Természetesen tetszik ismerni és kellő értéke szerint méltányolni a régi közmondások bölcsességét: „az egészség a legfőbb kincs”, „ha egészség van, minden van”, „mens sana in corpore sano” s a többi, hiszen egész sereg bölcs mondás dicséri az egészséget s a reá való törekvést. És a Siralomvölgyéből égre törő egyetemes panaszkórusnak is a betegség a vezető motívuma, a szegénység csak sötétebb hangszínt adó mellékzönge benne; a kettő, mint a végső fogalom, egybeesik: szegénység = betegség, gazdagság = egészség.
Pedig hát…
Mi is az az egészség? A test teljes egyensúlya, minden szervnek, a szervezet legapróbb kis sejtjeinek is kifogástalan működése, e működések pontos egybevágása és akadálytalan egymásra hatása. Vagyis ideális állapot, amely a természetben ilyenképpen nincs meg, mert nem lehet meg. Tehát a legelső dolog, amire az egészség mivoltának a kutatásában rábukkanunk, az a nagy negatívum, hogy teljes egészség tulajdonképpen nincsen is a világon. Mert, abszolút mértékkel mérve, úgy áll a dolog, hogy a gazdatiszt arcának a napégette barna színe csakúgy betegség tünete, mint a sorvadó ember tüdejének a hörgése – elhalt sejtek bizonysága mind a kettő. S mégis az egyik az egészségnek a szimbóluma, a másik a betegség fogalmának a megtestesítője képzelmünk előtt.
Abszolút egészség tehát nincsen a világon. A relatív egészségnek azonban óriásiak a fokozatai. S a mértéke bizonyára az, hogy miféle fontossággal bír az a szervünk, amely az egész emberiség által még nem érzett hatás – betegség – következtében többé-kevésbé meg van akadályozva a funkciója rendes végzésében. A hangsúly ebben a mondatban, ezen a kifejezésen van: „az egész emberiség által még nem érzett hatás”. Mert azokat a betegségeket, amelyekben már mindnyájan szenvedünk, nem tudjuk többé betegségnek. Bizonyára nagy tökéletlenség tőlünk, hogy csak két szemmel látunk, a harmadikat már elveszítettük, csak egy tétlenül heverő sejttömeg tanúskodik a testünkben arról, hogy valaha megvolt: mégsem jut eszébe senkinek arról panaszkodni, hogy egyharmad részben vak, a hajdani látóképességünknek csak kétharmad részével lát. Sőt az egészség = betegség fogalmának a meghatározásában ez a relativitás megtalálható nemcsak akkor, ha az egész emberiséget vesszük tekintetbe, hanem minden nagyobb embercsoportban is. Nálunk a morfiumevőt szanatóriumba csukják, az Alpesek között az arzenikumevés nem betegség. A veszprémi ispotályban nem boncolnak halottat, akinek tüdőtágulása ne volna, a Bakony vidékén tehát az emfizéma kiesett a betegségfogalmak közül a köztudatban.
Visszatérve a relatív egészség fogalmára, a következő definíciófélével szolgálhatunk tehát: annál egészségesebb az ember, mentül kevésbé fontos a teste életműködésére az a szerve, amely a rendes működésben akadályozva van. Vagyis a kérges kezű, kopasz, fogatlan embert nem tekintjük betegnek, mert a bőr (apróbb részeiben), a haj, és a fog nem olyan fontos szerveink, hogy a hiányuk okozta zavar nagyobb bajokat okozhatna a test életműködésében.
A nagyobb, fontosabb életszervek zavartalan működése teszi ki előttünk az egészség fogalmát, és mint csodálatosan egészséges embert bámuljuk azt, akinek a fő életszervei, a gyomra, a szíve, a tüdeje, az idegei és az agya zavartalanul működnek egyenkint és együttesen.
Ez az együttesen, ez a veleje a dolognak. Ez az összeműködés az, ami az egészségnek az esszenciája, amelyre mindnyájan törekszünk, s amely rettenetesen szürke és hétköznapi rabigába hajtja a szegény, szánandó egészséges embert.
Mert míg egyrészt bizonyos, hogy az egészséges agyvelő rakoncába tartja a gyomrot, az egészséges szív pedig ellátja elegendő vérrel a tüdőt az infekció ellen való védekezésre, addig másrészt kétségtelen az, hogy az egészséges gyomor megköveteli az agyvelőtől, hogy a gondja jelentékeny részét neki szentelje, az egészséges tüdő pedig olyan pontosan fogja oxidálni az elhasznált vért, hogy a szív pontosan láthassa el vele az egész testet, ne juttasson egy cseppel sem kevesebbet a gyomornak, mint amennyi kell a jó emésztéshez, és egy cseppel sem többet az agyvelőnek, mint amennyi a hétköznapok gondolatmennyiségének a megtermeléséhez szükséges.
A tüdő, szív, gyomor, agyvelő és idegek egymásra való pontos hatásának, együttműködésének a rettenetes circulus vitiosusában él az egészséges ember. Aki, ha elrontja a gyomrát, először is arról veszi észre, hogy álmot lát, s – megijed, mert a gyomrától visszautasított vér véletlenül az agyába jutott, megmozgatva ott a fantázia szundikáló göbeit, hogy – ha csak álmában is – képeket fessenek eléje.
