A salernói orvosiskola hatlábú leoninusversekbe foglalt sok badarsága, a „post mensam stabis, aut passus mille meabis”,(1) a „mensibus erraris cancros non commedatis”(2) s több efféle bölcsesség között van egy, amely most hirtelen nem jut eszembe, de arról szól, hogy az ember legfőbb életjelensége a lélegzés. És valóban, nem is csoda, hogy a régi orvosi kutatás eszközei, amelyek igazi mélységekre nem bírtak aláhatolni, ilyen nagy fontosságot tulajdonítottak a lélegzésnek, a legprimitívebb, legszakadatlanabb és az élet felszínes jelenségeiből legtovább megmaradó biológiai funkciónak. „Dum spiro spero” – mondja a régi közmondás, és az „utolsó lélegzetvétel” szomorú kifejezésével szoktuk megjelölni az élet megszűnését.
A haladó tudomány azonban a régi feltevésekből és megállapodásokból sokat lomtárba helyezett, és e tudományos padlásra került holmik között van a lélegzés is. Már tudniillik a lélegzés mint legfőbb fontosságú életfunkció, aminek a régiek tekintették. Ma a tüdő már másodsorba jutott, s átvette jogos uralmát az egyetlen törvényes királya a testnek: a szív. Valamint az intellektuális élet egyetlen kormányosa az agy, és csak segédei az idegek, akként vegetatív létünk egyetlen uralkodója a szív, s csak segédei a tüdő meg a gyomor meg a többi harmadrangú szerv.
Egészen mellékes annak a megbírálása nézőpontjából, hogy él-e még valami felsőbbrendű szervezet, hogy lélegzik-e vagy nem. A halált ma az orvosok a szívverés megszűntének a pillanatától számítják. És ha ábrándozik az orvostudomány halottak felélesztéséről, feltámadásáról – pedig mindig ábrándozott –, ennek a törekvésének az arkimédeszi pontjául többé nem a tüdőt tekinti, hanem a szívet. Mesterséges lélegzéssel újra feléleszteni a vízbefúltakat, villámsújtottakat ma már az utolsó falusi kirurgusnak is gyerekjáték, sőt a bábák tudnivalói közé is bele van foglalva ez a mesterség; a nagy kérdés most az, hogy meg lehet-e újból indítani a szívet, amely egyszer megállt?
Évszázados fiziológiai tapasztalat, hogy a hideg vérű állatoknak, különösen a békáknak a szíve a testükből kivágva is sokáig tovább dobog. A teknősbéka szíve napokig dobog, s lassan hagyja abba a verést, mint a lejáró óra. De még ha megállt is, újra elindítható, újból „fel lehet húzni” azzal, hogy megtöltjük valami, a vért pótoló, tápláló folyadékkal.
Legújabban sikerült az a kísérlet is, hogy emlősállatok kivágott szívét is tovább dobogtassák. Langendorff nyúlszívet töltött meg oxigénnel telített s 37 fokra felmelegített vérrel, s így tartotta hosszú ideig mozgásban, tehát életben, az angol Locke pedig az úgynevezett Ringer-féle folyadékkal csinált hasonló csodát. A legizgatóbban érdekes, mindnyájunkat a szenzáció erejével érintő kísérletek és eredmények ezek, mert szorosan kapcsolatos velük az a nagy titok, hogy hol megy át a szervetlen test a szervessé való válásba, hol van a határ, amelyen átlépve az anyag az élettelenségből élővé változik. Mert a Ringer-féle folyadék szervetlen anyagokból áll, sóból, káliumkloridból és kalciumkloridból; ha tehát vele el tudjuk érni azt, amit Langendorff elért a szerves folyadékkal, a vérrel, akkor a szemünk előtt megy végbe a csoda, hogy a szervetlen anyagorganizmust megmozdítva, életet keltve, maga is élővé válik. A feltámadás egyik csodája.
Természetesen ennek a titoknak a megfejtésétől még nagyon messze állunk. De már megközelítettük két oldalról is. Locke kísérletei mutatják, hogy az izommozgás tekintetében – a szív mozgása sem más, mint izommozgás – milyen nagy jelentősége van a kalciumnak, a mész elemnek. Ha a Ringer-féle folyadékból egészen kivonta a kalciumot, a kivágott állati szív nem volt képes megmozdulni, ha pedig lassankint fokozta a mennyiségét, a szív mind hevesebben vert, míg végre görcsösen összehúzódva megállt. Egészen ellenkezően viselkedett a kálium, amely fokozottabb mennyiségben mind petyhüdtebbé tette a szívet, míg végre egészen elernyesztette.
