Megesik, hogy a sárgarépa bent marad ősszel a földben. Az aztán a következő évben fölbokrosodik és zöldes-fehér, ernyős virágot nyit, olyant, mint a bodza.
Ez a bogarak kedves vendéglője.
Amint a júliusi nap megnyitja a legfelső tányér apró szirmait, zöld cikázással jelenik meg az első vendég, a szemtelennek nevezett család valami hercegi tagja: a zöld aranylégy.
Van úgy, hogy csak maga jön, van úgy, hogy társaságban. Mikor borult az idő, rendesen szanaszéjjel didereg ez az úri társaság, meghúzódnak a lombok sűrűjében, a fakérgek, levelek alatt, és a kezüket-lábukat dörzsölgetve talán csúzról panaszkodnak, mint a pöstyéni vendégek, hanem aztán mikor kisüt a nap, bezzeg fölvidámodik valamennyi. Táncolva és muzsikaszóval jelennek meg a vendéglőben. A répavirág a legédesebb menüjét adja föl nekik a tiszta fehér abroszokon, s megkezdődik a dínom-dánom.
Mi városi emberek, akik légy néven csak azt a barna kis kiállhatatlant ismerjük, bizony nem is gondoljuk, hogy a légynemzetségben micsoda ragyogó öltözetű urak, úrfiak és egyéb méltóságok vannak.
A házilégy, az csak egyszerű paraszt közöttük, a dongó meg kövér, jókedvű plébános. Tessék megnézni délfelé a répavendéglőt, ott vannak az urak, a bárók, grófok, hercegek, mindenféle méltóságok. A zöld aranylégy az bizonyosan báró, mert sok van belőle és mindenfelé látjuk napos időben, hanem a sárga aranylégy, az már ritka, azt hetenként ha egyszer látja az ember. Gyakoribb az, amelyik felül zöld, alól kékarany, vagy amelyik rubinszínbe játszik.
Lucilia caesar (Linné, 1758) · forrás
Hanem a legszebb még nem ez. Van egy faj, amelyiknek a megpillantásakor eláll az embernek a lélegzete.
Ennek a dereka is zöld, de potroha ragyogó karminszín. Csak festők értik talán meg, ha azt mondom, hogy olyan a színe, mint a legélénkebb kraplakk. Ez a légy csak forró, napos időben jelenik meg, és ha az ember feléje közeledik, úgy elillan-villan előle, hogy csak volt, nincs. Mintha tudná, hogy ő szép, és hogy az ember szereti a szépet, de gyilkos szeretettel.
Sokáig vadásztam rája, míg végre fogóhálóval sikerült egy kis fiatalt rabul ejtenem.
Ötvenszeresen nagyító üveg alatt olyan volt a zöldje, mint valami napon izzó smaragd, amely ezernyi-ezer apró fényragyából töri vissza zölden a sugarakat. És ilyen ragyogó zöld ennek a kis gyönyörűnek a feje, melle, háta, lába is. Csak a potrohának a felső fele piros. És ez is izzópiros, fénytörő pompájú. Az ember azt hiszi, hogy zöld és piros fényt árasztana ez a sötétségben is.
Amelyiket így elfognom sikerült, nem nagyobb a házilégynél, de sokkal karcsúbb, inkább szúnyogszerű a termete. Láttam azonban kétszer ekkorákat is, s álmélkodtam a pompájukon.
Ezek az ékes urak még le se telepedtek, máris közéjük tolakodott két-három nagy osztrák légy. A tudományos nevük ugyan nem ez, de én magamnak csak így nevezem őket, mert a ruhájuk hasonlít azokhoz az oszlopokhoz, amelyek a kaszárnyák körül láthatók.
No, jól elszaporodott család ez is. A közönséges légy kicsiségétől kezdve, a kék darázs nagyságáig mindenféle termetű megfordul a vendéglőben. Csak a fekete-sárga gyűrűk módosulnak rajtuk, egyiken több a sárga, mint a fekete, másik meg csak éppen annyi sárgaságot vesz magára, hogy ki ne átkozzák a famíliából.
Van aztán másforma légy is. Van tarka pepitaruhába öltözött, prémes derekú, gyönge krémszínű, s ezeknek a szeme mandula színű, de a legtöbb persze az apró fekete.
Mindezek ott zümmögnek, dünnyögnek és dunnyognak a virág körül.
Két-három kemény hátú bogár is piroslik déltájt rendesen a virágba dőlve. Akkorák, mint az írótollam fele. Bíborpirosak és két ércfényű sötétkék öv köríti a testüket. Szép bogár ez is. Mikor kétfelé nyílik a felső szárnyuk és fölrepülnek, akkor még pirosabbak, mert a testük is bíborszínű.
Ha nem ismerném őket, azt mondanám, hogy ezek a bogárvilág kardinálisai, előkelő excellenciás urak. Az ám: gonosz rabló gazok. Méhrontó bogár a magyar nevük. A kölykeik bizonyosan ott falogatják most is az én kis méheimet a bölcsőjükben.
El is pusztítanám őket, de olyan önfeledten édes-jóízűen zabálnak az istenadták, hogy nem lehet őket megfosztani az élettől.
