Falusi háznak a barátságos, vadszőlővel befuttatott tornáca. Középen egypár lépcső a feljáró, előtte balra a fal mellett hosszú, vaskarú fapad, jobbra egyszerű X-lábú asztal, mellette három szék. Az asztal mellett ül a Körorvos, és lassan, nagy deliciával szívogatja a papírszipkába dugott ötös kubáját. Középtermetű, kissé hízásnak induló, barna szakállú, ötvenéves ember, nem nagyon falusi külsővel. A szeme mosolygós, világos, de tud haragosat is villámlani. Előtte az asztalon borosüveg és savanyúvíz áll. Szelíd, kedves, nyár eleji estidő van, a nap már kezdi lefelé hajtani a fejét a hegyek zöld vánkosára. Az urasági kastély odalátszik a tornácra, de csak mint fekete sziluett válik el az alkonyati égtől. Középen a konyhaajtó, régimódi, kettős nyílású ajtó, olyan, aminek a felső felét is meg az alsó felét is külön-külön ki lehet nyitni. Most csak a felső van nyitva, s bent látszik, hogy a venyigeláng ég már, készülnek a vacsorához.
Körorvos (magában morfondírozva): Kitekerem a gazembernek a nyakát, ha orvos akar lenni… Hm… (Hangosan a konyha felé): Ilona!
A körorvosné (megjelenik az ajtó keretében, és kihajol rajta): Itt vagyok, Dénes.
Körorvos: Hm. Nem izentek ide napközben a Kerekeséktől?
A körorvosné: De igen. Megküldték a pénzt is. Itt van, egy forint huszonnyolc. Annyi járt.
Körorvos: Igaz, annyi járt… Hm, kitekerem a gazembernek a nyakát, ha orvos akar lenni… Hol a Sándor?
A körorvosné: Hol volna? Az ispánéknél. Tudod, hogy mindig a Mariska körül hűti a levet. Nem nagyon szeretem ezt a dolgot…
Körorvos: Ugyan hagyd el. Az érettségi után mindnyájan ilyen éretlenségeket követtünk el. (Iszik egy kortyot, és nagyot szí a szivarja füstjéből.) Nagyobb baj az, hogy mindenáron doktor akar lenni az a szamár… de ki is tekerem a nyakát… egy forint huszonnyolc, hm… A vacsorával hogy leszünk?
A körorvosné: Rántott csirke uborkasalátával, aztán omlett baracklekvárral. (Félénken.) Gondolom, csak elég lesz a méltóságos úrnak is.
Körorvos: Hogyne. Nagyon mértékletes ember. (Az óráját nézi.) Nemsokára itt lesz. Mindazáltal egy üveg nyolcvanhatos tagyonit is tégy majd az asztalra.
A körorvosné: Igen. (Eltűnik a konyhaajtóban, egy ideig csend, egyszerre csak az udvar felől a porond ropogása hallatszik, s a legalsó lépcsőfokon megjelenik a Professzor.)
Körorvos (felkel a helyéről, és eléje megy): Alázatos szolgája méltóságodnak. Nos remélem jó hírt hoz?
Professzor (magas, karcsú, elegáns, borotvált képű ember. Egyáltalán nem smokk, de azért bizonyos fölényességgel beszél): A lehető legrosszabbat. Egészen biztos a diagnózisom, a fiatal grófnak tabes dorsalisa van. Hátgerincsorvadása, mégpedig már meglehetősen kifejlett mértékben. Már verseket is ír. (Leülnek.)
Körorvos: Hát persze… bizony, az öreg fiatalságában nem élt valami példás életet… Nem csoda hát, hogy a fia… De nem parancsol méltóságod egy pohárkával ebből a kis fősörsiből?