Kétségtelen tehát, hogy a kalcium és a kálium két fontos regulátora az organikus életnek. Herlitzka turini egyetemi professzor fedezte fel, hogy a harmadik – hogy úgy mondjam – mozgatóereje a szerves világnak a szénsav, amelyet ő szőlőcukor alakjában használt. Herlitzka nyulak szívét vette ki, és két órával a kivágásuk után kezdte táplálni őket Ringer-féle folyadékkal. A szívek megindultak, de körülbelül háromnegyed óra múlva megállt a verésük, és a folyadékra nem reagáltak többé. Ekkor Herlitzka egyezred rész arányban szőlőcukrot vegyített a folyadékhoz, mire újból megkezdődött a szívek mozgása, órákon keresztül vertek tovább erősen.
Egészen a feltámasztás határán van azután az az eredmény, amelyet Kulabko ért el a Herlitzka által javított Ringer-féle folyadékkal: egy kétoldali tüdőgyulladásban és bélkatarrusban elhalt gyermeknek, húsz órával a halál beállta után, teljesen újra felélesztette a szívét, úgyhogy a gyermek feleszmélt, és tovább élt.
Más irányban, mechanikus úton kísérletezett a szív felélesztésére Halluin. Kutyát zsineggel megfojtott, s pár perccel a vonaglásainak a megszűnése után felvágta a mellét, hogy hozzáférhessen a szívéhez. Miközben segédje mesterséges légzést alkalmazott a kutyánál, ő maga ritmikus nyomásokkal elkezdte masszírozni a szívét. Néhány ilyen esetben már maga a mesterséges lélegeztetés és a masszázs elég volt a kutya teljes feltámasztására, sokszor azonban megtörtént, hogy a szív a nyomásra elkezdett úgynevezett fibrin-mozgásokat végezni, vagyis olyan vonaglást, amelynek folytán a szívizmok rángottak ugyan, de nem bírták teljes komplexumában dobogásra indítani a szívet. Ha ez az eset állt be, akkor Halluin először is azon iparkodott, hogy megszüntesse a fibrillmozgásokat. Ezt el is érte azzal, hogy kis mennyiségben káliumkloridot fecskendezett a kutya szívébe, amely, mint fentebb volt olvasható, megakasztója az izommozgásnak. Azután újra elkezdte a masszázst, s erre a szív megindult, de nagyon halkan, gyengén. Kis adag kalciumklorid befecskendezésével és a masszázs folytatásával sikerült a dobogást mind élénkebbé tenni, s amikor végre a kutya egyik ütőerébe konyhasóoldatot fecskendeztek bele: a szív teljes erőre kapott, a kutya újra élt. Halluinnek most is van több ilyen „feltámasztott”, élő kutyája.
Mindezekből a tapasztalatokból és eredményekből a tudomány természetesen elsősorban az ember számára akarja a hasznot levonni. Eddig a pozitív haszon nagyon kevésnek ígérkezik, mindössze annyinak, hogy vízbefúltakat, alvasztottakat, esetleg világító- vagy pedig kályhából kiömlő széngáztól megmérgezetteket életre fogunk kelthetni olyan esetekben is, amelyekben ma még „az előhitt orvos csak a beállott halált konstatálhatja”.
De nem is a közvetlen haszon a fontos e kísérletekben, hanem az új igazság megtalálása s a kiszélesedése az útnak, amely jóvoltunk felé vezet.
Mert az elmúlásba soha belenyugodni nem tudó emberi elme ezekkel a kísérletekkel megint jókora darabot hozzászakított az örökkévalóságból a maga mulandóságához. Az élet határait megint kijjebb tolta, a halált megint jóval visszaszorította. És a jövő orvosa olyan esetekben, amelyekkel szemben a mai csak a tehetetlenségét konstatálja csüggedten, a tudás erejére támaszkodva mint valami új húsvét igéjét fogja mondani: „Nem kell félni. Feltámadunk.”
A Hét 1905. 274–275. p.