A légy

Tél van-e vagy tavasz, nem tudja néha az ember így február végén. A hó még nagy fehér foltokban tarkítja a hegyoldalt, de a föld már hólevet iszik, s itt, ahol ülök, a fal mellett valóságos tavasz van.

Három jelenségét látom itt a tavasznak. Az egyik a liliom levele, amely előzöldült már a fekete földből; a másik egy légy, amely elkereng előttem s leül a napsütötte falra fésülködni; a harmadik egy sovány barna pók. Ez is a falon ül, és talán éppúgy örül a tavasznak, mint én, meg a liliom, meg a légy.

No, csúnya bogár a légy, de most jókedvűen nézem. Hol telelt vajon? Fázott-e, mint az ember? Bizonyosan fázott s belé is ájult a nagy fázásba, s talán ájultan, dermedten feküdt valami deszkahasadásban.

Sok ideig azt hittem, hogy senki se tud úgy fázni, mint én. Gyötrelem nekem minden tél, akármennyi is a fám meg a meleg ruhám. A lelkem is fázik.

De aztán észrevettem, hogy a légy még fázékonyabb. Nyáron is egy-egy borús, esős, hűs napon százával hull el. Belehal a fázásba.

No, nem sajnálja senki.

Ha születik, nincs öröm; ha meghal, nincs szomorúság. Nem ismeri apját, sem anyját, se fiát, se lányát; él bú nélkül; asztal neki az egész világ.

Egy napon az a kérdés foglalkoztatott, hogy minek a világon a légy?

Az ilyen kérdések abban a korban bolygatják az embert, mikor még azt gondolja, hogy amit meg nem ért, az vagy rossz, vagy pedig nem érdemes vele törődni. Az emberi értelem fogzása ez. Át kell esni ezen a gyermekbetegségen mindenkinek.

Haj, de aztán az idő alázatossá érleli az embert. Egyszer csak megnyílik a szeme és látja, hogy az emberi értelem éppolyan korlátolt, mint az izom-erő: egy-két mázsáig felviszi az ember, de a hegyeket csak a mesék emberei tologatják egyik helyről a másikra. Különösen a természet bírálata. Ebben roppanik el leghamarabb a derekunk. Egyszer csak látjuk, hogy a mindenség­ben valami nagy rend van! Nem emberi rend! Olyan rend, amit itt-ott meglátnunk lehet, teljesen megértenünk soha.

Hát mondom: így voltam a léggyel is. Hogy minek a légy? Annak, hogy takarítson. Az állatok egy része – a hiénától le az ecet parány férgeiig – a hulladékok eltakarítására van alkotva. Hogy ne legyen örökös rothadás, szemét és pestis a földgolyó.

Ezek a takarító állatok nem kedvesek. Gyűlöljük és utáljuk őket. De hasznosak.

Ahol hideg van, ahol a fagy maga megköti a bomlást, ott ezek az állatok nincsenek. Télen nincs légy se. Hanem amint az első tavaszi nap megcsordítja a tetők havát, az első légy is ott terem a napsütötte szárazon, és álmosan dörzsöli fázó lábait.

Lehet, hogy ez a légy estére már elvész, s ha az idő megkeményedik, nem is lát megint az ember legyet mindaddig, míg a fagy tart, hanem mihelyest ismét meglágyul az idő, hopp, ott a légy megint valami meleg helyen: falon, bádogon, üvegen, ahol az ő kis irhájának a legkellemesebb.

A természet háztartásában úgy van beosztva az ő élete, hogy könnyen születik, könnyen pusztul. Csak addig él, ameddig hasznos. Csak ott él, ahol takarítani lehet. A kellő mennyi­sé­get rettenetes szaporasága biztosítja; a túlságos szaporaság meggátlására ott vannak a pókok, a rablólegyek, a madarak, a püspökbogarak, a gyíkok, a halak és békák.

De kivált a pókok.

Ahol nincs annyi légy, hogy a pókhálóba is jusson, ott a póknemzetség fogy és pusztul; ahol sok a légy, ott a pók is szaporodik.

