt kezdetben hátrányos előítéletekkel töltheti el az olvasók nagy részét. A teremtés nagy egységeit a végtelenség teljes kiterjedésében átfogó rendszerességnek a fölfedezése, az égitestek létrejöttének és mozgásaik okának a természet első állapotából mechanikai törvények útján való levezetése – az ilyen belátások, úgy tetszik, meghaladják az emberi ész erőit. A másik oldalról a vallás fenyeget azzal a hangzatos váddal, hogy merészség és vakmerőség a magárahagyott természetnek tulajdonítani az olyan folyamatokat, amelyekben a legfőbb lény közvetlen kezenyomát látjuk, s egyben attól tart, hogy e kotnyeles vizsgálódások nem egyebek az istentagadás védőbeszédénél. Látom mind e nehézségeket, mégsem vesztem el önbizalmamat. Tisztában vagyok a tornyosuló akadályok teljes súlyával, mégsem csüggedek. Homályos sejtések alapján veszélyes utazásra merészkedtem, de már látom az új földrészek hegyfokait. Akikben meglesz a bátorság, hogy folytassák a kutatást, partra szállhatnak az új földrészeken, s az lesz az elégtételük, hogy nevükkel jelöljék meg ezeket.

Mindaddig nem fogtam bele vállalkozásomba, amíg a vallási kötelességek tekintetében biztonságban nem tudtam magam. Buzgalmam megkétszereződött, midőn láttam, hogyan szakad fel minden lépésnél a köd, amelynek homálya mögött szörnyűséget véltünk rejtezni, s amelynek eloszlásával a legfőbb lény nagyszerűsége tört elő a legelevenebb pompában. S most, hogy fáradozásaimat feddhetetleneknek tudom, híven fel akarom sorolni mindazt, amit jóérzésű vagy akár gyenge lelkek taszítónak találhatnak tervemben, s készen állok arra, hogy azzal az őszinteséggel bocsássam azt az igazhitű areopagosz szigorú ítélőszéke elé, amely a tisztességes szándékot jelzi. Ezek után a hit szószólója hallgassa meg először tervem alapjait.

Ha a világegyetem a maga teljes rendjében és szépségében csupán az önnön általános mozgástörvényeinek átengedett anyag műve, ha a természeti erők vak mechanikája ilyen pompásan kifejlődhetik a káoszból, s önmagától ily tökéletességre juthat, akkor teljesen erejét veszti az isteni okozó ama bizonyítása, amelyet a világegyetem szépségéből alkotnak. A természet elégséges önmagának, nincs szüksége isteni kormányzásra, a keresztény világ szívében feltámad Epikurosz, s istentelen bölcselet tiporja el a hitet, amely tiszta fényét nyújtja a természet megvilágítására.

Ha ezt az ellenvetést megalapozottnak találnám, akkor az isteni igazságok tévedhetetlenségébe vetett hit erejénél fogva minden nekik ellentmondót kellőképpen cáfolva látnék és elvetnék. Ám éppen összhangot látok rendszerem és a vallás között, s ez lelki nyugalommá fokozza a nehézségek feloldhatóságát illető bizakodásomat.

Elismerem ama bizonyítások teljes értékét, amelyekkel a világegyetem szépségéből és tökéletes rendezettségéből egy legbölcsebb alkotóra következtetnek. Ha nem akarunk ellene mondani minden meggyőződésnek, el kell ismernünk ezeket a cáfolhatatlan alapelveket. Csakhogy én azt állítom, hogy a vallás védelmezői, rosszul használván föl ezeket az alapokat, a végtelenbe nyújtják a naturalistákkal való vitát, s közben – szükségtelenül – támadási felületet nyújtanak nekik.

