„Sok nagyszerű van a földön, köztük az ember legnagyobb” – énekli az emberi dicsőség himnuszát a görög tragédiaíró. Pedig amikor az ő dala zengett még, az ember valóban csak törpe, vagy talán inkább gyermek volt a mai emberhez mérve hozzá. A déli szél alatt merészen előretörő hajóst látja az antik költő, az emberi nagyság, tudás és bátorság szimbólumául, mert hiszen a klasszikus világban valóban alig lehetett volna elgondolni merészebb, nagyobb, dicsőséggel teljesebb vállalkozást, mint a megküzdést a háborgó, ismeretlen, titokzatos tenger hullámaival.
De a klasszikus ókor primitivitása vajon hova differenciálódott mára már szanaszét? A jámbor hellén parti hajóst ma, a Dreadnoughtok korában hogyan nézzük le kicsinyre és mennyire tudjuk máma már, hogy az egész trójai háború csupán csak kisebb szabású korcsmai verekedés számába mehet például a spionskopi ütközet borzalmai mellett, nem is beszélve például a mukdeni, vagy liáójángi emberpusztulás vértengeréről. De azt is tudjuk, hogy Arisztotelész ma már legfeljebb filozófiai professzor lehetne valahol Tübingában vagy Schulpfortában és legfeljebb dékánságig vihetné fel a dicsőséget. Stentornál nagyobbat ordít ma már az udvarodon minden nap a gramofon, a podasz ókűsz Achillest kikacagja a legkisebb eccspis automobil is és minden Hippokratésznél jobban köpölyőz a budai javasasszony.
„Sok nagyszerű van a földön” énekelte a költő, de vajon minő húrokat kellett volna ráajzani a lantjára, ha Blériot vagy Chavez dicsőségét, ha Jenner, Semmelweis, avagy Pasteur nagyságát, Röntgen, Curiék, Mecsnikov, Marconi, avagy Tesla találmányát kellett volna megénekelnie? „Sok nagyszerű van a földön, köztűk az ember a legnagyobb” – ma lehetünk csak igazán eltelve az ember dicsőségének e himnuszával.
Hogyne. Hiszen immár a betegségeken is mindjobban diadalmaskodunk. A szérumterápia mellett új, eddig szinte elképzelhetetlen lehetőségei is támadtak a gyógyulásnak. A tüdővész, hosszú évszázadokon át átka az emberiségnek, kezd megtörni a hatalmában, mert megtaláltuk az egészen biztos gyógyszerét, a levegőt, amely sokáig azért tudott csak elbújni a figyelműnk elől, mert mindenhol velünk van. A kolera ma már szinte nem is orvosi kérdés többé, hanem csupán csak közigazgatási feladat, a lepra, a pellagra, a trachoma lassankint kipusztulóban vannak ebből a nem nekik való, istentelen módon tiszta világból, sőt a bubópestist is, a középkor fekete rémületét is elfogdossák ma már hamarosan a kikötővárosokban.
És azután egyszerre, szinte megdöbbentő gyorsasággal jönnek egymásután a legújabb csodák.
Ehrlich megöli a vérbajt, de tüstént utána jön a híradás, hogy a luesz legrettenetesebb következménye, a paralízis is gyógyítható. Jóságos Ég, hova jutunk? Hiszen ha ez így megy továbbra is és ha megtalálják még az érelmeszesedésnek is az ellenszerét és kőtelezővé lesz a csecsemőkőn végzendő vakbéloperáció, akkor mindenki végelgyengülésben fog meghalni és tíz év múlva annyi lesz már az ember, hogy még Amerikában sem férünk el mi magyarok. Valóban, a világ sok nagyszerűsége kőzött az ember a legnagyobb.
Ha…
Ha el nem indult volna egyszer csak valahonnan a titokzatos szibériai tundravidékekről, vagy valahonnan a jeges sivatagok ismeretlen világából egy piciny, véghetetlenül piciny kis Valaki, akiről azután a kísérteties megjelenése nyomán egyszerre kiderül, hogy nagyobb, hatalmasabb, félelmesebb és világbíróbb, mint a teremtés koronája, a költő megénekelte ember.
Ez a kis Valaki egy új betegségnek a csirája. Mikrobája egy olyan átoknak, amelynek még nevet adni sem tudunk és amelyet a szörnyen új mivolta miatt a régi rémület szavával pestisnek nevezünk.
Pedig minden valószínűség arról beszél, hogy az a fekete halál, amely egymásután népteleníti el Madsuország városait, betört már Kínába is és minden valószínűség szerint elfog látogatni Európába is: tulajdonképpen nem is a pestis. Vagy legalább is nem az a régi formája a döghalálnak, amely a bibliai időkben is, a középkorban is és az újkor kezdetén is olyan rettenetes pusztításokat vitt végbe még a földgömbnek úgynevezett civilizált részein is. A bubópestis, amelynek őshazája az indiai nagy folyamok dzsungelvidéke, terjesztője pedig a patkány és az éjszaka alattomos férgei, a mirigyeket támadja meg, mint lomhább járású testvérbátyja, a rák. Elfekélyesíti az áldozata testét, szörnyű fekete tályogokat okoz – ezért is neve a fekete halál – de a levegőn keresztül nem terjed, csak testi érintkezéssel lappanghat odább, tehát biztos védelem ellene a karantén és a tisztaság. Ez földön lappangó, sőt föld alatt csúszkáló betegség.
De ez az új rémület, amely most a tundrákból indult el embergyilkolásra, úgy látszik, hogy más Valaki. A tüdejét rohanja meg az áldozatának, még véresebb hamarsággal és bizonyossággal végez vele, mint az indiai pestis és – ez a szörnyűségek szörnyűsége – úgy látszik, hogy a levegőn keresztül is terjed, tehát kivédhetetlen, mint az influenza.
A szörnyűségek földjéről, ahol most nagy, népes városok vannak kihalóban, ahol mindenki elveszítette a fejét, természetesen csak zagyva, hézagos, tétova hírek érkezhetnek. De ezekből is kiérezhető, hogy itt nem az indiai dzsungel beszél, hanem a szibériai tundra. Gyanakodtak a prémvadászok által elejtett mormotákra, hogy azok terjesztik ilyen rettenetes gyorsasággal az új veszedelmet, de maga a híradás is kételkedik ennek a feltevésnek a valószínűségében. És óvatosan, sorok között, de mégis éreztet annyit, hogy ez a veszedelem a levegőn keresztül terjed. Úgy látszik tehát, hogy nem a régi bubópestis egy új támadó területéről van itt szó, hanem egy egészen új, eddig lokálisan lappangott betegségről, amely most indul el hódító útra, hogy kikacagja az embert és elnéptelenítse a tartományokat, amelyekben ő lesz úrrá…
És laboratóriumok csendjében, tudós munka titokzatos vegykonyháiban folyik tovább a töprengés, új harc kezdete az új kísértet ellen, amely sárga kacagással vigyorog a világ szeme közé s úgy kérdezi, hogy e világ nagyszerűségei között csakugyan az ember-e, az aki a legnagyszerűbb?
És most ez a reformmozgalom szintén az őskínai kultúra kereteit rázza. A mi kultúránkat akarja ráerőszakolni a lágy, langyos, lagymatag kínaira. És a két kultúra-összeütközés, úgy látszik, már most kiváltotta a kínai forradalmárokból ennek a fajnak a baromi részét.
Sajátságosképpen nem idegenek ellen irányuló forradalomban, hanem egészen belső ügyben, amely azonban mégis csak az új kultúrára való vágynak a véres vergődését jelenti.