Az ember is könyörtelen iránta. Ösztönileg tudja, hogy értéktelen élet magára nézve is. Ügyes, de értelmetlen. Minden tevékenysége az evés, a takarítás.

De hogy is fejlődne akár testében, akár értelmében, mikor olyan rövid az élete. Az ilyen állatfajok nem tapasztalhatnak annyit, mint a hosszú életűek, s az élelemkeresésben sem kell nekik annyi vesződség és ügyesség, mint például a ragadozó fajoknak, amelyek a legértel­mesebbek, vagy a gyűjtő fajoknak, amelyek társaséletet élnek és ehhez képest fejlődnek az értelmükben is.

A légy csak az erős melegben találja meg a neki való időt. Mikor a hőmérő húsz fokon felül mutat s az ember és minden más emlős kábul és elbágyad a melegtől, a légy akkor a legvidá­mabb. Ilyenkor ide-oda cikázik és kereng, néha párosával is, mint a korcsolyázó emberek, és hát körülbelül azt mondja:

– Jó idő van, mulassunk!

A tizenhét-tizennyolc fok, aminek az ember örvendezik, már neki hűvös, s tíz fok alatt már annyira fázik, hogy a foga is vacogna, ha ugyan volna foga.

De hát ő nem tudja, mi a fogfájás. Csak nyelve van. Az igaz, hogy az aztán jó hosszú, olyan hosszú, hogy a földig ér, anélkül, hogy meg kellene hajolnia.

Micsoda boldog állat! Nem azért, hogy a nyelve hosszú, hanem hogy mindenütt talál élelmet és nyugodalmat.

Elcsöppenik a tej, hopp, ott van mindjárt a lakoma. A légy azonnal ott terem; belenyújtja a nyelvét, és szörpöli boldogan. A tejcsöpp remegéséről lehet látni, hogyan szívogatja. Aztán jön a többi: öt-tíz-tizenöt. Körülállják, mint a csorda a vályút, és isszák jóízűen. Úgy elme­rülnek a gyönyörűségben, hogy ilyenkor még a tyúk is tud csípni közülük.

A cukor, a tej, a méz, ez nekik a legkedvesebb; a rothadó gyümölcs s minden, ami szagot áraszt, vonzza őket; szívesen lakmároznak a virágmézből is s egyáltalán mindenből, ami bomlik a levegőn.

A méhesben mindig lehet látni egyet-kettőt, amint ott ólálkodnak a köpűk és kasok bejára­tánál. Talán még a méhektől bemennének, hanem a sötétség, az kellemetlen nekik.

A sötétséget nem szeretik. A borús napokon is rosszul érzik magukat. Csak a napfény, az az ő életük.

Ennek az lehet az oka, hogy a szemük nem olyan tökéletes, mint a miénk. Azt mondják a tudósok: nyolcszáz szemük van. Sok szem, de nem sokat lát. Az üveget például nem látja, a sötétségben meg csakolyan bizonytalanul érzi magát, mint az ember.

Ha nyáron nyugodtan akarunk aludni, nem kell egyebet tennünk, csak hogy a szobát sötétítsük be. A légy elül. Sem ételszag, se cukorillat nem mozdítja ki a helyéből, akármilyen éhes is. Ha ilyenkor egy résen át napfény látszik be a szobába, a légyurak és légyhölgyek szépen kivonulnak.

Érdekes lenne megfigyelni, hogy mennyi esze van a légynek. Nem azért, mintha azt gondol­nám, hogy sok van, hanem hogy ami kevés van, azt is ismerjük.

A légy értelme, amennyire én láttam, mindössze az önvédelemre szorítkozik.

Az embertől nem fél, de fél a mozgástól. Minden elriasztja, ami mozog; de ha a mozgás lassú, akkor egy darabig figyel, hogy veszedelmes-e ránézve vagy nem.

Innen van az, hogy az olyan pókok, amelyek hálót nem szőnek, lassan lopakodnak a légy köze­lébe, s csak akkor ugranak rá, mikor már annyira közel vannak, hogy a légy nem mene­külhet.