Megszokott dolog, hogy észreveszik a természetben a megfeleléseket, a szépségeket, a célokat és az eszközök tökéletes célravonatkozását. Csakhogy, míg így a természetet egyfelől felemelik, másfelől megpróbálják kevesbíteni. Azt mondják, e jólrendezettség nem sajátja, saját általános törvényeire hagyva csak rendetlenséget hozna létre. A megegyezések idegen kézre mutatnak, amely képes volt a minden szabályszerűségtől elhagyott matériát egy bölcs tervbe kényszeríteni. Én azonban ezt felelem: ha a matéria általános hatástörvényei a legfőbb tervezetből következnek, akkor feltehetően nem lehetnek más meghatározottságaik, csak olyanok, amelyek a legfőbb bölcsesség alkotta terv megvalósítását célozzák; ha nem így volna, vajon nem esnénk-e kísértésbe, hogy azt higgyük: legalábbis az anyag és az anyag általános törvényei önállóak, s a mindenekfölött bölcs hatalom, amely oly csodálatosan tudta őket felhasználni, nagy ugyan, ám nem végtelen, hatalmas ugyan, ám nem mindenható.

A vallás védelmezője attól tart, hogy az anyag természetes hajlamából megmagyarázható megegyezések a természetnek az isteni Gondviseléstől való függetlenségét bizonyíthatnák. Egyértelműen elismeri, hogy ha a világegyetem teljes rendjére természetes alapokat találhatunk, amelyek ezt az anyag legáltalánosabb lényeges jellemzőiből létre tudják hozni, akkor szükségtelen egy legfölső kormányzásra hivatkozni. A naturalistának éppen az felel meg, ha nem vitatja ezt az előfeltevést. Viszont példákat hoz fel, amelyek az általános természettörvények termékenységét tökéletesen szép következményekkel bizonyítják, s ilyen elvekkel veszélybe sodorja az igazhitűt, kinek kezében ezek legyőzhetetlen fegyverekké válhatnának. Fölsorolnék néhány példát. Sokszor említettük már az emberek fölött őrködő jóságos gondviselés egyik legnyilvánvalóbb bizonyítékaként, hogy a legforróbb földsávokon a vidéket a tengeri szelek éppen akkor simogatják végig és üdítik fel – mintegy hívásra –, amikor az átforrósodott földnek a lehűlésre leginkább szüksége van. Jamaica szigetén például, amint olyan magasra emelkedik a nap, hogy heve a legerősebben érzik – délelőtt 9 óra után – szél kel a tengerről, minden oldalról átjárja a tájat, s erőssége a nap emelkedésével arányosan növekszik. Délutáni óra körül a legerősebb, amikor természetesen a forróság is a legnagyobb, s a nap nyugvásával lassanként elcsitul, úgy, hogy estefelé már oly teljes a csönd, mint napkeltekor. E kívánatos berendezkedés nélkül a sziget lakhatatlan volna. Ugyanezt a jótéteményt élvezi a forró égövi országok valamennyi tengerpartja. Itt is van rá a legnagyobb szükség, mivel ezek a szárazföld legalacsonyabban fekvő tájai, a legnagyobb forróságot is ők szenvedik; a terület magasabban fekvő vidékei, amelyekhez e tengeri szél nem ér el, kevésbé szorulnak rá, mivel magasabb fekvésük hűvösebb levegőkörnyezetet biztosít számukra. Hát nem gyönyörű mindez, nem megannyi látható cél, amelyet bölcsen alkalmazott eszköz valósít meg? Csakhogy – ezzel szemben – a naturalistának meg kell találnia e jelenség természetes okait a levegő legáltalánosabb tulajdonságaiban, anélkül, hogy ehhez különös intézkedéseket feltételezhetne. Joggal jegyzi meg, hogy e tengeri szelek akkor is végeznék periodikus mozgásukat, ha egyetlen ember sem élne azon a bizonyos szigeten, mégpedig a levegő ama tulajdonságai – rugalmasság és súly – jóvoltából, amelyek az említett cél figyelembevétele nélkül is nélkülözhetetlenek a növények gyarapodásához. A szárazföld fölötti levegőt megritkítva, a nap heve felborítja a levegőegyensúlyt, s ezzel a tengeri levegőt arra indítja, hogy felemelkedve elfoglalja a szárazföldi helyét.

Milyen hasznosak is a szelek a földgolyó számára, és hányféleképpen tudja az ember éleselméjűsége felhasználni őket! S mindehhez nem szükséges semmilyen más berendezkedés, mint a levegőnek és a hőmérsékletnek az az általános természete, amely e célok nélkül is jelen lenne a földön.

