Az irodalomtörténet foglalkozik vele, mint zseniális íróval. Messze eléje vágott korának, és egészen különös irodalmi termékei vannak. Ezért érdemes vele foglalkoznom, de egyúttal az ő egyénisége beletartozik életem történetébe, sajnos nagyon szomorú formában.
1868. december 23-án született. Igen szép, kékszemű, eleven gyermek volt, Anyám egyik elkényeztetett kedvence, de különösen Berkyné, a Duci rontotta el alaposan majomszeretetével. Már mint kis gyerek nagyon csintalan, rakoncátlan volt, s ez a tulajdonsága hallatlan bohémságban virágzott föl. Az én idealizmussal telt gondolkozásomat mindig csúfolta, és a legcinikusabb modorban gúnyolódott minden fölött. Gimnazista korában már verseket írt, de ezek legnagyobb része reprodukálatlan durvaság. Nem tudom hanyadik osztályba járt, amikor az önképző körben feladták a tanulóknak azt a feladatot, hogy írjanak értekezést arról a témáról, hogy csak tanuljunk, mert a tudás az a kincs, amit nem lehet ellopni.
Ő a feladatot a következő verssel oldotta meg:
„Mondogatták tanáraim még kis diák koromban
Hogy csak tanuljak mert amit megtanultam,
nem lopják el soha.
Zöld beszéd ez naivitás, nincsen értelme neki,
Mert hát, amit nem tanultam,
azt lopja el valaki!”
És volt bátorsága ezt a verset benyújtani! Nem haragudott meg érte a jó Horváth Sándor, sőt mint szatírát, meg is dicsérte, de figyelmeztette Viktort, hogy az ilyen gúnyolódás sok ellenséget fog szerezni neki.
A gimnáziumot nagy kínnal elvégezte, mert sohasem tanult. Csak gyors, nagy eszének köszönhette, hogy mégis átvergődött. Már hetedik és nyolcadik osztályos korában felnőttekkel lumpolt kocsmákban és még aljasabb helyeken. Ezért mindig pénz kellett neki. El vitte a „Tudós Társaság” pénzét, könyvtárát lassanként eladogatta nekem. Mert nekem mindig volt néhány forintom, különösen abból, hogy rokonainkról szénrajzokat készítettem fényképek után. Ezek tetszettek, s a nagybácsik és nagynénik szívesen fizettek az ilyen rajzokért 10 forintot. Viktor egy alkalommal megint pénzt akart kicsikarni belőlem, s könyvtárának egyik könyvét kínálta megvételre. Nem akartam megvenni. Erre kapta a könyvet, és a lobogó kályhába vetette, s más darabot vett elő.
– Veszed vagy nem veszed? – kérdezte vad haraggal.
Féltem, hogy ezt is tűzbe dobja, inkább megvettem. Eladta nekem és testvéreimnek úgyszólván mindenét, hogy pénzhez jutasson! Szomorú jövő árnyékát vetette ez előre! Érettségi után (pótvizsgával) Apám jogásznak szánta, s barátainak rossz tanácsára nem Budapestre küldte, hanem Győrbe, a jogakadémiára. Gyönyörűen berendezték ruha- és fehérneműkkel, még egy gyönyörű tajtékpipát is kapott, s aztán Apám kísérte el, s az egyik jogakadémiai tanárhoz adta kvártélyra, egy vendéglőben pedig élelmezésre, előre kifizetve. Apám megnyugodva tért haza, hogy a fiát jó helyen hagyta. Viktor természetesen feléje sem nézett az Akadémiának, s a legkönnyelműbb lumpolásokba merült bele. Vad orgiákat rendeztek züllött diáktársaival. Amikor karácsonyi vakációra hazajött, nem hozott magával semmit, csak ami rajta volt, állítólag, hogy ne vesződjék a poggyásszal.
Vakáció után újra felment Győrbe, de be sem iratkozott a második félévre, mert a beíratás díját elmulatta. Lassankint mindent eladott, nem tudott fehérneműt sem váltani. Valami győri ismerős aztán figyelmeztette Apámat, hogy milyen állapotban van Viktor. Apám azonnal Győrbe utazott, megtudott mindent, felültette vonatra, s hazahozta. A szép kelengyéből nem volt semmi, csak egyetlen gallér. Minden szekrény üres volt, még a koffert is eladta, házigazdájának és a vendéglősnek adós maradt.