A püspökbogár (Mantis religiosa) oly lassan hajlik a közelébe telepedett légy felé, mint az órán a másodperc mutatója, s csak akkor kap hozzá, mikor már a légyhez olyan közel jutott, hogy se fölfelé, sem oldalt el nem röppenhet.

A légyen meglátni, mikor fél. Ilyenkor abbahagyja a tisztálkodást, és leguggol. Úgy guggol, mint a macska, mikor ugrani készül. Pedig amúgy is micsoda kitűnő szárnyas! Olyan könnyűek az ő röppenései, mintha a testének éppen nem volna semmi súlya.

Ő nem ismeri sem a botlást, sem az elesést, sem a leesést. Szárnyainak életmentő gyorsa­ságá­ban annyira bízik, hogy ott jár a földön az ember lába előtt és semmit se tart attól, hogy rá­lépnek. Ráül a pipám szárára, sőt a meleg tajtékra is, és ott igazgatja a frizuráját. Elkergetem. Megint visszatér és csakúgy keféli magát, mintha a pipa nem is az enyém volna, hanem az övé. Végre, ha az ember megbosszankodik raja és halálos célú üldözésre fogja a dolgot, akkor aztán elillan ugyan, de hogy csúffá tegye a teremtés koronáját, egy-két kerengés után ráül egyenesen az orrára.

Persze boldog állat. Ő a világon semmin se töri az eszét. Mindössze egy probléma különös és bosszantó neki, és ez az üveg.

Van egy másfél esztendő óta üvegbörtönben tartott, csőszövő kis pókom. Érdekes, ügyes és csinos kis állat. Egyszer egy nagy dongót eresztettem be hozzá, hogy ugyan megbír-e vele?

A dongó ijedten vergődött az üvegkalitkában, aztán hogy ki tudta húzni a lábát a fehér selyem­hálóból, leült és toalettet csinált. Ez abból állt, hogy összedörzsölte előbb a két kezét, mint a fázó ember, aztán a két hátulsó lábát, majd a fejét mosta meg egyszerre mind a két kezével, végül a szárnyát simogatta végig. (Akik mikroszkóppal foglalkoznak, tudják, hogy mért simo­gatja a légy a szárnyát.)

A pók előbújt ugyan az ő selyemgubó-szerű kunyhójából, de bizonyosan azt mondta magában:

– No, ez nagy barom, ezzel nem lesz tanácsos kezdeni.

Csak úgy messziről nézte, s a jó isten tudja, micsoda száraz kortyokat nyelt magában.

A dongó aztán, mikor elvégezte a mosdást, fésülködést és kefélkedést, fölrepült, és egysze­rűen ki akart szállani.

Persze az üvegfal nem eresztette.

Ez érthetetlen volt neki. Bizonyosan fejet csóvált, hogy itt így megkeményedett a levegő, s az erejét bosszúsan összeszedve, még erősebben nekirepült az üvegfalnak.

Az üveg persze nem engedett. Öt perc alatt körülröpdöste az egész üvegládát, s ha van esze, az lett volna a dolga, hogy leüljön és megcsinálja a végrendeletét.

Azonban itt láttam, hogy a dongó az üveget nem tudja megérteni. Újra meg újra nekirepült, és nagy, komoly fejével ide-oda nyomakodva akarta áttörni az üveget.

Még másnap is ebben a munkában láttam. Ki tudja, hány ezerszer kísérlette meg áttörni az üveget, s nem fáradt belé.

Végre is kieresztettem, hogyha már annyira kíván élni, hát csak éljen. Megdolgozott érte.

A télen is volt egy legyem, amelyik állandó tanyát talált a szobában.

Sohasem tudtam meg, hogy hol rejtőzködik, de mikor napos idő volt s déltájban beragyogott a nap az ablakon, mindig ott termett, és fáradhatatlan buzgalommal kereste rajta a rést: ki akart repülni a szabadba.

Azt gondolta a bolond, hogy tavasz van.

Mikor aztán kinyitottam az ablakot és megkínáltam a teljes világszabadsággal, ijedten hőkölt vissza, és megint visszakerengett. Elült vagy a kályha mellé, vagy valami zugba, és bizonyo­san a fejét vakarta, hogy micsoda átkozott hideg a levegő!