Lássátok hát be, mondja a szabadgondolkodó, hogy ha a legáltalánosabb és a legegyszerűbb természettörvényekből hasznos és célirányos berendezkedéseket lehet levezetni, akkor egyáltalán nincs szükség a legfőbb bölcsesség külön kormányzására, s olyan bizonyítékokat kell látnotok ebben, amelyek saját beismeréseteket fogják szaván! Az egész természet, kiváltképpen a szervetlen, telve van olyan bizonyítékokkal, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy az önmagát erőinek mechanikájával meghatározó anyag, a maga okozataival együtt nincs híján bizonyos pontosságnak, s önként eleget tesz az illem szabályainak. Ha valamely tisztes érzületű ember a vallás jó ügyét megmentendő, elvitatja az általános természettörvények e képességét, akkor önmagát hozza zavarba, s rossz védekezésével alkalmat ad a hitetlenségnek a diadalra.

De lássuk be végre, hogy ezek az okok, amelyeket az ellenfél kezében károsnak és félelmetesnek tartanak, még erősebb fegyverek a vele való harcban. Az önmagát legáltalánosabb törvényeivel meghatározó matéria természetes viselkedése, vagy, ha úgy tetszik, vak mechanikája által rendezett következményeket hoz létre, amelyek egy legfőbb bölcsesség tervének látszanak. Ha önmagában tekintjük, a levegő, víz és hő hozza létre a szeleket és a felhőket, a tájakat megnedvesítő folyókat és mindama következményeket, amelyek nélkül a természet szomorú, sivár és terméketlen maradna. E következményeket azonban nem puszta véletlenként vagy vak esetként produkálja, amely ugyanilyen könnyen rosszul is alakulhatna, hanem – mint látjuk – természetes törvények szorítják őket arra, hogy csak így, és ne másképp működjenek. Mit kell hát gondolnunk erről a megegyezésről? Hogyan is lenne lehetséges, hogy különböző természetű dolgok egymással való kapcsolatukban oly pompás egyezéseket és szépségeket eredményezzenek, méghozzá oly dolgok céljaira, amelyek bizonyos értelemben kívül esnek a holt matéria körén, nevezetesen az ember s az állatok hasznára – hogyan is lenne mindez lehetséges, ha nem lenne közös eredetük egy végtelen elmében, amelyben minden dolog lényegi természete megterveztetett? Ha ezek természete független és önmagában szükségszerű lenne, miféle bámulatos véletlen, sőt, miféle lehetetlenség egyeztethetné természetes törekvéseiket oly pontosan, ahogy ezt csak egy felsőbb, bölcs választás tehette volna?

Most tehát immár megnyugodva alkalmazom mindezt jelen vállalkozásomra. Általános szétszórtságban tételezem fel az egész világ anyagát, s tökéletes káoszt csinálok belőle. Látom, hogy az anyag alakzatokká képződik a vonzás kiszámított törvényei szerint, s a taszítás módosítja mozgását. Elégtétellel szemlélem, miként jön létre minden önkényes kitalálás segítsége nélkül egy jól rendezett egész, amely a szemmel látható világrendszerhez annyira hasonlít, hogy önkéntelenül is azonosítom azzal. A természet rendjének e váratlan kibontakozását, azt, hogy egy ilyen helyesen összetett világ ilyen gyenge és egyszerű alapon nyugodjék, először gyanúsnak vélem. Végül azonban – a fentebb taglalt szemlélődések alapján – meggyőződöm arról, hogy a természet ilyetén fejlődése semmiképpen sem valami rendkívüli dolog, hanem alapvető törekvéséből szükségképpen következik, s legpompásabb bizonyítéka az őslénytől való függésnek, amely magában hordja maguknak a létezőknek és első hatástörvényeiknek forrását. E belátás megkettőzi tervezetembe vetett reménységemet. Bizalmam minden további lépésnél erősbödik, s kishitűségem teljesen megszűnik.