Apám egész életében többet egy szót sem szólt Viktorhoz. Ott ült az ebédlő asztalnál, de Apám többé soha egy szóra sem méltatta. Rettenetesen hatott a lelkére, elvesztette munkakedvét, és ezzel kezdődött az ügyvédi iroda lehanyatlása.
A következő évben én mentem Budapestre a Műegyetemre, s a rokonok unszolására Viktort is mellém adta, hogy vigyem Budapestre, és írassam be az egyetem jogi karára. Megtettem. Tánczos Miklós ügyvédnél, Anyám nővérének férjénél helyeztük el. Miklós bácsi gazdag ember volt, az övé volt a Károly körút 24. számú háromemeletes nagy bérház, a Röser bazár mellett. Ott laktunk a legidősebb fiúval, Miklóssal egy udvari szobában. Miklós nagyon erkölcstelen, sajátságos ficsúr volt, homlokegyenest ellenkező természetű, mint kitűnő öccse, Gábor, a későbbi vezérezredes. Gábort nagyon szerettem, de ő Kismartonban, majd Bécsben tanult, s csak vakációra jött haza, akkor meg mi Veszprémbe utaztunk. Miklós érdekes alak volt. Legfontosabb tennivalója volt, hogy lakkcipőjét minden reggel saját kezűleg lakkozta, nadrágját minden reggel kivasaltatta, az egyetemre csak elvétve nézett föl, de vasárnap délután okvetlenül gumikerekű fiákerbe ült, monoklival a szemén, és végigkocsizott az Andrássy úton, meg a Stefánián, s az volt minden igyekezete, hogy őt mágnásnak nézzék! Nem restellte a fiáker béréért Apját napokig pumpolni, Miklós bácsi pedig az ilyen ostobaságokra sajnálta a pénzt. Minket lenézett, vidéki kukkóknak tartott és úgyszólván nem is érintkeztünk egymással. Szerencsére Viktorral sem volt jó barátságban, s nem rontott rajta még többet.
Másodéves koromban már nem ott szálltunk. Kérésemre Apám rám bízta az elhelyezkedést. A Magyar utcában Jannisch Emma vénkisasszonynál kaptunk egy szép udvari szobát és kosztot. Emma is csodálatos lény volt. Igen jószívű, bohém természetű, fogatlan vénkisasszony, abból élt, hogy szobáját kiadta és a lakóinak főzött. Hónap elején volt minden földi jó az asztalon, de hónap végén már az asztalneműt is zálogba adta, papírossal terített, s igen sovány ebédet és vacsorát kaptunk. De sok szafaládét ettünk ilyenkor vacsorára! Szerencsére nekem már tanítványaim voltak a műegyetemen. Mindig ad az Isten olyan bükkfejű, gazdag fiúkat, akiket magánórákon taníttatni kell. Az én tanítványaim gyengén fizettek ugyan, de mégis mindig volt annyi pénzem, hogy Emmát ki tudtam segíteni. Apám irodája már akkor gyengén ment, nem tudott többet fizetni értünk.
Viktor itt is csak folytatta bohém életét. Sokszor tízen is kártyáztak ott nálunk, s én a nagy asztal végében felső matematikát tanultam, ők meg akkorát ütöttek az asztalra kártyázás közben, hogy fel-fel riadtam.