De vannak futóvendégek is, akiknek örökké sietős a dolguk. Villámgyorsan repülő, kis szárnyasok ezek. Cikcakkos repüléssel járnak a virág között, s mikor az ebédlőkhöz érkeznek, megállanak percre, pillanatra egy arasznyi távolságban a virág fölött vagy mellette a levegőben. Egy-egy sárga, szürke vagy barna pont áll így a levegőben, és csak a szárnyak gyors vibrálása mutatja, hogy ezek a repülő világ művészei.
Hiszen repülni tud a fecske is, meg a denevér is, de ezek túltesznek rajtuk. Ezeket nem lehet látni, mikor repülnek, csak mikor megállanak a levegőben.
Talán a virág illatában gyönyörködnek ilyenkor, talán azt vigyázzák, hogy nincs-e ugrópók a szirmok alatt. Egyszer csak odavillannak a virághoz, és le-föl lengedezve nyújtogatják hol az egyik kehelybe, hol a másikba tűfinom, hosszú nyelvüket.
Egyszer egy ilyen tündérbogarat sikerült hálóval elkapnom. Ez ugyan nem az apró fajtából való volt, lehetett olyan hosszú, mint a berzencei szilva. A teste galambszürke, selymes pehellyel borított, a szeme olyan volt, mint a kenderszőke embereké szokott lenni.
A nyelvét összegöndörítette, mikor elfogtam, de hogy egy fűszállal kinyújtottam, olyanra egyenesedett, amilyen alakban ő szokta a mézes virágba nyújtani. Hát olyan hosszú volt a nyelve, mint ő maga, és olyan vékony, mint a tű.
A tudósok kacsafarkú lepkének nevezik ezt a kedves kis teremtést, és bizony inkább galamblepkének neveznék, mert éppen olyan ő, mint egy pici, kis hamvas galamb.
De ezt soha sem láttam a répavirágnál, csak a rokonait, azokat a mindenféle színű, csepp kis nyalánkodókat, akik sohasem érintik lábbal a virágot, talán a földet is csak akkor, amikor meghalnak.
A darázs is szereti ezt a vendéglőt. Hej, a darázs mindig megtalálja, hol van a jó falat, a jó ital! A virágméz, a barack, a körte, a cukormorzsa az asztal körül, a szőlő, a mustos pohár; minderre rátalál a darázs. Ki gondolná, hogy ennek a kisasszony derekú, fekete-sárga teremtésnek olyan haja van, mint a kopaszodó embernek, aki még nem ősz, de már túl van a negyvenen, s abban a reményben, hogy a haja újra kinő, rövidre nyíratja ritkuló fürtjeit. Persze a darázs haját csak nagyító üveggel lehet meglátni.
Néha egy-egy kis zöld kabóca is fölpattan az ebédlők közé az emeletre, de még a katicabogár is nekiáll olykor a vegetáriánus ebédnek, egy másik húsevő társával, az aranyszemű kis krizopával együtt. Ez a bogár olyan a fényes legyek között, mint a régi világban, mikor a vár zöldfátyolos kisasszonya megjelent a tündöklő arany- és ezüstpáncélba öltözött vitézek között: csupa gyöngeség és üdeség. Szivárványszínben játszó, halványzöld, hosszú fátyolszárnyai tündérvilágból való alakká finomítják ezt a kis teremtést.
És ezek mind ott dőzsölnek, zümmögnek, hegedülnek, brummognak, falnak, habzsolnak és nyalánkodnak a répavirágon. Ez a virágzó növény nekik ugyanolyan táplálóhelyük, mint nekünk a Pannónia, az Angol-királynő, a Hungária, a Kispipa. Csakhogy ők se nem rendelnek, se nem fizetnek. Tökéletes személyegyenlőség és vagyonközösség van náluk. Az apró, kemény hátú parasztok egy tálból esznek a nagyméltóságú kardinálisokkal és az aranyba öltözött legyekkel. Egyik a virág mézét, másik a finom sárga port, harmadik a gyönge, illatos szirmot eszegeti, és egyik sem tolakodik, nem lökdösi el a másikat.
Mikor a nagyító üveget feléjük tartom, a légyfélék meg a darazsak otthagyják nagy bosszankodva az ebédet, de a kemény hátú bogarak úgy bele vannak édesedve az evésbe, hogy nem is látnak.
Mindössze egyszer vettem észre, hogy egy piros katicabogár, akinek a por a fél szárnyát is bekeverte, fölemelte az első lábát, és miközben rámnézett, úgy megvakaródzott, mint a cigány, akit az ebédtől fát vágni zavarnak.
Vajon mit gondolnak ezek a kis bogarak, mikor embert látnak?
– Hah! micsoda óriás! – gondolják talán – hát ilyen szörnyű nagy bogár is van ezen a világon?
És némelyik rémületében leveti magát a virágról a földre. Összehúzza kezét-lábát, behunyja a szemét és teszi magát, mintha halott volna. Milyen butának tartja ez az embert!
Az ebéd hosszan tart. Csak mikor a nap már nyugat felé hajlik, akkor hagyogatják el. A szürkülő est már csak az apró, fekete, kemény hátú bogarakat találja ottan. Ezek éjjelre is ott maradnak. A virágon szanaszét heverve, torkig jóllakva a méztől és illattól, részegen alusznak a hófehér tiszta és puha szirmokon.