Csakhogy – fogják mondani – rendszeredet védelmezvén egyben Epikurosz nézeteit is védelmezed, amelyek a tiéddel igen nagy hasonlóságot mutatnak. Nem akarok minden egyezést teljességgel elutasítani. Sokan lettek ateisták olyan princípiumok látszatától, amelyek alaposabb vizsgálatnál erőteljesen meggyőzhették volna őket a legfőbb lény létezésének bizonyosságáról. A rossz irányban járó elme gyakran a legkifogásolhatatlanabb alapelvekből is nagyon elítélendő következtetéseket von le, s ilyenek voltak Epikurosz végkövetkeztetései is, noha kísérlete nagy szellem éleselméjűségére vallott.

Nem vitatom tehát, hogy Lucretiusnak vagy elődeinek: Epikurosznak, Leukipposznak és Démokritosznak az elmélete sokban hasonlít az enyémhez. Akárcsak e bölcselők, a természet első állapotát én is a világot alkotó testek vagy – ahogy ők nevezték – az atomok általános szétszórtságában tételezem. Epikurosz valaminő tehetetlenséget tett föl, mely az elemi részecskéket süllyedésre készteti, s – úgy tetszik – ez nem nagyon különbözik az általam elfogadott newtoni vonzástól; továbbá bizonyos elhajlást engedett nekik az esés egyenes vonalú mozgásától, bár ennek okáról és következményeiről zavaros képzetei voltak; ez az elhajlás hasonlít az egyenes vonalú esés ama változásához, amelyet mi a részecskék taszító erejéből vezetünk le; végül pedig a leukipposzi és démokritoszi alapfogalmak egyik legfontosabbját az atomok rendezetlen mozgásából képződő örvények jelentették, s ezek a mi elméletünkben is megtalálhatók. De akármilyen sok rokon vonás köt is össze ezzel a rendszerrel, amely az ókorban az istentagadás voltaképpeni elmélete volt, tévedéseivel nem vállalom a közösséget. Mindig találunk valami igazat a legértelmetlenebb véleményekben is, melyek valaha is elnyerték az emberek tetszését. Egy hamis alaptétel vagy néhány meggondolatlanul fölhasznált összekötő tétel észrevétlen mellékutakon az igazság ösvényéről egészen a szakadékig vezeti az embert. Túl a felsorolt hasonlóságokon, marad egy lényeges különbség a régi és a jelenlegi kozmogónia között, amelyből így teljesen ellentétes következtetések vonhatók le.

A világegyetem mechanikus keletkezésének felsorolt tanítói a kozmoszban fellelhető összes rendet a vak esetlegességből vezették le, amely az atomok között oly szerencsés találkozást hozott létre, hogy azok jól rendezett egészet képeztek. Epikurosz volt olyan szégyentelen, hogy azt kívánta, az atomok minden ok nélkül térjenek el egyenes vonalú mozgásuktól azért, hogy találkozhassanak. E zagyvasággal oly messzire mentek, hogy az élőlények létrejöttét is ugyan vak összetalálkozásnak tulajdonították, s az észt ténylegesen az esztelenségből vezették le. Ezzel szemben a magam tanrendszerében úgy vélekedem, hogy a matéria bizonyos szükségszerű törvényekhez kötődik. Teljes szétoszlásában és szétszóródásában azt látom, miként fejlődik ki ebből természetes úton egy szép és rendezett egész. Mindezt azonban nem valami véletlen vagy esetlegesség okozza, hanem látjuk, hogy a természetes tulajdonságok szükségképpen hozzák magukkal. Nem érzi-e az ember ezek után indíttatva magát, hogy megkérdezze: miért éppen olyanoknak kellett lenniök a matéria törvényeinek, hogy rendet és összhangot eredményezzenek?, lehetséges-e, hogy a dolgok, noha természetük minden esetben független egymástól, éppen úgy határozzák meg egymást, hogy mindebből jól rendezett egész keletkezzék?, s ha így volt, vajon nincs-e cáfolhatatlan bizonyíték eredetük közösségéről, s nem egy mindenható legfőbb értelemnek kell-e lennie ennek a közösségnek, amelyben a dolgok természete az egyeztetett célok szerint megterveztetett?

A matériát, amely minden dolgok ősanyaga, biztos törvények kötik tehát, amelyeknek, szabadon működve, szükségképpen szép kapcsolatokat kell létrehozniuk. Nem áll szabadságában, hogy eltérjen a tökéletesség e tervétől. Mivel ily módon egy mindenekfeletti bölcs szándéknak van alávetve, szükségszerű, hogy valamely rajta uralkodó első ok állítsa egymással összhangban lévő viszonyokba, ez pedig Isten, éppen azért, mert a természet még a káoszban is csak szabályosan és rendezetten járhat el.