Karácsonyra Apám küldött föl pénzt, hogy hazautazhassunk. Viktor nem ment haza, csak én, mert az útiköltséget el akarta mulatni. Vakáció után visszaérkeztem Budapestre. Szekrényem teljesen üres volt. Minden ruhámat és fehérneműmet becsapta zálogba, s könyveimet is eladta. Különösen fájdalmasan érintett, hogy eladta Szabó József: Geológia című könyvét. Ez ugyan már új korában is nagyon gyenge, inkább petrográfiai mint geológiai mű volt, de ma már teljesen elavult. De akkor nekem drága kincs volt. Szerencsére megpillantottam Kun antikvárius Kecskeméti utcai üzletében. Meg akartam venni, öt forintot kért érte. Ennyit nem adhatok, de megmutattam neki, hogy a könyv az enyém volt, benne van a nevem a 100. oldalon. Mert akkor ezt a biztonsági eljárást követtem könyveimmel. A beleírt jegyzetek stb. alapján meggyőződött, hogy csakugyan az enyém volt, s mivel ellopták tőlem, tehát följelentem, ha nem adja annyiért vissza, amennyiért vette, hajlandó volt, de nem jól emlékezett, hogy mennyiért vette, s végül 2 forintért visszakerült hozzám. Viktor aztán kinevetett, mert kijelentette, hogy egy forintért adta el. Cinizmusa lesújtó volt. Ezzel a Kun antikváriussal később jó barátságba kerültem, sok könyvet beszerzett nekem a Kolozsvári Egyetem Földrajzi Intézete részére. Amikor halálát érezte közeledni, az összes, boltjában levő térképet ládába pakoltatta, s leküldte nekem Kolozsvárra ajándékba. Sok jó dolog volt köztük, de legbecsesebb egy kéziratú térkép, amelybe ő más, kevésbé értékes térképeket bepakolt. Amikor a csomagot kibontottam, feltűnt a kéziratú térkép, s gondosan megnézve kisült, hogy Magyar László eredeti térképfelvétele Angola területéről! Természetesen a leggondosabban biztosítva, az intézet gyűjteményében helyeztem el. Viktor a jogi karon ebben az évben vizsgát tett, de Kerkápolyinál megbukott. Ebből pótvizsgát kellett tennie. Mivel nem volt értelme, hogy júniusban is Pesten maradjon, Apám hazaparancsolta május végén.
A következő tanévben én már nem mentem vissza az Emmához, hanem Répaszky Gyula és Finály Lajos technikus kollégáim kérésére velük mentem együtt lakni a Molnár utcába özv. Szerényinéhez. Viktornak, mint harmadévesnek nem kellett Budapestre jönnie, mert úgysem járt az egyetemre. A Szerb utcát akkor aszfaltozták tavasszal, s Viktor erről mit sem tudott, pedig hát ott volt a jogi kar.
Ősszel azonban fel kellett jönnie Budapestre pótvizsgázni. Hideg téli napok voltak már, bundát is hozott magával. Szerényiékhez nem szállhatott, nem is akart. Valami Garni-hotelben szállt meg, néhány napot Pesten töltött, s aztán bunda és koffer nélkül hazautazott. Indexébe be volt írva, hogy a pótvizsgát elégséges eredménnyel letette, Kerkápoly aláírásával bizonyítva. Azt mondta, hogy nem volt módja poggyászát a pályaudvarra vitetni, s engem bízott meg, hogy postán utána küldjem. Nekem odaadta a bundáról szóló zálogcédulát, és a vendéglői számlát kifizetetlenül. Nekem akkor nem volt annyi pénzem, hogy a dolgokat ki tudtam volna fizetni, Apámnak meg nem akartam szomorúságot okozni azzal, hogy ezt a gazságot tudomására hozom. A hazaküldés emiatt késett. És Viktornak még volt arca odahaza engem szidni, hogy milyen önző vagyok, még ezt a kis szívességet sem teszem meg neki.
– Az a Jenő mindig nagyképűsködik az ő rengetek sok dolgával, amivel állítólag a műegyetemen túlhalmozták. Lusta elmenni a postára a csomagokkal.
Kaptam is Anyámtól szemrehányó levelet, s figyelmeztetett, hogy azt a szegény Viktor gyereket keverem bajba, mert Apánk máris sejt valamit, s Viktort borzasztó dolgokkal gyanúsítja.
Végre kaptam az egyik tanítványomtól előleget, és kiváltottam a bundát meg a koffert, amit a kifizetetlen hotelszámla zálogául a portás visszatartott. Hazaküldtem minden szó nélkül. Anyámnak ugyan megírtam volna a való tényállást, de akkor Apám is meg tudta volna, s ezt nem akartam, hisz úgyis nagyon el van keseredve Viktor miatt.
