Ki nem állhatom Platón késői, értekező prózaként megírt dialógusait. No, nem a tartalmukkal, a formájukkal van baj. Sok matériát takaríthatott volna meg a mester, ha ellenáll a korabeli divat csábításának. Így inkább Giordano Bruno egyik művéből választottam ki egy részletet. A beszélgetők Filoteon (Bruno) kívül Girolamo Fracastoro, a híres veronai orvos (1483–1553) s a képzelt nevű Elpino és Burchio. Az előbbi Filoteo tanítványa, az utóbbi az arisztotelészi tanok vulgáris követője.
„Elpino. Hogyan lehetséges, hogy a világegyetem végtelen?
Filoteo. Hogyan lehetséges, hogy a világegyetem véges?
Elpino. Úgy gondolod, hogy ez a végtelenség bebizonyítható?
Filoteo. Úgy gondolod, hogy ez a végesség bebizonyítható?
Elpino. Mily csapongása az elmének!
Filoteo. Mily korlátozása az elmének!
Fracastoro. Ad rem, ad rem, si juvat; [A tárgyra, a tárgyra, ha szabad.] nagyon is sokáig kerülitek a dolgot.
Burchio. Hát csak térj át hamar érveidre, Filoteo mert nagyot fogok mulatni majd, ha hallom ezt a mesét vagy fantáziát.
Fracastoro. Modestius. [Szerényebben.] Burchio; mit szólsz majd, ha az igazság végül meggyőz téged?
Burchio. Ha még oly igaz is, én nem akarom hinni mert ezt a végtelent sehogy sem bírja fölfogni a fejem, sem pedig megemészteni a gyomrom; ámbár, megvallom, szeretném, ha úgy volna, ahogy Filoteo mondja, mert ha szerencsétlenségemre megesnék valaha, hogy kibukom ebből a világból, mindig csak találnék talajt valahol.
Elpino. Bizonyos, ó, Filoteo, hogy ha az érzékeket akarjuk bírákká tenni, vagy legalábbis ha nekik adjuk az elsőbbséget, mely azért illeti meg őket, mert minden megismerés velük kezdődik: talán azt találjuk majd, hogy nem könnyebb következtetni arra, amit te mondasz, mint az ellenkezőre. Ha tehát úgy tetszik neked, kezdj’ bele magyarázatodba.
Filoteo. Nincs érzék, amely látná a végtelent, nincs érzék, amelyből reá következtetni lehet; mert a végtelen nem lehet az érzékelés tárgya. Aki tehát az érzékek útján akarja azt megismerni, hasonlít ahhoz, aki a szemével akarja látni a szubsztanciát és a lényeget; aki pedig azért tagad egy dolgot, mert nem érzékelhető vagy látható, annak tagadnia kellene a saját szubsztanciáját és lényegét is. Éppen ezért csak okkal-móddal szabad az érzékek tanúságára hivatkozni; ennek csak érzéki dolgokban adunk helyet, sőt még itt sem bízunk benne addig, míg nem erősíti meg az értelemre támaszkodó ítélet. Az észre tartozik, hogy ítélkezzék és számot adjon a távollévő s a hely- és időbeli távolságok által elválasztott dolgokról. Kérdésünkre nézve pedig tökéletesen kielégít minket az érzékek tanúsága annyiban, hogy nem képes nekünk ellentmondani s hogy azon fölül nyilvánvalóvá teszi és bevallja saját gyarlóságát és elégtelenségét, amennyiben a látóhatárral a végesség látszatát kelti s ennek létrehozásában is nagyon állhatatlannak mutatkozik. Ha tehát tapasztalatból tudjuk, hogy az érzékek még e földteke felületére nézve is megtévesztenek, amelyen élünk, mennyivel inkább kell gyanakodnunk rájuk, ha arról a határról van szó melyet a csillagos égboltozaton varázsolnak szemünk elé.
Elpino. Mondd meg tehát, mire szolgálnak nekünk az érzékek?
Filoteo. Csakis arra, hogy ösztönzést adjanak az értelemnek: hogy vádoljanak, feljelentést s részben tanúságot tegyenek; de tanúságuk sohasem lehet teljesen meggyőző; még kevésbé ítélkezhetnek vagy ítélhetnek el. Mert bármilyen tökéletesek is, soha sincsenek valami zavarosság nélkül. Éppen ezért az igazság kis részben, mint gyenge kezdetből, az érzékekből indul ki, de nem az érzékekben van.
Elpino. Hát hol?
Filoteo. Az érzéki tárgyban, mint egy tükörben; az értelemben, mint érvelés és ítélés; az észben, mint elv vagy következtetés; a szellemben saját élő formájában.
Elpino. Add hát elő érveidet.”