Azok becsületes gondolkodásáról, akik vázlatomat vizsgálódásukkal megtisztelik, oly jó véleményem van, hogy teljes biztonságban érzem magam afelől, hogy felsorolt indokaim, ha nem is lesznek képesek minden aggodalmat eloszlatni rendszerem esetleges káros következményei tekintetében, de legalább szándékom tisztességét kétségtelenné teszik. S ha ennek ellenére gonosz irigyek támadnának, akik szent hivatásukhoz méltó kötelességnek tartják a legártatlanabb nézetek veszélyes értelmezésekkel való befeketítését, bizonyos vagyok abban, hogy ítéletük szándékukkal ellentétes hatást fog kiváltani az értelmes emberekből. S egyebekben nem fognak megfosztani attól a jogszerű igazságosságtól, amelyet a méltányos bíráknál Cartesius is élvezett, midőn az égitestek keletkezését puszta mechanikai törvények szerint merészelte magyarázni. Erre vonatkozóan idézném az Általános világtörténet szerzőit:²

„Ily módon nem tehetünk mást, mint hisszük: e bölcselő kísérlete, hogy a világ egy bizonyos időben való kialakulását a sivár anyagból az egyszer belevésett mozgással magyarázza, s néhány világos és általános mozgástörvényre vezesse vissza, éppoly kevéssé büntetendő vagy istent kisebbítő – ahogy néhányan képzelték –, mint azoké, akik azóta több tetszés mellett ugyanezt próbálták kihüvelyezni az anyag eredeti, kezdettől való tulajdonságaiból; hiszen ezáltal sokkal inkább az Ó végtelen bölcsességének magasabb fogalmát nyerjük.”

I. rész 88. §.

Megpróbáltam eltávolítani azokat a nehézségeket, amelyek a vallás oldaláról látszottak fenyegetni tételeimet. Adódik azonban néhány, nem is csekélyebb probléma magából a dologból következően is. Ha igaz is az, hogy Isten a természet erőibe a káoszból tökéletes világrendszerré fejlődés képességének titkos művészetét helyezte – fogják mondani –, hogyan lehetne képes arra a legegyszerűbb kérdéseknél is oly ügyefogyott emberi értelem, hogy ily nehéz tárgyon kimutathassa a rejtett tulajdonságokat? Az ilyesféle vállalkozás épp olyan, mintha valaki így szólna: Adjatok nekem puszta anyagot s világot építek belőle nektek. Gyenge értelmed hajótörést szenved az érzékeid számára naponként közelről kínálkozó, egészen csekély dolgokon is; nem győz-e meg ez arról, hogy lehetetlen megmérni a mérhetetlent, s felfedezni azt, hogy mi ment végbe a természetben a világ létrejötte előtt? E nehézséget elsöpröm, megmutatván, hogy a természettanban végezhető minden kutatás között ez az, amelynek során a legkönnyebben és legbiztosabban jutunk el az eredethez. Ahogy a természetkutatás valamennyi feladata közül egyik sem oldható meg nagyobb pontossággal és bizonyossággal, mint a világegyetem szerkezete, a mozgások törvényei s a bolygók keringésének belső hajtóereje; ahogy a newtoni bölcselet nyújtja itt mindama ismereteket, amelyeket a filozófia egyetlen más részében sem találhatni – ugyanígy azt is állítom, hogy minden természeti dolog között, amelynek első okát kutatjuk, a világrendszer eredete, az égitestek létrejötte és mozgásuk oka az, ahol először bízhatunk az alapos és kielégítő megismerésben. Ennek oka könnyen belátható. Az égitestek kerek tömegek, alakjuk oly egyszerű, hogy ennél egyszerűbbel egyetlen test sem rendelkezhet azok között, amelyeknek eredetét keressük. Mozgásaik azonképpen egyszerűek, nem egyebek, mint szabad folytatásai az egyszer beléjük oltott lendületnek, amely a testek vonzásában, a középpontban összekapcsolódva, kör alakúvá válik. Mindezen felül a tér, amelyben mozognak, üres, az őket elválasztó távolságok rendkívül nagyok, így tehát minden adva van a zavartalan mozgáshoz és annak világos észleléséhez. Úgy rémlik, itt bizonyos értelemben vakmerőség nélkül mondhatnók: Adjatok anyagot, világot építek belőle!, azaz, adjatok anyagot, s megmutatom, hogyan kell abból egy világnak létrejönnie. Ha ugyanis adva van az anyag a hozzá tartozó vonzerővel együtt, nem okozhat nehézséget azoknak az okoknak a meghatározása, amelyek – egészében – hozzájárultak a világegyetem berendezéséhez. Tudjuk, mi szükséges ahhoz, hogy testek gömbölyű alakot vegyenek fel, értjük, mi kívántatik meg ahhoz, hogy szabadon lebegő golyók kör alakú mozgásba kezdjenek egy őket vonzó középpont körül. A körök egymáshoz képest elfoglalt helyzete, az irány azonossága és az excentricitás egyaránt visszavezethető a legegyszerűbb mechanikai okokra, s bízvást remélhetjük, hogy feltárjuk ezeket, mivel a legegyszerűbb és legnyilvánvalóbb alapokkal dolgozhatunk. De dicsekedhetünk-e ugyanilyen előnyökkel, akár a legapróbb növények vagy rovarok esetében? Mondhatjuk-e: adjatok anyagot, s megmutatom, hogyan jön létre egy hernyó? Vajon nem rekedünk-e meg itt – a tárgy valóságos belső mibenlétét és a benne jelenlevő sokféleséget nem ismervén – már az első lépésnél? Senki se ütközzék meg tehát, ha azt merészelem mondani, hogy hamarabb ismerjük meg az égitestek képződését, mozgásaik okát, azaz a világegyetem egész jelenlegi állapotának eredetét, mint ahogy egyetlen fűszál vagy hernyó létrejöttét mechanikai törvényekből világosan és pontosan levezethetnők.

