Az anyag örökkévaló. A test mindig megmarad, csak a
formájában változik meg; abból az anyagösszességből, amiből a világ meg
van építve, nem kallódik el soha egy szemernyi sem, csak máshova
helyezkedik át. S a világegyetemhez mérten még ennek az áthelyezkedésnek
a határai is igen szűkek, mert például egyik csillagról a másikra nemigen
kerül át anyag, legfeljebb meteor vagy kozmikus por alakjában. Ez pedig
olyan csekélység, hogy számításon kívül hagyhatjuk, s így szűkebb világunkra,
a földre is elmondhatjuk, hogy rajta az anyag mennyisége örökké mindig
csak egy. Soha meg nem fogyatkozik, soha meg nem szaporodik. Csak az
alakját változtatja. Egy csomó szén, mész, vas, foszfor, nitrogén s a
többi úgy találkozik össze, hogy szerves mikrokozmosszá tud alakulni,
s megszületik az ember. De a szén, a mész, a vas meg a többi csakhamar
szertekívánkozik, siet folytatni örökké körben forgó útját, és
„Hatalmas Cézár meghalt, por leve
S a rozzant falat tapasztják vele.”
Csakhogy a földön nemcsak testek vannak, hanem tünemények is. S amik
ezeket a testeket előidézik, azok az erők. A test a világ látható része,
az erő a láthatatlan. Ahol a láthatatlan megnyilvánul a láthatóban, ott
keletkezik a tünemény.
Az ember, ha az abszolút tudományos fellendülés magaslataiból megtér
a valóságba, nem képes a természetet sem másképpen látni, mint a maga szűk
kis nézőpontjából, amelynek kukucskáló lyuka: a haszon. Klasszifikálja tehát
a tüneményeket is hasznosakra és haszontalanokra, sőt károsakra. A hő tüneménye,
ha a házam tetején folyik le, tűzvész, de a gőzgép kazánjában a vizet változtatja
gőzzé, hasznos, mert dolgozik helyettem. S elnevezzük azokat a tüneményeket,
amelyek az emberre hasznosak: munkának. A testeknek azt a képességét pedig,
hogy munkát tudnak végezni, energiának hívjuk.
Hogy az anyag örökkévaló, ezt a gondolkozás rögtön ki tudja spekulálni,
amint a természet ismeretéről lefoszlott az alkímia köde, s megkezdődött
az okos és logikus természetbúvárlás. Nyilvánvaló az is, hogy amint a természet
törvényeinek az ismerete annyira előrehaladt, hogy az emberek az energiáról
szóló tanítást fel tudták állítani, rögtön felbukkant a kérdés, hogy vajon
az energia, a világnak a láthatatlan része is olyan állandó-e, mint a látható,
az anyag.
S a nagy elmék rögtön hozzáláttak ennek a kérdésnek a kifürkészéséhez.
Galilei volt az első, aki – igaz, hogy tisztán csak mechanikai viszonylatokban –
észrevette és félig már kimondta, hogy az energia örök. Az ő nyomán
Huyghens
felállította az energia-megmaradásnak a matematikai képletét,
Bernouilli
Dániel pedig 1738-ban teljesen megfogalmazta az energia örök voltának
a törvényét, amely így szól: valami erő átalakulhat más erővé, tehát megfogyatkozhatik,
sőt egészen el is enyészhetik, de ilyenkor helyette vele teljesen egyenlő
értékű erő keletkezik úgy, hogy az erők összessége az egész világra nézve
állandó mennyiség; erőt tehát sem teremteni, sem megsemmisíteni nem lehet.
Ez az alapvető törvény, amelyre ma egész fizikai világnézetünk fel van
épülve. Ez irányítja mai mechanikai tudásunkat, amely főfeladatául azt tekinti,
hogy erőt mentül olcsóbban tudjon más erővé átalakítani, ennek köszönhető
mindaz a haladás, amit másfél évszázad alatt a találmányok terén elértünk.
S ez a törvény most igen komoly veszedelemben forog. Elvont okoskodás,
tapasztalás, kísérletezés, megfigyelés, sikerek, Mind az mutatják, hogy
az erőmegmaradás törvénye szentigaz, és mégis: hatalmas próféta támadt Nyugaton,
s azt hirdeti, hogy a régi igazságok nem igazságok, s hogy az igazi igazság
őbenne rejtőzik, őt iparkodjék megérteni az ember.
