Avicenna (teljes nevén, Abu Ali al-Huszajn bin Abdallah ibn Szína), Hippokratésszel és Galénosszal együtt évszázadokon át a medicinát jelképező triász egyik személyisége volt. Avicenna orvosi tanításai híres munkájában, a Kánonban nyerték el maradandó formájukat. E tanulmányban a figyelmet elsősorban e mű felépítésére, szellemére és tárgyára összpontosítjuk. Ezt megelőzően azonban, legalább nagy vonalakban meg kell ismerkednünk Avicenna életének történelmi-társadalmi kereteivel.
Mohamed (571–632) történelmi fellépését követően, a roppant méretű arab katonai hódítások évtizedei után, a politikai és kulturális kiegyenlítődés időszaka következett. A hindu és a perzsa eredetű ősi kultúrák végig sikerrel álltak ellen az iszlám mélyebb befolyásának. Amikor pedig 747-ben a damaszkuszi Omajjád dinasztiát a Mohamed nagybátyjától származó Abbaszidók megdöntötték, ez a kiegyenlítődési folyamat elmélyült. Az új kalifátus a keleti civilizációk egykori központjába, Mezopotámiába tette át a székhelyét, ahol megépítették Bagdadot, az új fővárost. Azon a területen pedig elevenen éltek még a volt Szasszanida birodalom hagyományai. Különösen a perzsa költészet emelkedett nagy tekintélyre a bagdadi kalifák udvarában.
Mezopotámia akkoriban a legkülönbözőbb civilizációk (a szír, a perzsa, a bizánci, a zsidó, az arab) és vallások olvasztótégelye volt, emellett még a nestoriánus kereszténység központja. A dsondiszapuri nestoriánus orvosi iskola mesterei kezdettől becsben álltak az Abbaszida uralkodók előtt. Ők fordították arab nyelvre a görög tudományos műveket. Al Mamun kalifa 832-ben, Bagdadban létesítette a „Bölcsesség Házát”, mely egyaránt volt főiskola, könyvtár és fordítóközpont.
A 9. század derekától a bagdadi kalifák hatalma süllyedt, az uralkodó körök belső ellentétei előtérbe kerültek. A 10. században Perzsia területén elterjedt a siita vallásos mozgalom, melynek a vezető családok sorra behódoltak. Ezek között voltak a Samanidák, akik tartományukat Bokharából kormányozták, és befolyásuk alá vonták a bagdadi kalifákat is. Avicenna életében a bokharai udvarban a perzsa kultúra reneszánsza bontakozott ki. Az uralkodó család tagjai egymással vetélkedve támogatták az irodalmi életet és a tudományokat. A tudósok előtt kinyílhatott a letűnt kultúrák világa.
Avicenna Bokhara közelében született 980-ban. Apja a fejedelem adótisztviselője volt. Avicenna csodagyermekként tűnt fel. Tíz éves korában kívülről tudta a Korán és néhány filozófiai munka szövegét. Behatóan foglalkozott kora valamennyi tudományával. Tizenhat esztendős volt, amikor konzultánsként bevonták Ben Mansur szultán gyógykezelésébe. Sikeresen szerepelhetett, mert ezt követően évekig alkalmazták az udvarnál. Ezalatt lehetősége nyílt az ottani könyvtár tanulmányozására. Később ez a könyvtár leégett. Egyes rosszindulatú vélemények szerint maga Avicenna gyújtatta fel, hogy irodalmi forrásait később ne deríthessék fel.
Huszonkét éves volt, amikor apja halála után elhagyta Bokharát. Sokfelé megfordult. Különböző uralkodók szolgálatában, politikai, sőt katonai megbízatásokat is vállalt. Nemegyszer került veszélyes helyzetbe. Élete utolsó 14 évét Iszpahánba töltötte, mint az emír magas rangú tisztviselője és orvosa. Jelentős filozófiai, filológiai, csillagászati munkáin kívül ott írta meg a Kánont is. Roppant írói termékenysége és közéleti elfoglaltsága nem akadályozta meg abban, hogy bőségesen élvezze az élet minden lehetséges örömét.