Ez okokra alapozom abbéli bizodalmamat, hogy a természettudomány fizikai része a jövőben elérheti azt a tökéletességet, amelyre Newton a matematikai részét emelte. A világegyetem jelenlegi állapotának törvényei mellett az egész természetkutatásban talán semmi sem oly alkalmas a matematikai meghatározásra, minta világegyetem keletkezésének törvényei – s kétségtelen, hogy egy gyakorlott geométer itt termékeny földeket tárna fel.

Miután szemlélődésem tárgyát mindenki jóindulatába ajánlottam, engedtessék meg, hogy röviden megmagyarázzam tárgyalásmódomat. Az első rész a világegyetem egy új rendszeréről szól. A Hamburgische Freie Urteile 1751-es évfolyamából ismertem meg Wright of Durnam³ úr értekezését, ez ösztönzött először arra, hogy az állócsillagokat ne egy minden látható rend nélkül szétszórt nyüzsgés, hanem a bolygórendszerrel nagy hasonlóságot mutató szisztéma elemeinek tekintsem. Ahogy a bolygórendszerben a bolygók igen közel helyezkednek el egy közös síkhoz, ugyanúgy az állócsillagok helyzete is egy, az égen keresztülhúzódó képzeletbeli síkhoz kapcsolódik, mégpedig a lehető legszorosabban, s e sík közelében kialakuló legsűrűbb tömörülésük adja a Tejútnak nevezett világos csíkot. Meggyőződtem arról, hogy mivel e számtalan Nap megvilágította zónának pontosan olyan az iránya, mint egy mindegyiknél nagyobb körnek, így a mi Napunknak is e nagy vonatkozási sík közvetlen közelében kell elhelyezkednie. Midőn kutatni kezdtem ennek okait, ahhoz a nagyon valószínű feltevéshez jutottam, hogy az ún. állócsillagok egy magasabb rendszer lassan mozgó bolygói. E gondolatot megerősítendő – melyet különben az olvasó a maga helyén majd megtalál –, itt csupán egy részletet idéznék Bradley úrnak⁴ az állócsillagok mozgását tárgyaló írásából:

„Ha következtetéseket akarunk levonni a jelenlegi legjobb megfigyeléseink és az ezeket megelőző viszonylag használható észleletek összevetéséből, arra az eredményre jutunk, hogy néhány állócsillag valóban megváltoztatta egymáshoz viszonyított helyzetét, mégpedig úgy, hogy ez semmiképpen sem származhatik valamely, a mi bolygórendszerünkben végbement mozgásból, hanem csakis a csillagok saját mozgásának tulajdonítható. Az Arkturusz jól bizonyítja ezt. Ha ugyanis jelenlegi deklinációját összevetjük azzal a hellyel, amit Tycho és Flammsteed határozott meg, azt találjuk, hogy a különbség nagyobb annál, hogysem megfigyeléseik pontatlanságának tulajdoníthatnók. Jó okkal tételezzük fel, hogy a látható csillagok tömkelegében szükségképpen előfordulnak hasonló esetek, mivel egymáshoz képest elfoglalt helyzetüket számos ok alapján megváltoztathatják. Mert ha feltesszük, hogy saját naprendszerünk változtatja helyét a világűrben, akkor ez egy bizonyos idő elteltével az állócsillagok szögtávolságának látható megváltozását fogja okozni. S mivel ilyen esetben a szomszédos csillagok helyére ez jobban hatna, mint a távolabb fekvőkére, úgy látnók, hogy maguk a csillagok változtatják helyzetüket, noha valójában mozdulatlanok maradtak. S ezzel szemben, ha bolygórendszerünk mozdulatlan, s néhány csillag valóban mozog, akkor ez hasonlóképpen megváltoztatja látszólagos helyzetüket, mégpedig annál inkább, minél közelebb vannak hozzánk az illető csillagok, illetve minél jobban megfigyelhetők mozgásuk iránya következtében. S ha így a csillagok számos okból változtathatják helyzetüket, s ha figyelembe vesszük, hogy némelyiküket egészen meglepő távolságok választják el tőlünk, bizonyos, hogy számos emberöltő megfigyeléseire lesz szükség ahhoz, hogy akár egyetlen csillag látszólagos változásainak törvényeit meghatározzuk.”

Nem tudnám pontosan rögzíteni azokat a határokat, amelyek Wright úr rendszerét az enyémtől elválasztják, s azt sem, mennyiben ismételtem csupán az ő vázlatát s mennyiben fejlesztettem azt tovább. Mindenesetre alapos okok kínálkoztak, hogy egy részét lényegesen kibővítsem. Megfigyeltem a ködszerű csillagokat – ezekről ír Maupertuis úr⁵ a csillagzatok alakját tárgyaló értekezésében –, melyek többé vagy kevésbé nyílt ellipszisek alakját mutatják, s könnyen megbizonyosodtam arról, hogy nem lehetnek egyebek, mint számos állócsillag halmazai. Ezeknek az alakzatoknak a szabályos kereksége meggyőzött arról, hogy itt felmérhetetlenül népes csillagsereg rendeződött egy közös középpont köré, ha nem így lenne, egymáshoz képest kötetlen helyzetük teljesen szabálytalan formákat eredményezne, nem pedig szabályos idomokat. Beláttam továbbá, hogy az őket egyesítő rendszerben való elhelyezkedésüket tekintve egy síkra korlátozódnak, mivel nem kerek, hanem elliptikus alakot mutatnak, s hogy sápadt fényükből ítélve felmérhetetlen messzeségben vannak tőlünk. Következtetéseimet, amelyeket ez analógiákból vontam le, maga az értekezés tárja az előítélettől mentes olvasó vizsgálódása elé.