Karácsony előtt Viktor indexét a tanárokkal láttamoztatni kellett. Felküldte az indexet nekem, hogy én írassam alá. Nekem a Műegyetemen igazán sok dolgom volt, s a jogász professzorokat nem ismertem. Azért megkértem Bíró Pistát, ő is joghallgató volt, hogy írassa alá. Szívesen vállalkozott reá. Másnap azonban ijedten jött hozzám, hogy majdnem bajba került, mert a Kerkápoly-féle vizsgabeírás otromba hamisítvány. Szerencsére a szolga vette észre, s némi borravaló ellenében hallgatott a dologról. Hisz szegény Bíró Pista emiatt igazán nagy bajba kerülhetett volna.
Így tehát az indexet nem lehetett láttamozni, nem is lehetett a beíratást megkísérelni, elveszett minden. Apámnak nem írtam meg a dolgot, csak annyit, hogy az indexet személyesen kell aláíratni, engem megbüntetnek és a Műegyetemről kizárnak, ha más helyett iratom alá a leckekönyvet. De megírtam Apámnak, hogy nem érdemes vesződni, Viktor már sohasem lesz ügyvéd, legfeljebb újságíró, de elvégre ezen a pályán is lehet valaki naggyá.
Így hagyta abba ez a javíthatatlan bohém a jogi pályát, s lett belőle újságíró és író.
A veszprémi Egyházmegyei Lapoknak lett a szerkesztője rövid időre, aztán más lapoknak dolgozott. Elköltözött hazulról egy hónapos szobába a Szabadi utcába, a zsidó iskola mellett. Duci néni a szobáját flékesítette tintatartóval, hamutartóval, gyertyatartóval, könyvespolccal, díványpárnával stb. Ezek azonban lassankint mind átvándoroltak barátaihoz, mert eladogatta őket, ha pénzre volt szüksége. Otthon ebédelt és vacsorázott, de Apám soha többé egy szót sem szólt hozzá.
Szerelmes lett A. Erzsike tanítónőbe, de természetesen a kedves, szép úrilány mamája tudni sem akart róla. Hogy a szerencsétlen viszonynak véget vessen, a lányt elhelyeztette Balassagyarmatra.
Egyszer Viktor meghallotta, hogy egy katonatiszt sikerrel udvarol Erzsikének, s eljegyzés következik. Kikölcsönözte Boda Tóni biciklijét, kora reggel elindult, s Budapesten át Balassagyarmatra karikázott. Ott este a katonatisztet a kávéházban inzultálta, másnap reggel megverekedtek, Viktor megvágta a katonatisztet, visszaadta a titkos jegygyűrűt Erzsikének, aztán megint hazakarikázott, a biciklit bevágta zálogba, az árán vacsorát rendezett, meghívta rá Boda Tónit, és prezentálta neki a zálogcédulát. Tóni szerencsére jómódú és szelíd lelkű ember volt, csak nevetett az eseten, de többet nem állt kötélnek.
Veszprémben lassankint mindenhonnan kikopott, és egyszer csak megjelent Budapesten. Első útja természetesen hozzám vezetett, de én minden segítséget megtagadtam, magam is kis fizetésű asszisztens voltam és éppen Kínába készültem. Kiss József költő, A Hét szerkesztője és tulajdonosa vette pártfogásába, s valahogyan elnyomorgott, de rengeteget ivott. Később a Pesti Napló éjjeli szerkesztője lett. A szerkesztőségből minden éjjel egy hordár vitte haza holt részegen.
Kelet-Ázsiából hazatérve megházasodtam 1898-ban, s 1899-ben született Béla fiam. Csendesen éltünk, de ekkor tönkrement Apám, s Anyámmal és két öcsémmel, Ferivel és Lacival hozzám menekültek. Böske húgom akkor már Zelovich Kornél MÁV helyettes-igazgató felesége volt, őket még Apám szépen kiházasította, de már adóságot csinált, amit később nekem kellett kifizetnem. Egyszóval nagyon szűken éltünk. Viktor néha feljött, de csak ha pénz kellett neki. Ha másként nem kapott, zsebre vágta valamelyik kedves könyvemet és eladta. Így veszett el a Monte Christo fordítás is, meg Goethe Faustja gyönyörű díszkötésben stb.