Hamadanban halt meg 1037-ben. Egyes feljegyzések szerint rossz gyógyszerrel kúrálta magát. Betegségének súlyosbodását érezve, javait a szegényekre hagyta, rabszolgáit pedig felszabadította. Az Avicenna előtti orvostudomány főként Hippokratész, Galénosz, illetve követőik és kompilátoraik: Ruphosz, Oribasziosz, Aetiosz, Tralleiszi Alexandrosz, Paulosz Aiginitész, továbbá Szerapion (9. század) és Rhazes műveit, valamint Dioszkoridész gyógyszertanát jelentette. E tanítások igen különböző formákban maradtak fenn. Kedvelt volt a hippokratészi aforisztikus közlés. Galénosz gyakran publikált definíciókat. Sokan tömör diagnosztikai és prognosztikai megállapításokat idéztek, amelyek közül néhány az orvosi műveltség szállóigéjévé nemesedett. Jelentek meg emellett igen terjengős értekezések fontosnak ítélt témákról (a lázakról, a vizeletről, a menstruációról, a helyes táplálkozásról stb.) Ez a terjedelmes anyag azonban igen különböző értékű, heterogén, olykor torzított és lényegében áttekinthetetlen volt.
Sokáig úgy tűnt, hogy miután a klasszikus görög–római medicina alkotóereje kimerült, szétesik a hellenisztikus orvostudomány és ezzel rengeteg hasznos gyógyismeret – régi kiváló orvosok értékes hagyatéka – a feledés homályába merül. Mégsem ez történt. A 10. században – mint már érintettük – elsőként az iszlám birodalom néhány kultúrcentrumában, kedvező politikai–gazdasági–társadalmi feltételek folytán, megindulhatott a tudományos élet fellendülése.
E folyamat egyik leglényegesebb eleme az antik tudományok felkutatása, összegyűjtése és asszimilációja volt. Ismeretes, hogy ebben a munkában az arab közvetítők nagy érdemeket szereztek. Köztük volt Avicenna, aki az őt megelőző másfélezer esztendő orvosi tudását summázta nagy művében, a Kánonban.
Az ókori görög természetfilozófia egyik alaptétele szerint, az anyagi világ négy elemből épül fel, melyek: a tűz, a víz, a föld és a levegő. E felfogás analógiájaként fogható fel az emberi test összetételéről szóló humorális tanítás is, melynek értelmében, a vér, a nyák, a sárga és a „fekete” epe alkotnák a szervezet elemeit. Úgy tartották, hogy ezeknek megromlása, vagy egymáshoz viszonyított arányeltolódásaik a betegségek leggyakoribb okai. Feltételezték továbbá, hogy a szervezet anyagait – mint a világ minden anyagát – különböző keveredésben az alapminőségek (kvalitások) hatják át. E kvalitások valamilyen diszharmóniája (kombinálódva a nedvzavarokkal) szintén alapvető kórtényező.
Ezt az egyszerű humorálpathológiát egészítette ki később az alexandriai és a római medicinában jelentkező szolidárpathológiai irányzat. Ennek képviselői a szilárd testanyagok tónusingadozásaira (szoros vagy laza) vezették vissza az egészségbetegség egyensúly ingadozásait. Mások – ugyancsak kórélettani szempontból a légzéssel felvett éltető „pneuma” és a benne feltételezett, életet adó és irányító „spiritus”-ok jelentőségét hangsúlyozták. Megkülönböztették: a spiritus naturalist (székhelye a máj), a spiritus vitalist (székhelye a szív) és a spiritus animalist (székhelye az agyvelő és az idegek). Galénosz emellett a szervezetben munkálkodó különböző speciális erőket, „virtus”-okat (emésztő, kiválasztó, kiürítő stb. tulajdonságokkal) is számításba vett, melyek az egyes szervekben vagy gyógyszerekben fejtenék ki hatásukat.