Az értekezés tulajdonképpeni témáját tartalmazó második részben megpróbálom pusztán mechanikai törvények segítségével kifejteni a világegyetem jelenlegi állapotának a természet ősállapotából való létrejöttét. Azoknak, akik megbotránkoznak a vállalkozás merészségén, azt bátorkodnám javasolni, hogy gondolataim megtisztelő vizsgálatánál legelőször a nyolcadik főrészt olvassák el, amely, mint remélem, ítélő elméjüket előkészítheti a helyes döntésre. Most, hogy a nyájas olvasót nézeteim vizsgálatára hívom, alapos okom van a szorongásra. Mivel az ilyesféle hipotézisek általában csak olyan becsben állnak, mint a filozófiai álmok, az olvasó számára igen sanyarú mulatság, hogy rászánja magát a kitalált természettörténetek gondos vizsgálatára, s türelmesen kövesse a szerzőt mindama fordulatokon át, melyekkel az megkerüli az előtte tornyosuló nehézségeket, míg aztán a végén talán saját hiszékenységén nevethet – akár a londoni piaci kikiáltó közönsége. De bízvást ígérem, hogy ha az olvasót az ajánlott előkészítő fejezet rábírja arra, hogy a valószínű feltevések alapján vállalkozzék a fizikai kalandra, előrehaladásában kevesebb göröngyös tévutat s áthatolhatatlan nehézséget fog találni, mint amennyitől kezdetben tartott.

Ténylegesen a legnagyobb óvatossággal kerültem minden önkényes kitalálást. Miután a világot a legegyszerűbb káosz állapotába helyeztem, a természet nagy rendjének kifejtéséhez semmilyen más erőt nem alkalmaztam, mint a vonzó- és taszítóerőt, ezek pedig egyaránt egyszerű, eredeti és általános erők. Mindkettőt a newtoni bölcseletből merítettem. Az első immár kétségtelen természettörvény. A másodikat, amelyet a newtoni természettudomány talán nem tudott ilyen világosan kifejteni, csak olyan értelemben használom, amelynek jogosságát senki sem vitatja, nevezetesen az anyag legfinomabb felbomlásánál, például a párolgásnál. Ezekből az igen egyszerű alapokból teljesen mesterkéletlenül vezettem le az itt következő rendszert, anélkül, hogy azokon kívül, amelyeket az olvasói figyelem magától megtalál, bármilyen következtetést kiagyaltam volna.

Engedtessék meg végül, hogy rövid magyarázattal szolgáljak az elméletben előforduló tételek érvényességéről és értékéről, mivel szeretném, ha méltányos bírák vizsgálnák felül őket. A szerzőt akkor ítélik meg méltányosan, ha ítéletükben ama címkéhez alkalmazkodnak, amelyet ő maga ütött árujára. Így tehát remélem, hogy az értekezés különböző részeiben nem fogják nézeteimet az általam megszabott értékükhöz képest túl szigorú mértékkel mérni. Egy ilyen típusú tanulmánytól általában nem kívánható meg a legmagasabb fokú geometriai szigor és matematikai tévedhetetlenség. Ha a rendszer a helyes gondolkodás és a hihetőség szabályainak megfelelő analógiákon és megegyezéseken alapul, már eleget is tett tárgya minden kívánalmának. Úgy vélem, az alaposság e fokát sikerült elérnem az értekezés néhány részében: az állócsillag-rendszerek elméletében, a ködszerű csillagok mibenlétének hipotézisében, a világegyetem mechanikai létrejöttének általános vázlatában, a Saturnus gyűrűinek elméletében s még némely helyen. Más részek talán kevésbé meggyőzőek, így például az excentricitás viszonyainak meghatározása, a bolygók törvényeinek összehasonlítása, az üstökösök elhajlásai stb.

Így amikor a hetedik fejezetben a rendszer termékenységétől s az elgondolható legnagyobb és legcsodálatraméltóbb tárgyak kellemességétől csábíttatván, bár az analógia és értelmes hihetőség fonalán maradva, de mégis bizonyos merészséggel fejtegetem tovább tanrendszerem következményeit; amikor az egész teremtés végtelenjét, új világok képződését, a régiek pusztulását s a káosz korláttalan terét ecsetelem a képzelőerő számára – a tárgy kellemessége s az élvezet, amelyet egy elmélet átfogó összhangja láttán érzünk, remélhetőleg elnézést kelt az olvasóban, s ezért nem fogja ezeket a fejtegetéseket a maximális geometriai szigorúság mércéjével megítélni, amely a szemlélődések e fajtájánál nem helyénvaló. Ugyan méltányosságra számítok a harmadik rész esetében. Úgy gondolom, a bizonyosságnál valamivel kevesebbet, de a puszta önkényességnél valamivel többet fognak benne találni.

Vidrányi Katalin fordítása