A Pesti Hírlap a múltkor egy fordított cikket közölt a hangyákról. A cikk arról szólott, hogy mindaz, amit eddig a tudósok a hangyák értelméről beszéltek, koholmány: a hangya társas munkája csak látszat; minden hangya magának dolgozik; egymást nem érti; ostoba, tudatlan, értelem tekintetében éppolyan korlátolt, mint más bogarak.
Kerestem a cikkben, hogy ki cáfol rá így a tudósokra, de nem találtam nevet. Lehet, hogy a fordító kihagyta.
A tudósok dolga, hogy megítéljék, mennyiben van igaza a névtelen hangásznak, mennyiben nincsen, én itt csak a magam kis följegyzését teszem közzé.
Az idei áprilisban egynéhány magyar gyíkot (Ablepharus Pannonicust) etettem hangyatojással. A tojások akkorák voltak, mint a rizskása-szemek, a hangyák is apró fekete-fajták. Valami húsz hangya került be a gyermekmaroknyi tojással az üvegből készült gyíkházba, és hogy a gyíkok mohón kapdosták a tojást, a hangyák bizony hol az egyik gyíkot csípték lábon, hol a másikat, s megható sietséggel iparkodtak a tojásokat elhordani. De hova hordják? Az üvegfalon ha fel is próbálnak menni, visszaesnek, s a kis négyszögletű térségből kijárat nincsen.
Egynéhány percig néztem őket, aztán más dolgom akadt.
Körülbelül egy óra múlva megint odanézek a gyíkokhoz, hát se hangya, se tojás. A gyíkok nem ették meg mind a tojást, mert három-négy tojással egy ilyen kis gyík jóllakik. Azt gondoltam, hogy valami lyukat találtak a hangyák, és azon át elszökdöstek. Még aggódtam is, hogy tanyát vernek a szobámban és kellemetlenkedni fognak, de nem láttam közülük egyet se. Másnap, hogy megint ezen a gyors eltűnésen tűnődtem, úgy találomra fölemeltem az egyik kövecskét, amely a gyíkház fenekén feküdt; hát ott volt a húsz hangya hiánytalanul, és ott voltak a kő alatt szép rendbe rakva a tojások is.
Persze, amint a követ elmozdítottam, a hangyák azonnal megzavarodtak. Egy részük széjjelfutott és ide-oda szaladgált a kétaraszos üvegházban, más részük meg a tojáshoz kapott és magasra emelve vitte minden irányban, mint az előbbi napon.
Egy óra sem telt belé, megint nem láttam hangyát. Egy másik kő alá húzódtak a tojásaikkal együtt.
Akkor kiszedtem minden követ és mohát az üvegszekrényből. Nem maradt egyéb, mint a puszta homok. Hova rejtőznek most a hangyák?
Még volt valami huszonöt tojásuk. Hogy semmi menedéket nem találtak, sokáig cipelgették ide-oda. Fel-felkapaszkodtak az üvegfalra, meg visszaestek. Egyik-másik le is tette a tojást és jobbra-balra futkosott: kereste, hogy hova lehet elrejtőzni, de aztán, hogy a homoksivatagon semmi búvóhelyre nem akadt, megint csak fölvette a tojást és vitte jobbra-balra, mint az égő házból menekülő ember, a megzavarodás és aggodalom minden jeleivel.
Végre eluntam őket nézni, és csak másnap jutottak megint eszembe. Hát a föld színén, az egyik sarokban húzódtak meg szegények. Ott volt minden tojásuk, s ők maguk rajta ültek a tojásokon.
Ami engem ekkor meglepett, az egy kis sánc volt, amit a nagy homokszemekből raktak a tojások köré. Két hangya még akkor is hordta a kavics- és kvarctörmeléket. Bámulatos erővel dolgozott a kis állat. Volt olyan homokszem, amely négyszer akkora volt, mint ő, de azért vitte, el-elejtette meg fölemelte a szájával. Fölmászott vele a negyedkör alakú bástya közepéig. Itt letette. Aztán megfordult és fölfelé húzta, föl a bástya tetejére.
Hetekig ott feketéllett a szögletben ez a kis hangyacsoport a maga rakta sáncban. A gyíkok nem merték őket bolygatni, ők meg sem enni, sem inni nem távoztak, legalább nappal, a helyükről. A tojások lassanként meg is sárgultak, de hogy mi lett belőlük, nem kísérhettem aztán figyelemmel.
(Sajnálom, hogy nem tudtam, hogyan kell lefényképezni az ilyen apró dolgokat: bizonyára érdeklődéssel néznék meg e lapnak az olvasói is.)
Én ebből a csekélységből láttam, hogy a hangyák bizony megértik egymást; egy célra tudnak valamennyien dolgozni, s amiket kieszelnek, azok azt mutatják, hogy az apró teremtések világában ők bizony nem csekély értelemmel vannak megáldva.