Az élő szervezetben történő anyagi mozgások értelmezéséhez az alaptanításokat Arisztotelész fizikája szolgáltatta. A peripatetikus1 filozófia tudvalevően valamennyi középkori tudományág kialakulására döntő hatást gyakorolt. Arisztotelész korabeli megítélését jól érzékelteti a nagy cordovai tudós, Averroës (12. század) méltatása:
„A természet azért teremtette őt, hogy rajta az emberi tökéletességet demonstrálja. A gondviselés adta őt nekünk, hogy mindent tudjunk, amit tudni lehet. Tanítása a legfőbb igazság, értelme az emberi felfogóképesség csúcsa.”
Jelentős befolyást gyakorolt Avicenna antropológiai és pszichológiai nézeteire az újplatonizmus irányzata is. Ez főleg az emberben tevékenykedő, anyagtól független szellemi erők feltételezésében, a spiritusok és virtusok kórélettani szerepének túlhangsúlyozásában nyilvánult meg.
A fentebb vázolt – a szakirodalomból általánosan ismert – fogalmi rendszerekre épült Avicenna orvosi Kánonja. E mű egyik jellemzője azonban az arisztotelészi rendszerezés és a szillogisztikus okfejtés következetes érvényesítése, ami ezen a szinten addig ismeretlen volt a tudományos medicinában. A Kánon elméleti és gyakorlati jelentőségű megállapításai minden esetben valamely általános érvényűnek tekintett tézisből vezethetők le.
Alkalmunk lesz tanulmányozni, hogy mennyiben bizonyult célravezetőnek ez az elméleti konstrukció, mennyiben igazolta és támogatta a helyes és eredményes orvosi munkát. Ezzel összefüggésben itt most csak azt szögezzük le, hogy a szigorú filozófiai tárgyalásmód nagyban hozzájárult a Kánon több évszázados egyedülálló tekintélyéhez. Sokan ezt tartották a mű egyik legfőbb érdemének. Ennek tudatában jelentette ki Avicenna egy helyen, hogy Galénosz nagy orvos volt ugyan, de mérsékeltebb képességű filozófus.
A Kánon ([arabul: القانون في الطب – A szerk.] el Kanun fi Tib = az orvosi gyakorlat törvénye) öt főrészből (könyvből) tevődik össze. Minden könyv több részre (fen), a részek doktrínákra, azok summákra, az utóbbiak pedig fejezetekre oszlanak.
Az 1. könyv mindenekelőtt bemutatja és elemzi az akkori tudományos orvosláshoz nélkülözhetetlen élettani és kórtani alapfogalmakat. Ezek az adatok, illetve a velük végzett kombinációk alkották a korabeli orvosi gondolkodás sémáját, a szakmai műveltség elemeit.
Avicenna abból indult ki, hogy az emberi szervezet az egészség vagy a betegség és a kettő közötti átmenet állapotában (neutralitas) lehet. A betegségeket előidéző tényezőkről szólva, általánosságban megkülönbözteti az alkalmi (accidentalis), a következményes (concomittans) és a lényegi (essentialis) okokat. Ezek mellett hangsúlyozza a peripatetikus filozófiára jellemző célszerű (finalis) okot is.
A betegség kialakulhat közvetlenül a szervezetben, a „res naturales”, azaz – mint már szó esett róla – az elemek és minőségek, a szervek és a testrészek, a virtusok és a spiritusok kóros elváltozásaiból. A szerző részletesen leírja ezen anomáliák lehetséges változatait. Ennek során ismerteti az egyes életkorokra jellemző „komplexió”-kat. Az utóbbi fogalom alatt az aktuális humorális és kvalitásbeli viszonyok összegeződését érti. Foglalkozik továbbá a klasszikus antik alkattani típusokkal.