Az egészséges ember! Ez egyensúlyos, a jó honpolgár, a szervezeté sablonjára gondolkozó, a tömegpszichológia eleven magyarázata, a magában is tömeg, aki konzerválta a világot úgy, ahogy van, megbecsül minden meglévő intézményt, ragaszkodik minden már megszületett gondolathoz, lát hátrafelé, de nem néz előre, el nem ejt semmit, de nem is szerez meg semmit.
Mert az egészségeseké a világ, de nem az egészségesek viszik előre a világot. A gondolatnak ára van, s ezt az árt az egészséges szervezet a maga zárt s önmagával szemben mindig fizetésképes mivoltában, demokratikus csak magával való törődésében nem képes megfizetni. Ő a tőkéit mindig saját magában tudja legjobban elhelyezni.
Hanem a lázban égő agyvelő, a vonagló idegrendszer az, amely megtermi az új gondolatot. Az egyensúlytalan, eltolódott, beteg szervezet az, amely nem önmagának ökonomizál, hanem a világ számára termel. A beteg test az a nagy pazarló, amely magával nem gondolva szórja szét kincseit. Az az erőforrás, amely nem önmagába folyik vissza, hanem, folyton fogyva, szerteárasztja hullámait.
Mindezekben természetesen „beteg szervezet” alatt azt a szervezetet értem, amelyben az egészségességtől való eltorzulás az agyvelő javára történt meg. Ahol az aggyal az idegszálak kapcsán összeköttetésben levő szervek kevesebb munkát, felügyeletet kívánnak, s több módot hagynak az agyvelőnek, hogy csak önmagára gondoljon. S ezzel természetszerűen együtt jár magának az agynak az elrészaránytalanodása, „megbetegedése” is. Egyes részei, amelyek a legtöbb munkát végzik, túlfejlődnek azoknak a rovására, amelyek az egészséges emberben végzik a nagyobb munkát. Scott Walter maga beismeri, hogy sohasem lett volna íróvá, ha sántán nem születik. De mint sánta gyermek, az ugrálás korában nem ugrálhatott, agya velejének tehát az a része, amely ép gyermeknél ebben a korban fejlődik – talán a testi ügyessége –, fejletlen maradt, de kifejlődött a rovására másik része – talán a kontemplatív hajlandóságé.
És itt van a magyarázata a lángelme szertelenségeinek is. Az egyes túlfejlődött agyrészek mellett parlagon marad a többi, ezer a példa rá, hogy legtöbbször az erkölcsi érzéké, a mértékletességé, az önfegyelmezésé, de mindenesetre azoké, amelyeket mint „polgári erényeket” dicsérünk az egészséges halandókban.
Levonva most már az elmondottakból a konzekvenciákat, a következők lesznek kétségtelenné:
A viszonylag legegészségesebb ember éli a legprimordiálisabb, leghétköznapibb életet. A vágyai, ösztönei, kívánságai mind kezdőrendűek, elsősek, mert önnönmagát kitűnően szabályzó szervezete nem engedi, hogy a kezdő szükségleteken túlemelkedjék. Nem ád ki magából semmit, de nem is vesz fel, csak primitív külső hatásokat. Mentül jobban eltér azonban a szervezet a normálistól, annál inkább elváltozik az agy is. Kifejlődnek benne a felsőbbrendű szükségletekhez kellő részek, és abban a fokban, ahogy az anyagi kívánságoktól elfordul, hajlamossá lesz a lelki vágyakra: művészi gyönyörködés, esztétikai kielégülés, tudományos szomjúságoltás kell neki, ha pedig alkotóerővel bír, ezeknek a gyakorlása is.
Viszont: az egészség szoros összefüggésben van a renddel, moralitással, sőt a nyárspolgársággal is. A betegség pedig magyarázója a szertelenségnek, a világrend ellen való lázongásnak és az úgynevezett bűnnek is.
Szóval a „mens sana in corpore sano” közmondása igaz, de nem ér egy hajítófát sem. Mert a mens sana a legjobb esetben is csak az a jó háziasszony, aki meg tudja tartani, ami már van, de újat szerezni nem tud hozzá. A „mens aegrota” a szerző, a termelő, a teremtő. De vele mindig együtt jár a „corpus aegrotum” is. Még a legnagyobbaknál is. Homérosz, Julius Caesar, Tasso, Rousseau, Mohammed, Newton, Beethoven, Napóleon, Széchenyi, Lenau, Musset s a többi elég példa erre.
Azért tisztelet adassék a beteg embernek. Mert ahol a beteg lélek egészséges testbe tudott beleköltözködni, ott mindig csoda történt. Ilyen csodát pedig én csak ötöt tudok: Mózes, Aiszkhülosz, Michelangelo, Shakespeare és Goethe. Ezek a nagy betegek egészségesek voltak teljes életükben.
A Hét 1904. 203–204. p.