Megcsapottak rovat

A halottégetésről

Cholnoky Viktor
1905
kémia, temetkezés, hamvasztás, krematórium, nitrogén

A magyar fővárosban megindult a komoly – és úgy látszik sikerre vezető – akció abban az irányban, hogy itt is állítsanak fel krematóriumot, amelyen a saját kedve szerint enyészthessék bele a szakadatlan múlttá váló jövőbe azt, akinek már úgyis mindegy, hogy mi történik a kadáverével. Lesz hullaégető házunk, és magyar gyártmányul is meg fognak jelenni azok az apró kis szelencék, amelyeknek a révén az ember összetévesztheti az anyósa kegyes hamvait a szódabikarbónával. És le lesznek bagózva azok a pesszimisták, akik azt merték állítani, hogy Magyarországon nem úgy pusztulhat el mindenki, ahogyan akar.

A hullaeltakarítás kérdése azonban, bármennyire vegye is körül az emberi elenyészésnek nem jó illatú levegője, tulajdonképpen nem a halottak kérdése – azok már az „egye meg a fene” sztoikus álláspontján vannak –, hanem az élőké. És egyike a legkellemetlenebb kérdéseknek. A temetkezés hogyan való volta, elkezdve a polinéziai módszertől, amely függőágyforma vesszőszövedékre rakja a hullát, s az ég ragadozó madaraival emészteti el, egészen a főváros által engedélyezett díszsírhelyig és a palermói kapucinus-sírbolt kiszárító-módszeréig: még mindig nincsen teljesen megoldva. Igaz, hogy ez a megfejtetlen rébusz azért egyáltalán nem akadályozza meg az embereket abban, hogy továbbra is meghaljanak.

De – mondom – nem a halálnak, hanem az életnek kérdése a temetkezés. Nagy, logikus és emberséges áramlat az, amely úgy kívánja, hogy a feleslegessé vált embert ne a földbe temessük el, hanem nyolcszáz, uszkve ezerfokos hőnek az erejével bontsuk szét elemi alkotórészeire, s adjuk vissza további feldolgozásra az anorganon világának.

Megtaláltam a szót, amelyre apró Arkimédészként rátámaszkodva megmozgathatom a krematóriumok téglafalát. A „további feldolgozás” ez a szó. És ebbe a szürke tónusú, gazdasági ízű kifejezésbe valahogyan belesiklik a halhatatlanság fogalma is. Nincs halál, mert a világnak, az életnek a halott emberre éppen olyan szüksége van, mint az elevenre. Hohó, atyámfiai, ne higgyétek azt a kényelmes feltevést, hogy az élet megszűnésével megszűnik a munka kötelessége is. Dolgozni muszáj még a halál után is.

1655-ben Dél-Németországban meg Csehország egyes részeiben kitűnő esztendeje volt a gazdáknak, olyan kövér termést, mint akkor volt, nem hozott a föld évszázad óta. Hogy miért? Mert hét esztendő alatt, negyvennyolctól ötvenötig felbontották a sír úgynevezett férgei a harmincéves háború elesettjeinek tetemtömegét televénnyé. Abban a könnyen feledi, mert nagyon megviselt korban a sírkeretekből s csataterekből hamarosan búzaföld és szőlőhegy vált. És bőségesen fizetett, mert a legjobb trágyával volt megtrágyázva: emberi hullákkal

Van végzet, amely, ha megpukkadnak is, haszonra kényszerít bennünket, s amely akkor is minden kapucinusbeszédnél súlyosabb erővel kényszerítette haszontételre a leghaszontalanabb landsknechtet is: búzát nevelt belőle.

Ez az úgynevezett természeti törvény, amely ellen nem lehet koalíciót csinálni.

De amely ellen küzdeni akar a halottégetés gondolata. A tisztaságnak, hogy úgy mondjam az „adrettség”-nek, az esztétikának és egészen félreértett gazdasági feltevéseknek a nevében küzd a temetők ellen.

Teret, kultúrára alkalmas nagy teret akar nyerni, és eközben elpazarolja az anyagot.