Professzor (némi gúnnyal elmosolyodik): Nem, valóban nem kérek. (Komolyan.) És nagyon csodálkozom, hogy ön, kedves kollégám, aki pedig, úgy éreztem ki a délelőtti beszélgetésünkből, egyáltalán nem vidékiesedett el, és au fait van a modern orvostudománynak minden haladásával, még mindig hódol ennek a középkori, barbár szokásnak, és még most is él ezzel az italáldozattal, ezzel a (kezébe veszi a Körorvos poharát, és megvetően lőtyölgeti benne a tartalmát) libamen Satanisszal. Hiszen ma már tudjuk, hogy az alkohol…
Körorvos (szelíden és udvariasan kiveszi a Professzor kezéből a poharat, és kiissza a tartalmát): …méreg. (A torkát köszörüli.) De jó méreg. És, kérem alássan (nagyon szerényen), én ismerem az új rendszereket és új elméleteket, de nemigen akarnak a fejembe menni. (Igazi vidéki anekdotázó hangon.) Tudja méltóságos uram, nekünk is megvannak itt a magunk tapasztalatai. A minap például az Árbókékhoz hívattak. Maga az öreg paraszt volt beteg. Azazhogy beteg most is. Köszvény… hippurinsav-lerakódások a lábízületben, sőt már rendetlenségek a vesében és a szívműködésben is. Diétát rendeltem neki. Kedves barátom, mondtam, magának csak könnyű ételeket szabad enni. Semmi hús, de sok spenót meg sárgarépa, az könnyű. A paraszt erre fordult egyet az ágyán, rám nézett, és azt felelte, hogy „Spenót, sárgarépa? Az könnyű? Könnyű ám mondani, de nehéz megenni.”
Professzor (elmosolyodik).
Körorvos: Én is éppen így mosolyodtam el. De másnap aztán elment a kedvem a mosolygástól, mert meghallottam a hírét, hogy az Árbók helyettem az öreg Hamarnét hívatta el, aki nem spenóttal, hanem diófalevél-lábvízzel kezdte el kúrálni a fájós lábát. Az pedig nekem napi harminc krajcár veszteséget jelent, mert az Árbók jómódú ember, és mivelhogy sváb, pontosan fizet is.
Professzor (egy kissé fontoskodva): Lássa, kérem, kolléga úr, ez a vidék elmaradottsága. Ez az a szörnyű átok, ami megöli ezt az országot. Még mindig a javasasszonyhoz fordul a paraszt, és még mindig nem érti meg a gondolkozóbb vidéki orvos sem, hogy a modern tudománynak mik a céljai és a feladatai.
(A nap egészen nyugovóra hajlott, a vadszőlő levelei között rézsút beeső sugár megvilágítja az asztalt, a konyhából a venyigeláng fénye kezd erősebben csillanni ki a tornácra, és ez a kettős világítás valami különös, újszerű fényt vet a Professzor arcára. A szemében mintha valami jövőbe látó csillogás jelenne meg. Folytatja.)
Professzor: Pedig látja, kollégám, nem vetek neki három emberöltőt a mi nemzedékünk kihalása után, hogy eljön az idő, amikor a világ tökéletesen egészségessé válik. Érti? Az egész világ! Legyőzzük tökéletesen – hiszen már ma is a diadal útján vagyunk e tekintetben – a fertőzéseket, a baktérium okozta betegségeket. De legyőzünk más emberpusztító kórságokat is. A vérbaj legyőzésével elmúlnak annak ivadékbeli idegkövetkezményei is, a paralízis, a tabes. Az alkohol kipusztításával vége lesz minden neuraszténiának, gyomorkatarrusnak, sorvadásnak és egyéb nyomorúságnak. A fölösleges húsevés korlátozása végét veti köszvénynek, reumának, ütőér-elmeszesedésnek. A tüdővészről már nem is beszélek, mert azon kacagva győztünk… (A nap egészen lehanyatlik, a Professzor arcát most már csak a konyhából kilobogó rőzseláng világítja meg.) És látom a jövőt, látom azt a boldog kort, látom, amikor mindenki egészséges lesz már, végig kiélheti az életét… a Mecsnikov fagocitózái pontosan megteszik a kötelességüket… a csecsemőnek a vakbeléről éppoly kötelezően leoperálják mindjárt a születés után a féregnyúlványt, mint amilyen kötelező már ma is a himlőoltás, és… (nagy elragadottsággal idézi Forelt) az orvosnak nem lesz más feladata, csak éppen az, hogy fölöslegessé tegye az orvost.