Különleges figyelmet szentel Avicenna – mint ahogy az egész középkori medicina – az úgynevezett „res non naturales”-nek, melyek erősen befolyásolhatják az egészség alakulását. Az utóbbi tényezők alatt az európai középkorban a következőket értették:
- a levegő
- az étel és ital
- a mozgás és pihenés
- az alvás és álmatlanság
- az éhezés és túltáplálkozás
- a lelki állapot
Minthogy a „res non naturales” megfelelő irányítása nagyrészt valóban az emberen múlik, a korabeli orvostudományban jelentős helyet foglaltak el az idevonatkozó tanácsok. Annál is inkább, mivel a medicina gyakorlati feladatai között egyenlő rangot képviseltek a gyógyszeres és a sebészeti gyógyítás, valamint az egészségvédelem. Az utóbbi teendőit is igen komolyan vették. Ezt a felfogást tükrözi a számos korabeli regimen sanitatis.2
Avicenna, tehát behatóan tárgyalja a res non naturales által okozott káros következményeket. A környező levegő kórtanáról például többek között megállapítja, hogy a meleg levegő általában lazítja, elernyeszti a testet. A vért a felületre vonja. Elősegíti a bőr barnulását, izzaszt és csökkenti a vizelet mennyiségét. A hideg levegő vértolódásokat, apoplexiát,3 paralitikus állapotot, továbbá náthát és köhögést idézhet elő. Az őszi éjszakák hűvössége oka lehet a nedvek megromlásának. E hatás a gyümölcsök anyagát, az állatok és az emberek szervezetét egyaránt azonos módon érintheti.
E gondolatmenethez kapcsolódik a különböző irányú és jellegű szelek, az időjárás és az évszakok kóroktani értékelése, levonva mindebből a kedvező lakóhely megválasztásának következtetéseit.
Oldal a legrégebbinek tartott példányból · 1030 · UNESCO Világörökség
A Kánon 1. könyve azután sorra veszi a pathomechanizmusok lehetséges típusait, melyekkel a klinikai részek megbeszélésekor többször is fogunk találkozni. Összegezve tehát, a Kánon e fejezeteiben megtalálhatók azok a szempontok, amelyekből kiindulva az orvos a beteg állapotát megítélheti. Tájékozódnia kell az egész test humorális és kvalitásbeli státusáról. Ezen belül pedig a közelebbről érintett szervek vagy régiók adott komplexiójáról. Számításba kell vennie emellett a spiritusok és a virtusok viselkedését csakúgy, mint az anatómiai eltéréseket (a méretbeli és formai anomáliákat). Az orvosnak rendelkeznie kell a munkájához hasznosítható csillagászati ismeretekkel is. Holmi naiv asztrológiai prognosztikáról azonban a Kánonban nem esik szó.
Az eddigiekben vázolt kórtani fejtegetéseket az általános orvosi diagnosztika előadása követi. E részből már kétségtelenül kitűnik, hogy a szerző nemcsak igen művelt, hanem roppant gazdag tapasztalatú orvos. Érdemes néhány figyelemre méltó megállapítását kiemelni.
Az arc akrocyanosisa4 („rubor pomi maxillae”) pangással járó tüdőfolyamatra utal. A „gibbositas unguis”, amit dobverőujjként foghatunk fel, a tüdőtályog, illetve fekély egyik jele.
Részletesen elemzi a pulzusfajtákat. Megkülönbözteti többek között a „hullámzót”, a „gazella futására emlékeztetőt”, a „féreg” valamint a „hangya-mozgásúakat”. Ismerteti, hogy melyek fordulnak elő általában a különböző külső (időjárás, táplálék, ital, mozgás-állapot stb.) és belső (életkor, alkat, fájdalom, lázak stb.) körülményekkel összefüggésben. Foglalkozik a kóros pulzusfajták prognosztikájával.
A diagnosztikai fejezetek között találkozunk a középkori orvoslásra különösen jellemző aprólékos uroszkopizálással is. Avicenna azt tanácsolja, hogy a reggel gyűjtött vizeletet hat órán belül célszerű vizsgálni. A vizeletet sokféle szempontból (szín, átlátszóság, habzás, szag, tapintás, íz) ítélték meg akkoriban. Számos következtetés kristályosodott ki. Ilyenfélék:
„A sötét vizelet akut láz esetén rossz jel.”
