1
Véres, de nem félelmes. Nem zavar.
Vádas csapatban csöndes néhai:
egyensúlylelkű, ritka észmagyar,
legjobb barátja Kant és Bolyai.
Eszmény. Professzor. Vallomástevő.
Reátapadnak csillogó szemek.
Lelkes világa: szellem, szám, erő –
amíg a föld alatta megremeg.
Küszködve ébred, ingadozva vár,
jól tudja, hogy mindent kockára tesz.
De reng a föld és lángol a határ –
s a karját megragadja Szokratesz.
2
Ó, ezt az Egyet nem törvényiga
nyűgözte zordul és nem ár sodorta,
nem trombita és vér-romantika,
de lelke sodra állította sorba.
S most már új csillag gyúlhat új egen,
jöhet pokol, pusztulás, béke bármi:
nem fog már többé csöndes Őrhegyen
diákcsapattal csillagot csudálni.
És csöndesülő, fátyolos szivek
marsot hiába vernek annyi vérhez:
a végtelenben nem találja meg
egy hang, mely holnap már utána kérdez.
3
Mindig milyen korán aludni ment.
Zsibongott még a sok diákszoba,
s nagy homlokára már leszállt a csend.
Be sokszor néztem azt a homlokot.
Ó, nem, nem régi hellén szobrokon:
az összhang ott a homlokán lakott.
Hibátlan ívű ritka béke-bolt,
alatta nagy szkepszis-tusák után
a harcnak már örökre vége volt.
Erdőn töretlen tükrű, ritka tó,
mit szirti fecske szárnya nem sebez,
se pásztordobta szikla, csobbanó.
És mert nyugodtabb volt a többinél,
irígye lett a robbanó acél,
a szent homlok ma már: homlok-darab.
S a gőgös érc győzelmet ünnepel –
pedig csupán a tükröt törte el:
az összhang mindörökre megmarad.
Nagy homlokára hogy leszállt a Csend!
Mindig milyen korán aludni ment…