Körorvos: Ezt mostanában a Hamarné csinálja. (A Professzor megütközve néz rá.) No igen. Mert mostanában a vajákos asszonyok teszik még fölöslegessé az orvost. De…
(Kis csend. Egészen bealkonyult, a szolgáló kijön a konyhából, és szélfogó üveggel ellátott gyertyatartókat tesz az asztalra. A szín egyszerre egészen más megvilágítást kap. A Professzor borotvált arca kőmerevnek, megcsontosodottnak látszik, a Körorvos homloka megnől, a szegény kis ötös kubájának a parazsa is jobb világosságra kap.)
Professzor: De?
Körorvos: De akkor én mégiscsak doktort fogok csinálni a fiamból. Pedig az előbb még ki akartam tekerni a nyakát.
Professzor: De most, ugye, ugye, felismeri a mi hivatásunk nagyszerűségét, látja a feladatainkat, és látja a jövőjét! Az egészséges, teljesen ép emberek jövőjét, azét a nemzedékét, amely mind csupa izom, fényesen fejlődött csontrendszer, tökéletes gyomor és teljesen egyensúlyos agyvelő meg idegrendszer lesz. Milyen gyönyörű társadalom, milyen világ!…
Körorvos (egy vacsoravesztő pillangót fog el a bal kezével a gyertyaláng fölött): Ühüm. Nagyon szép lesz. És mit gondol méltóságod, hogy ezt a gyönyörű, önmagával tökéletesen megelégedett világot azután ki fogja majd előbbre vinni?
Professzor (megütközve néz rá): Mit? Mi az, hogy előbbre vinni? A tudomány és a lehiggadt művészet fogja előbbre vinni.
Körorvos: Annak a tudománynak iskolapor lesz a neve, és azt a művészetet majd ha beadják a kutyának, akkor megveszik tőle. Mert gondolom, hogy az ön filantrópiája nem terjed ki a kutyákra is, és nem akarja lyssa caniumot is kiirtani a világból. Vagy akkor már a kutyák sem veszhetnek meg?
Professzor: Nem lesznek többé kutyák!
Körorvos: Csak nyárspolgárok. Dárdás világ az, méltóságos uram, aminek a körvonalait most elém rajzolta. Szörnyen szürke, és kétségbeejtően megelégedett. Ki viszi majd akkor előbbre a világot? Melyik megelégedett, melyik egészséges? (A gyertya lángja nagyot lobban, muslinca röpült beléje.) Nem mi, egészségesek visszük előbbre a világot, hanem a lázban égő agyvelők, a rángatódzó idegrendszerek, a testi-lelki nyughatatlanságok, azok a fájdalmak, amelyek a mikrokozmosznak az egyéni szenvedéseire ott kényszerítik a balzsamkeresést a makrokozmosz mássá való tételében. A nyavalyatörős Julius Caesar hódította meg Európát, a köszvénytől féloldalúvá bénult Hannibál igázta le az Alpeseket, és Ázsia urát, Nagy Sándort harminckét esztendős korában ölte meg a bor…
Professzor (téveteg hangon): De Newton és Pascal és Pasteur…
Körorvos: Newton annyira… hahaha, mondjuk, neuraszténiás volt, hogy nem mert kocsira ülni, Pascalt, aki tizennégy éves korában megcsinálta a számok új rendszerét, ma dementia praecox címén szanatóriumba vinnék, Pasteur pedig nem tudom, hogy a méltóságod jövőjében nem jutna-e monománia kifogásával valamelyik Bicêtre-be. Ki csinál nagyot, ki csinál újat? A megelégedett ember? Hiszen annak már semmi sem kell! A megállás a megöregedés és az elégedettség, a jólét, az egészség halála mindennek, ami új. (Iszik.) Ejh, nem szeretném megérni ezt az új társadalmat, ezt a teljesen egészségeset és rendezettet.