Egyszer találkoztam vele az utcán. Cipőjének nem volt talpa, ing nem volt rajta, csak egy plasztron és gallér, mansettája spagéttal volt felkötve, ruhája hihetetlenül kopott, piszkos, helyenkint rongyos volt. Lehetetlen kalap csúszott a füléig. Felhívtam, hogy ruhát adjak neki. Pont egyforma termetünk volt. Teljesen átöltöztettem fehérneművel, ruhával, cipővel, csak kalapot nem tudtam adni, mert neki sokkal kisebb feje volt, mint nekem. De a házban, a Thököly úton, ahol laktunk, éppen volt egy kalapos, tehát megmértem a fejét és lementem kalapért. Amikor visszatértem, Viktor már nem volt ott, azt mondta feleségemnek, hogy sürgősen be kell mennie a szerkesztőségbe.
– Hát a rongyai hol vannak? – kérdeztem.
– Elvitte őket magával, hogy a Teleki téren értékesítse – mondta a feleségem.
– Óh, te szerencsétlen! Ezt elhibáztad!
Harmadnap találkoztam vele megint az utcán, a rongyaiban volt, a jót eladta, csak a cipőt tartotta meg.
Közben megtörtént, hogy váltót akart velem aláíratni. Természetesen nem álltam kötélnek. Akkor ráhamisította a nevemet egy 200 koronás váltóra. Kijelentettem neki, hogy semmi esetre sem ismerem el, s nem bánom, ha be is csukják. Csak Anyám kétségbeesett könyörgésére fogadtam el, de megmondtam, hogy minden hónapban fizesse be a részletet, vagy ha nem tudja, szóljon nekem. Elmúlt vagy félév, akkor rámpörölték a váltót, mert még azt sem tette meg, hogy havonkint jelentette volna, hogy nem tud fizetni.
Erre már aztán Anyám is belátta, hogy nem lehet vele szóba állni, s ő is kitiltotta – meg én is. De ez nem sokat használt, azért pumpolt bennünket állandóan, pedig igazán szép fizetése és jövedelme volt.
Amikor kitört az orosz japán háború, akkor Nagy Miklós, a Vasárnapi Ujság szerkesztője cikket kért tőlem Mandzsúriáról. Ott jártam, saját tapasztalataimat írtam le, s a Ja-Hu folyót én ismertettem először részletesebben, földrajzi helymeghatározásokkal. A cikkért 25 korona tiszteletdíjat kaptam. Egyik este feljött Viktor hozzám, és kérdezősködött Mandzsúriáról. Jegyzeteket is csinált. A következő Vasárnapi Ujságban tőle is megjelent egy cikk Mandzsúriáról. Molecz bácsi, Nagy Miklós tótumfakja megmutatta a csekk-könyvben, hogy Viktor 100 koronát kapott a hibás, tévedésekkel tele cikkért. De hát ő benne volt az írók céhében. Milyen könnyen gazdag, boldog ember lehetett volna, ha nem öli meg az alkohol!
Élete utolsó éveiben összehozta őt a sors egy veszprémi szegény leánnyal, aki régen szerelmes volt bele. Varróleány volt, s Viktort a Városligetben, egy parkban találta. Ott aludt, mert nem volt éjjeli szállása. Magához vette, s az ő angyali szelídsége rendkívül jó hatással volt Viktorra. De kezdett le is törni. Szeme megromlott, járása támolygó lett.
Mégis született két fia. A kisebbik, Viktorka korán meghalt, az idősebb Bulcsú eleinte ledér életet élt, mint parkett táncos, de később megjavult, meg is házasodott, rendes életet élt, mint a Villem-világítás vállalatának tisztviselője, de hamar meghalt. Az alkoholos apa gyermekei testileg-lelkileg betegek szoktak lenni.
Viktor irodalmi működését az irodalomtörténet kellőképpen méltatta.(1) Nagyobb dolgot nem alkotott, elbeszélések és újságcikkek tanúskodnak nagy tudásáról és zseniális gondolkozásáról. Igen nagyot alkothatott volna nagy eszével, ha nem lett volna rabja a szeszes italnak.