Ennek a prófétának a neve rádium.
… Pár évvel ezelőtt történt, hogy Becquerel új elemet fedezett
fel, s elnevezte uránnak. Valami véletlen folytán a laboratóriumában megesett,
hogy skatulyába zárt urán csukott tokban levő, érzékeny fotografálólemez
közelébe jutott. Mikor a lemezzel fotografálni akartak, azt vették észre,
hogy hasznavehetetlen, mert világosság érte, s az ezüstsó már szét van bomolva
rajta. Az ilyen eset megtörténhetik száz laboratóriumban anélkül, hogy ügyet
vetnének rá; Becquerelnek szeget ütött a fejébe, nyomozni kezdett. S amit
kisütött, az a megdöbbenésig érdekes volt. Kiderült, hogy a fényképezőlemezen
az elváltozást az urán okozta. A nyomozást követő kísérletezéssel megállapították,
hogy az urán, ha fényképezőlemez közelébe teszik, a lemezen elváltozásokat
okoz még akkor is, ha nemcsak ez, hanem maga az urán is zárt skatulyában
van. Itt tehát valami titokzatos kisugárzásról volt szó, olyan ismeretlen
minéműségű sugarakról, amelyeket az urán lövell ki magából, s amelyeknek
fényhatása vagy kémiai hatása van, mert az érzékeny lemezt éppúgy elváltoztatja,
mint a napsugár. Elnevezték a hipotetikus sugarakat Becquerel-sugaraknak.
Természetes, hogy a tudományos világ érdeklődése a legnagyobb hévvel
fordult a Becquerel-sugarak felé. Megkezdődött a kutatás, keresés, fürkészés,
egyelőre azzal a sovány eredménnyel, hogy nemcsak az urán, hanem egy másik
elem, a tórium is bocsát magából sugarakat. Gyakorlati értéke nem sok ígérkezett
a dolognak.
1898-ban egy nagyon érdekes házaspár, Curie párizsi tudós és a felesége,
aki lengyel születésű nő, és Szklodovszki a leányneve, a joachimsthali bányából
való szurokfénylével kezdett kísérletezni. Rettenetesen fáradságos és hosszadalmas
munka után két új elemet vontak ki a szurokfényléből. Az egyiket Curie-né
hazája után elnevezték polóniumnak, a másikat, amelyen az uránhoz és a tóriumhoz
hasonló viselkedést vettek észre: rádiumnak.
S attól a naptól fogva, hogy a rádium fel volt fedezve, megkezdődtek
a csodák.
Kiderült, hogy a rádium sugárzóereje, amit a tudósok radioaktivitásnak
neveznek, százezerszer akkora, mint például az uráné.
S kiderült, hogy a rádium nemcsak fénysugarakat, hanem kémiai sugarakat
is lövell magából, kiderült, hogy nemcsak maga radioaktív, hanem más testeket
is képes sugárzásra bírni.
Amiket eddig a rádiumról megállapítottak, s amik a mai tudomány törvényeivel
mérve vagy megfejthetetlen titkok, vagy csodák, azok így foglalhatók össze:
A rádium, amikor kivonták a szurokfényléből, egy ideig erősen foszforeszkál,
vagyis olyan fényt áraszt magából, mint a sötétben megdörzsölt gyújtó. Ez
a tulajdonsága azonban nem sokáig tart, valószínűen a levegő nedvességének
a hatása alatt elveszik. De ha felolvasztják, s újra megmerevedik, megint
visszanyeri a fényét.
Ha fénye a szemnek már nem is látható, azért tart tovább is, és keresztülhatol
sugaraival papíron, fán és sok ércen is, mert ezeken keresztül is elváltoztatja
a fényképezőlemezt.