Professzor (zavartan): De gondolja meg, kérem… kolléga úr… a nagy szociális visszahatásokat… Nemcsak beteg nem lesz többé, hanem koldus és gyilkos sem lesz…
Körorvos: Tehát nem lesz Gringoire, nem lesz Verlaine és nem lesz Cellini.
(Egészen besötétedik, a konyhaajtóban megjelenik megint a Körorvosné. Néma, nyájas fejbólintással üdvözli a Professzort, aztán az urához szól.)
A körorvosné: Hazajött a Sándor. A kert sövényén mászott keresztül, hogy ne vedd észre, és össze ne szidd. Mert te azt a gyereket mindig csak szidod. Mindjárt készen lesz a vacsora.
Körorvos: Most nem fogom szidni. Küldd csak ide. (A konyhaajtóban félénk mozdulattal megjelenik Sándor, a most érettségizett diák. Sovány képű, nyurga fiú, típusa a kamasznak.)
Sándor (félénken): Jó estét kívánok…
Professzor: A fia?
Körorvos: Igen. A Sándor. Orvos akar lenni, de én mindmáig nem szerettem volna, hogy az legyen. Sőt ki akartam tekerni a nyakát… De ma… Sándor, még mindig orvos akarsz lenni?
Sándor: Ha te nem akarod, apa…
Körorvos: De most már akarom. Orvos leszel. (Feláll, és a fia vállára teszi a kezét.) Orvos leszel, és mivel faluhelyen még az egy forint huszonnyolc krajcárokból is meg lehet valamelyest takarítani, és mivel az anyádról is néz reád egypár ezer forint örökség, tehát… (Hirtelen a Professzor felé fordul, attól kérdi) Méltóságos uram, biztos a higiénének a jövője, amit elmondott?
Professzor (nagy meggyőződéssel): Az egészen bizonyos.
Körorvos (megint a fiához). Tehát te akkor orvos leszel, és meg fogod alapítani az Ofélia-szanatóriumot. (Végigsimítja a fia fejét.) Tudod, barátom uram, azt a menedékhelyet, ahova a majdan eljövendő egészséges világból oda menekülhetnek az emberek, ahol végre meg is betegedhetnek. Abból a világból, ahol az egészség lesz már ragadóssá, elmenekülhetnek oda a te szanatóriumodba, ahol megismerik a betegség áldásait. Egy kis beoltás a vérbe, és meg fognak születni ott, a te szanatóriumodban az új Schopenhauerek és Nietzschék; ha majd jól tudod trepanálni már a koponyacsontot, és az agyvelőhöz is hozzáférsz, új Mohamedet, új Napóleont produkálhatsz; ha a tabes vírusárnak a fioláját okosan kezeled, Heine és Grabbe hagyja el az intézeted küszöbét; ha az alkoholt okosan adagolod, Bismarckot, Kemény Zsigmondot, Munkácsyt, Poe-t, Musset-t, Haendelt gyógyíthatsz majd bele abba a keservesen egészséges világba. Orvos leszel, és megcsinálod az Ofélia-szanatóriumot. És (elmosolyodik) talán még meg is gazdagodol.
Professzor: Szertelenségek. Lássa (a borosüvegre mutat), ez már az alkohol hatása. Ha nem inna alkoholt, meglátja, hogy mindjárt egészen más ember volna.
Körorvos: Hm. Persze. Csakhogy én jobban szeretek éppen ilyen ember lenni, mint amilyen vagyok…
A körorvosné (kidugja a fejét a konyhaajtón): Méltóztassanak vacsorára jönni. A rántott csirke már az asztalon van.
Körorvos (betessékeli a Professzort): Méltóztassék. Egy kis csirkehús meg egy kis uborkasaláta…
Bemennek, a konyhaajtó becsukódik, és a tornácon egészen bizonytalan sötétség lesz.
Néhusztán meséiből