Nem szerette a banalitást, a nagyképűséget , az „irodalmi kisiparosokat”, mint amilyen névvel ruházta fel ő a kis tehetségű írókat. Nagyon lenézte Szomaházyt (a veszprémi Steiner Jakab szappanosnak a fiát), Lengyel Laurát, Malonyai Dezsőt, Bródy Sándort stb. és mindig csipkelődött velük. Elbeszéléseit éppen az jellemzi, hogy eltérnek a középszerű írók rendes recept szerint készült elbeszéléseitől. Fantasztikus cinikus életbölcseletet sugároznak, s nagyon megfogják az olvasót. A modern írók előfutára volt ő, de nem utánzott senkit, nem volt példaképe, mint később felfújt költőinknek Verlaine. Egészen külön utakon járt, és leginkább szatirikus volt.
A tréfa, a szatíra volt igazi eleme. A naiv humort ki nem állhatta, s az ilyen „humoros” elbeszéléseket „humorkáknak” nevezte. Egyszer pályázatot hirdetett a siófoki fürdőigazgatóság valami olyanféle mottóra, mint aminő a balatonfüredi fürdőházon volt Czuczor Gergelytől:
„Lelked szép erejét a sors hullámai edzik.
E tó testednek nyújt vidor életerőt.”
Viktor is pályázott a siófoki mottóra a következő disztichonnal:
„Itt a magyar Héli Khón, Balatonba lubickol a nemzet
Nem látszik de Csobánc, Tátika, Mánika csak!”
Tudvalevőleg akkor Siófok nyaralóinak túlnyomó többsége zsidó volt.
Mint a Pesti Napló éjjeli szerkesztője egy alkalommal a veszprém–dombóvári vicinális vasúton utazott, s felháborodott a lassúságon, amellyel az a vicinális kínozta az utasokat. Lepsényből feladott egy sürgönyt a P. N. szerkesztőségének, amely így szólt:
„Nagy vasúti összeütközés várható! Ma reggel kiindítottak Lepsényből egy vonatot Balatonfőkajár felé, s ugyanabban a pillanatban Kajárról is kiindítottak egy vonatot, a jelzés mindkét állomásról elkésett, egymást pont egy időben keresztezték. Így tehát du. 5 óra felé nagy összeütközés várható!”
Tudvalevőleg a két állomás szomszédos. A táviratot éjjel, lapzárta előtt kapták meg, s mivel a szerkesztő volt aláírva, nem is nagyon nézték, leadták a szedőnek, s másnap megjelent a hír. Természetesen óriási derültséget keltett.
Legfontosabb munkái a következők. Rendetlen életmódja miatt nem gyűjtötte hírlapcikkeit és folyóiratokban megjelent apróságait. Ezért szinte lehetetlen műveinek teljes sorozatát összeállítani, bár próbálkoztam vele.
Halálakor újságíró kollégái igen szépen írtak róla, s díszsírhelyet eszközöltek ki a Kerepesi temetőben, sőt csinos emléket is állítottak neki.
Külön könyvekben megjelent művei:
- Füstkarikák. Veszprém, 1896. Szerző kiadása
- Kacagó szélhámosok. Aktuális könyvtár II., Budapest, 1909., 16 p.
- Tammuz. Budapest, Franklin Társulat, 1910., 238 p.
- Az alerion madár vére. Budapest, Franklin T., 1911., 241 p.
- Néhusztán meséiből. Budapest, Franklin T., 1911., 265 p.
- Kaleidoszkóp. Budapest, Az Élet könyvei Élet irodalmi és nyomdai r. t. 1914., 256 p. (Poszthumusz)
- Beszélgetések. Modern Könyvtár 19–20. sz. Budapest, Athenaeum, Politzer Zsigmond kiadása, 1910., 118 p.
- Olivér lovag. Az Érdekes Ujság Dekameronja II., 101–125 p. arcképpel és életrajzával. Budapest, évszám nélkül, Légrády Testvérek kiadása (Poszthumusz) 25 p.
- Cikkek a Hét, Vasárnapi Ujság, Élet, Ország Világ, Nyugat, Pesti Napló, A Nap stb. folyóiratok és újságok hasábjain, 1903–1913.
Életrajzát megírta Faragó Erzsébet (doktori dolgozat). Szerző kiadása, Budapest, 1936. Pallas Irodalmi és Nyomdai R. T., 50 p.
Halálakor igen szépen írtak róla az újságok. Pesti Napló 1912. június 6. és július 5., Budapesti Hírlap 1912. VI. 6. és VI. 9. stb.