Az úgynevezett fluoreszkáló anyagok, ha a közelükbe rádium jut, egyszerre
elkezdenek csodálatos, kísérteties fénnyel világolni, s fényüket mindaddig
megtartják, amíg a rádium a közelükben van. Ez a képessége különösen nagy
mértékben megvan a cinkszulfidnak és a báriumplatinocianidnak. S ezeket
a sugarakat az emberi szem papíron, fán, érclemezen keresztül is meglátja,
sőt meglátja őket az a vak ember is, akinek csak a szeme hiányzik, de a
látóidegei épek. Az egyik rádiummal kísérletező tudós, gondolom, Loudon
professzor báriumplatinocianid lemezt készített, rádiumot tett rá, s
a világítani kezdő lemezre ónból kivágott betűket rakott. Az a vak ember,
akivel kísérleteit végezte, e betűket meglátta, és el tudta olvasni. A Curie
házaspár csinálta meg a következő kísérletet: olyan üvegcsövet vett, amelyiknek
mindkét végén egy-egy gömb volt. Az egyik gömbbe rádiumot, a másikba cinkszulfidot
tett; rövid idő múlva a cinkszulfid elkezdett világítani, s fényét megtartotta
akkor is, amikor a rádiumot elvették mellőle. Csak egy hónap múlva aludt
ki.
De nemcsak ilyen, fényhatást előidéző sugarakat lövell ki magából a rádium,
hanem kémiai hatású sugarakat. Hatása alatt az oxigén ózonná változik át,
az üveg elbarnul, vagy lila színűvé lesz. A szerves lények szervezetére
szintén erősen hat a rádium; csak nemrég történt, hogy egy tudós pár egeret
megölt azzal, hogy a kalitkájukra rádiumot tett. Az egerek testén égett
sebhez hasonló sebek támadtak, s mindjobban terjedtek mindaddig, amíg az
állatkák belepusztultak. A legnevezetesebb ennél a kísérletnél az, hogy
míg egyes helyeken az egerek szőre egészen elpusztult a rádium hatása alatt,
addig más helyeken sokkal bujábban nőtt. A rádium tehát ugyanegy időben
s ugyanegy helyen kétféleképpen hatott.
Végül, hogy elektromos hatása is van a rádiumnak, azt mutatja az, hogy
közelében az elektroszkóp kisül, tehát a rádium a levegőt jó villamvezetővé
teszi.
… És most tessék szabadjára ereszteni a fantáziát, és elképzelni egy
kicsit, hogy mi lesz. Mi lesz, ha már a rádiumot nagyban, tömegesen tudjuk
előállítani? Ha rádiummal aktivitásra bírt cinkszulfiddal űzhetjük el az
éjszaka sötétjét, ha rádium keltette ózonnal szellőztethetjük ki a nagyvárosok
utcáit, ha a rádium segítségével oda vezethetjük el a villámló ég haragját,
ahova akarjuk. Ha a vakok látni fognak, ha az orvos belelát a betege belsejébe,
ha a rádiummal sebet gyógyítunk, és baktériumot irtunk. Mi lesz, ha az ellenségem
megölhet azzal, hogy a szobámba rádiumot csempész, ha a hadviselő felek
rádiummal fogják egymást pusztítani?
És mi lesz, ha megindul az első rádiummotor? A motor, amelyet nem kell
fűteni, nem kell árammal átjáratni, amelyben nem kell benzint robbantani,
amelynek a súlya nevetségesen semmi? És a repülés! A víz alatt járás, az
egész föld meghódítása.
Tessék nekiereszteni a fantáziát, és elképzelni mindent, még azt is,
ami el sem képzelhető. Mert ami perspektívát a rádium megnyit, azt még az
emberi képzelem szeme sem képes végig bejárni. Tessék nekiereszteni a fantáziát,
és cserbenhagyni a hideg okoskodást, mert a rádiummal szemben megbukott
minden eddigi tudásunk, elméletünk és hipotézisünk. Egészen új s még eddig
nem ismert alapokra kell fektetnünk a jövő fizikáját és mechanikáját, mert
a mainak a két legerősebb oszlopát döntötte ki a rádium: az energia megmaradásáról
és az éterrezgésről szóló tanítást.
Mert a rádium sugározza magából az erőket anélkül, hogy bárhonnan is
venne új erőt, és olyan erőt támaszt más anyagokban, amely lassankint kiveszik
belőlük.
Vagyis látjuk, hogy van erő, amely születik a rádiumban, és meghal a
cinkszulfidban, tehát az erő nem örökkévaló és nem egy.
Ezeket az igazságokat hirdeti az új próféta, aki Nyugaton támadt.
A Hét 1903. 429–440. p.