Megcsapottak rovat

A mindenható bacilus előtt

Kosztolányi Dezső
orvoslás, fertőző betegségek, baktérium, bacilus

Barátom bevezetett egy szobába. Elővett a kis fadobozból egy vékony üveglapot és a górcső alá tette. A következő pillanatban már előttem volt a pestisbacilus. Kicsit elkápráztam. Alig huszonöt centiméterre vagyok tőle s a szemem a cső villogó nyitásán egészen jól látja a két üveglap közé szorított tenyészetet, a törvényt, a halált, a semmit, mely testet öltött és biztosan figyelhetem, összehasonlíthatom a vérsejtekkel, melyek óriási tányéroknak rémlenek mellette. Ünnepi érzés borzong át idegeimen. Most a férgek királyát látom. Majdnem kéjes elgondolni ezt. Egy régi bölcs mondja, hogy nincs édesebb, mint biztonságban félni és nézni, mint vicsorog ránk a rabló a vasrácsok mögül. Arról gondolkozom, hogy ha ez a telep megelevenülne, minden budapesti embernek jutna egy adag becsületes halál. Csak hegycsúcsokon, örvények mellett éreztem ilyen édesen borzongást, vagy másutt, ahol a veszélyek lehetősége szinte feszülve, de hiába tiltakozott az életem ellen, fegyvertárak udvarán, a gutába rakott néma ágyúgolyók előtt, a trieszti óriás-gyógyszertár méregkamrájában, melyben annyi a gyilkos nedű, mint korcsmákban a bor. Sehol se nyílott azonban ilyen panoráma. Ebben a savószínű pépben a szemnek láthatatlanul mindennél alattomosabb veszély alszik összehúzódva, semmivé törpülve, liliputi területen temetők nyúlnak el, végzetek intéződnek el, gyászindulók harsannak, ez már a halál bombasztja, maga a negatívum, az elmúlás Shakespeare-in tömör kifejezése.

Nem hiszem, hogy az új technika dicsekedhetnék ilyen vívmánnyal, mint ez az indus élősdi, mely már az ókorban élt s a középkori háborultban kedvére lakmározott. Mindenütt az erőközpontosítás a kérdés. De a mi mechanikusaink ujjonganak, ha ötven kilogramm súlyú benzinmotorban negyven HP-t tudnak felhalmozni és váltig dicsekszenek a rádiummal, mely új energiákat sugároz a semmiből. Milyen energiák nyugszanak ezen a zselatin-lemezen, milyen el nem vénhedő erők, melyek osztódva és kopva ocsúdnak, milyen forradalmak. Félrevert harangokat, jajveszékelő litániákat, riadó világrészeket hallok, hogy bámulom itt, gyönyörködve a félszemben, s erőket, pénzeket, hatalmakat érzek mozdulni, az egész emberiség összes energiáját, valami ellen, amit nem is látok puszta szemmel. Annak idején, mikor egy orvos szelídíteni próbálta ezeket a láthatatlan fenevadakat s kisurrantak a keze alól, megsejtettünk valamit ebből a távlatból. Mi lenne, ha most ez a klinikai készítmény széttörné üvegbörtönét? Minden képzelet halvány az elgondolására. Egy világháború gyerekes csetepaté ehhez. Ha egy állatsereglet fellázadna s oroszlánok százával viháncolnának a budapesti utcákon, nem okozna olyan riadalmat, mint ez a pár halk vonalka, mely most békésen sütkérezik a napfényben. Mert a többi bacilust még lehet kapacitálni. Némelyiket megszelídíti a fagy. A kolerabacilusra annyi citromlevet sem kell ráfröccsentenem, mely a teámat megízesíti és nyomban meghal. Azok a korcs szálacskák, pálcikák, dugóhúzók és ostornyelecskék, melyekkel olykor a halál szokott megfenyíteni bennünket, mind játékszerek hozzá képest. Nem akadt még oroszlán vadász, aki elevenen elfogta volna. Ő mindnyájuknak a fejedelme. Nemzedékek haltak el általa, sírok domborodtak, emberek némultak el, akikről semmit se tudok, de ő még itt van, holtan is rettenetesen, dinasztikus méltóságban. A társai csak tiltakoznak ellenünk. Ő azonban tagad. Tagadja a napfényt és a vért, mint egy keserű bölcselő és mint igazi pesszimista gyökerünkben tagad bennünket is, halhatatlanul, mint cselekvő erő, egy sötét agy szüredéke, végső, megvalósult következtetése egy embernek, aki lelkéből megutálta ezt a lehető legrosszabb világot. Ő már a föltétlen semmi, a koporsószög, a kriptakulcs, a szemfedő csücske, az örök kártyajátszmában a brutális kilences, magának a halálnak a kezében.

Mégis rokonok vagyunk vele. Mióta szemben ülök kellemetlen vis-à-vis-mmal, egyre jobban érzem. A rózsa, mely a kertben lélegzik, nem olyan rokon velünk. A rubin idegenebb. Hiszen ő is él és életet akar, a maga életét akarja. Bizonyára csak a világnézetünk különbözik. Neki a tárgyak fonákja a szín, a fekete a fehér, a halál az élet, az éj a nap. Mi pestisben halunk meg. Ő egészségben. Gyűlöletes és undok lehet előtte az egészség, minden, ami fehér és viruló, s a gömbölyű női nyak is csak tenyészföld az ő számára, melybe csirákat dug s kinöveszti belőle, rossz kertész, a sebek bazsarózsáit, a tályogok csúf napraforgóit. Igaz, sokáig vár és böjtöl borzok, menyétek, patkányok bundáján, míg végre alkalma akad erre a rút rózsaszüretre.

Hiába igyekezném bebizonyítani neki, hogy a rózsa szebb, mint a seb. Tagadná. Hiába kérdezném, hogy miért él. Hasonlót kérdezne tőlem. Erők vagyunk mindketten s mind a ketten élünk. Én valaki vagyok, aki azt mondja: igen. Ő valaki, aki azt mondja: nem.