Ide, ebbe a szobába, ahol a mindennapi megírnivalók sorsa intéződik el, kétféle világításnak a vezetéke is szolgál. A mennyezetről elektromos fény körtéje világít, az asztalon gázlámpás ég. És sokszor örvendezve nézzük el – megfigyelésre hajlandóbb ember a kettős világítású kávéházakban is talán – hogy íme, milyen felséges az emberi elme, a haladás, az a technika, amelyről ma már szerencsére mindenütt csiripelik még a verebek is, hogy „legújabb vívmányai” vannak: kétféle fényáradattal is pótolni tudjuk ma már az ősfényforrást, a napot és este szinte nagyobb világosság-effektusokat tudunk produkálni, mint maga a divatból veszedelmesen kimenő Föbusz-isten, aki nemcsak a poétáknak volt a fővezére, hanem a nappal csillagzatának is. Olyanok vagyunk, mint a fanatikus hívő mohamedán, aki két őrző angyalt is hisz: fejünk felett Uriel, oldalunkon Izrafil. Fejünk felett az elektromos fény, oldalunkon a gázharisnya hófehér izzása.
Valóban igaza van Szophoklésznek: „sok nagyszerű van a földön, köztük az ember legnagyobb”. De mit szólnál hozzá olvasóm, ha most azt mondanám, hogy igaza van egy másik drámaírónak is, annak, aki a holdat megpillantó Peturral így kiáltott fel: lopott fény! Mit szólsz hozzá, ha megderül előtted az igazság (vagy, hogy a tárgynál maradjunk: felmegy neked a gyertya), hogy ez a kétféle, egymástól egészen idegennek látszó világítás mind a kettő ugyanaz a prométheuszi hatalommal ellopott fény, mind a kettő csak a nap maga, szülöttje annak a csodálatosan mogorva, vaskos és rossz-szagúan kellemetlen legénynek, amelyiknek a hétköznapi neve kőszén, de az igazi, az ünnepi neve ez: beraktározott napsugár. Szén ég a gázfény lángjában is, szén az ősforrása és a közvetítője is az elektromos fényforrásnak.
A világító gáz maga közvetetlenebb szülötte a szénnek, mint másik társa az éjszaka megderítésében. A kémiailag fontosabb alkotó része ugyanaz a metángáz, amely Sármásnál önként fakad a földből s amely egy atom karbóniumból és négy atom hidrogénből alakul össze erre a formára: CH4. Ez olyan engedelmes és kezes már, hogy csak meg kell gyújtani és – holmi naftalinkalamitásokat nem számítva – ég, melegít, sőt robbanik is, különösen annak az ikertestvérének a formájában, amelyben már két atom a szén (C2H4) s amelynek acetilén a neve.
Az elektromos fény már körülményesebben kerül elő a szénből, de a kezdete is, a vége is csak szén. Azokat a nagy dinamógépeket, amelyek megindítják az elektromagnetikus áramot, a szén látja el hőségbeli energiával s az a két kicsiny kis rúd, amelyik ott ragyog önmagát emésztve az ívlámpás tejüvege alatt, megint csak szén. Mert az élet nagy szimbólumának, a most hozzá leghasonlatosabb tüneménynek, a villamosságnak is a kezdete is, meg a vége is a szén.
A szén, a nap beraktározott ereje, földön túlról átsugárzott éltetője hőben, világosságban, táplálékban egyaránt minden szerves földi életnek. A ma, a kultúra, a haladás, az ember jövője elképzelhetetlen volna a szén nélkül, hiszen a gépeinkben szénnel fűtűnk, hogy mozogjanak kattogva rajtuk azok a vasrészek, amelyeket szintén a hozzájuk vegyített szén edzett acéllá. A ceruzád grafitjában, ha írsz, a szén közvetíti a gondolatokat, a szénhidrátok és más szénvegyülékek adják a táplálkozásunk dandárját. A kandalló melegéből regét mond a szén, a kettős világosságával glóriát fon az ember munkától izzadó homlokára.
Mert évtízezredek – ki beszél itt ezredévekről? – évmilliók mély álmából, sötét sírjából az emberi munka hozta fel diadalra a szenet. A legkeservesebb emberi munka, mert a szén nemcsak jótét lélek, hanem gonosz fekete ördög is tud lenni. A szénbányák mélyén, mint lappangó bányalég fojtogatásra les, mint viheder felcsattanó lánggal támad rá az emberre, aki elég vakmerő, hogy ott évmilliók pihenésében zavarja meg a csákányával és visszaerőltesse a napfényre, amelytől az ifjú föld méhén fogantatott.
Embert sokkal megelőző időkben, valamikor a harmadkor kezdetén, mamutoknak, masztodonoknak, őslajhároknak, azután félhüllő-félmadár ősállatoknak a menedékeként a mai Európa területén rengeteg, minden képzelmet megcsúfolóan nagy erdőség bujálkodott. Ott kezdődhetett el a mai Anglia területén, alább húzódott – akkor a tenger még nem szakította el szigetté Angliát a kontinenstől – a mai Franciaország északi részén, Belgiumon és Németországon keresztül le ide, egészen Európa közepére. Csodaerdő volt, amíg nem jött a diluvium és azt mondta a fáknak „csitt, most menjetek aludni”. A fák, tele napsugártól délceg fák, lefeküdtek, elárasztotta őket az iszap és elkezdtek lent korhadni, megfeketedni. Vitték magukkal síri álmukba azt a napsugarat, amit fiatal szívük örök szerelemmel magához ölelt. Így raktározódott be az égi lovag szerelme: a nap sugara és heve.
És most, ahol az őserdők hajdanának a helyén az ember megnyitja a földet, onnan visszaárad rá a nap aranyas sugara. Anglia hatalma a szénbányáitól függ, Belgium és északi Franciaország iparának a hatalmas lendületét az újból felszabadított napsugárnak köszöni, Németország mai világvitató nagysága pedig ott kezdődött, hogy a diadalmas háború ötmilliárdos hadisarca módot adott neki a Ruhr-vidék szénbányáinak a feltárására. Csehország ipara mintegy utolsó hullámverése ennek a földalatti fényhullámzásnak.
És íme, nyomon vagyunk. Ahol a szén, ott az erő, ott a gazdagság, ott a hatalom. A nap nemcsak felülről szór aranyat kalászérlelő nyári hévnek, hanem még a föld poklából, a szénbányából is. És aki a szenet felszabadította, az tette a világ urává a saját földjét és a saját országa népét. És most megint azt akarják mondani az őserdő fáinak, hogy: csitt, most aludjatok megint. Nem lesz szén. A szénbánya-munkások leteszik a csákányt, meg a lapátot és megbénul az élet. Itt, már a küszöbön van ez a sztrájk és még meglehetősen izgatott fantázia sem tudja elképzelni most sem, hogy mi lesz a következése? Hogyan bénul meg az ipar, hogyan paralizálódik a forgalom, hogyan kezd el majd egyszerre zokogni mindenütt az együttzokogás legbiztosabb értékmérője: a pénz.
Mamuti nagyságú sztrájk készül, a mamutok erdejének az elhallgattatásával. Még egyszer meg akarják fojtani a napfényt visszafordított Prométheuszai, az emberi munka, gondolat és erő kétségbeesettjei. Ki lesz itt a diadalmas? Milyen kort élünk? Beleszólhat-e az ember a természet adta lehetőségek folyamatosságába, vagy pedig megint a természet lesz erős, az erős ember felett? A perspektíva nagyszerű, de a végét, a határait és lehetőségeit még innen a meredek széléről sem lehet szédület nélkül végigtekinteni…