Az emberi értelemben vett világnak egyik legokosabb és legfontosabb alkotórésze a nitrogén. A levegőnek ez a körülbelül kétharmad része, a tiszta állapotban gyilkosságig éltető oxigén óvatos felhígítója. Az emberi testnek a szén mellett a legfontosabb oszlopa, amely mellett jelentőségében kicsiny a vas, a foszfor, a mész (korrektebbül mondva kalcium), a nátron és minden más elem, amiből össze van téve a kétlábú, tollatlan állat.

És a nitrogénnek még öntudata is van. Teljes tudatában van az életre való fontosságának, és ezért gőgös. Arisztokrata, aki igen kicsinyre szorítja a rokonsága körét. Csak nagyon kevés elemmel hajlandó összevegyülni, hogy – leginkább mint salétrom – a légneműségét szilárd halmazállapottal cserélje fel. És akkor is, aránylag kicsiny hő behatása alatt, tajtékzó dühvel, robbanással menekül vissza a szilárd megkötöttség rabigájából a levegőég nietzschei magaslataiba.

Ha pedig ott van, onnan visszacsalogatni többé nem lehet. Nem vegyül meg mással, csak a bórral, a szilíciummal és a titánnal. Legfeljebb nagy elektromos erő kifejtésével lehet megint olyan halmozatba hozni, amelyben az ember praktikusan használhatja. Azaz csak használhatná, mert az ilyen módon való megkötésre szükséges munkabefektetés kamattalan, sőt deficites.

Ami nitrogén ma még a földgömbön kötött állapotban van, azt valami nagy, előttünk egészen ismeretlen elektromos erő vagy valami minden emberi fogalmat túlhaladó hő kötötte le a mi – hajh, micsoda emberi gőg ez! – szolgálatunkra. És azzal takarékoskodni kell.

Ha az ősvilág csodalényeinek Jókai tollára való társadalmában, a mammutok, masztodonok, halgyíkok, őslajhárok és dinorniszok korában eszébe jutott volna az ursus spelaeusnak vagy a protopithecusnak, hogy halotthamvasztó kemencét csináljon, s azon szabadítsa gázzá az akkori mozgás sejtjeiből pihenőre térő nitrogénatomokat: ma nem volna petróleum, nem volna guanó, nem volna annyi a termőtelevény, hogy agrárpolitikát lehessen csinálni. Mondok még szörnyűbbet is: borostyán szipka sem volna. Mert mindez az ősállatok temetkezőhelyeiről maradt ránk.

Amíg az emberi kutatás meg nem találja annak a módját, hogy hogyan lehet visszacsalogatni a légneművé vált nitrogént megint a merevedés kötelékébe: addig a halottégetés a legoktalanabb luxus, ijesztően gazdaságtalan dolog. A Föld belepazarlása a levegőbe. Addig maradjunk meg a jövő nagy termőföldjei, a temetők mellett. És adjuk meg a lehetőséget az emberi test földien örök körforgására.

Ami pedig az egyéni ízlésemet illeti, jobbnak érzem, ha a megdermedésem után verbéna vagy tamariszkusz támad testemből a síromon, mint ha maroknyi porrá égetve skatulyába tesznek. Amikor megtörténhetik velem az a fatális akcidencia is, hogy valamelyik kegyeletes unokára égetett magnézia helyett engemet vesz be, amikor fel van fújódva, és böffenteni akar.

A Hét 1905. 878–879. p.; Paganel aláírással

  1. kadáverlatin állati vagy emberi tetem; holttest, hulla.
  2. landsknecht – zsoldos.
  3. adrettség – ügyesség.
  4. masztodon – őskori, kihalt ormányos emlős.
  5. dinornisz – ősstrucc-féle.
  6. ursus spelaeus – barlangi medve (ősállat).
  7. protopithecus – ősember.
  8. fatális akcidencia – szerencsétlen véletlen.

Cholnoky Viktor: A kísértet. Válogatás Cholnoky Viktor publicisztikáiból. Összeállította, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az utószót írta Fábri Anna. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1980. 306–309. p. (Magyar Hírmondó.)