„A túl hideg vizelet gyenge emésztésre vall.”
„Lázas betegek vörös színű vizelete a gyógyuláskor kivilágosodik.”
Avicenna hosszan elidőz a minőségi és mennyiségi vizeletváltozások diagnosztikájánál, amiről igen sok irodalmi adatot is idéz.
Foglalkozik a székletdiagnosztikával is. A világos színű székletet a sárgaság egyik korai jeleként tartja számon.
Ismételten figyelmeztet a kórismézés nehézségeire. Véleménye szerint különösen megnehezíti az orvos dolgát, amikor egyidejűleg több betegségfolyamat kombinálódik. Ilyenkor egyes tünetek elfedhetik egymást.
Ahogyan fentebb már érintettük, Avicenna a gyógyító és megelőző orvosi tevékenységet egyformán fontosnak tartotta. Medicinájában a gyakorlat két főrészből állt. Ezek:
„Az egészséges test vezetésének tudománya és a beteg test feletti uralkodás.”
Ebből az elvből kiindulva, a Kánonban igen nagy helyet foglalnak el az élet valamennyi mozzanatára kiterjedő egészségvédelmi útmutatások.
Elsősorban azzal foglalkozik, hogy miként lehet a komplexiók ideálisnak tartott egyensúlyát elősegíteni. Ennek leghatékonyabb eszközei: az étrendek, a feleslegesnek vélt anyagok kiürítése, a célszerű mozgások, illetve pihentetés, a lelki egyensúly befolyásolása. Lényegében tehát a res non naturales.
Avicenna többek között itt is figyelmeztet arra, hogy valamely komplexio nem statikus, hanem dinamikus állapot. Az orvosnak mindig az aktuális valóságból kell kiindulnia. Végighaladva a kritikus életkorokhoz alkalmazott rezsimeken,5 a kisgyermekekről szólva, felhívja a figyelmet a kedvezőtlen lelki hatások ártalmára. A félelemre és a szomorúságra, melynek kiszáradás a következménye, a dühkitörésekre, mely a test felhevülésével jár együtt. A restség ellazítja a spiritus animalist és hajlamosít a belek puffadására. Visszatérő álmatlanság esetén a fürdést és a sétákat ajánlja.
A Kánon a serdülőkor életrendjében is a testgyakorlatok fontosságát hangsúlyozza. Köztük elsősorban az úszást, mely után kedvező hatású a test masszírozása. Helytelen viszont a testgyakorlatok túlzásba vitele. Ilyenkor sérülések, kimerültség és általános kiszáradás következhet be.
Az öregkor ideális rezsimjének elvei között első helyen a mérsékelt táplálkozás szerepel. Számukra Avicenna a vörös óborok fogyasztását ajánlja. A fehérbor inkább az étkezések és a fürdők után kedvező hatású. A torna és az azt követő ledörzsölés az időskorúaknak is jót tesz. Szédülés és az agyi károsodás egyéb jelei esetében azonban e téren helyénvaló az óvatosság. A testgyakorlatok a hasi szervek (máj, lép, belek) pangásakor kifejezetten javasoltak. Célszerű rendezni a gyakori öregkori székrekedést.
A Kánon egészségvédelmi tanácsai kiterjednek a különböző évszakok, a meleg és hideg környezet körülményeihez való alkalmazkodásra. Részletesen szólnak a sovány és a kövér emberek, a különböző okokból törékeny egészségűek profilaxisáról.6 Külön fejezet foglalkozik a tengeri utazásokon alkalmazandó egészségügyi rendszabályokról.
Minthogy az 1. könyv az egész orvosi munka áttekintését kívánja adni, nem maradhatott el a gyógyszerelési elvek ismertetése sem. Ezzel kapcsolatban Avicennának az a véleménye, hogy a betegség előzetes elemzése, az aktuális kórtani történések részletes meghatározása nélkül, nem létezhet tudományos értékű gyógyítás. Az adott komplexiókra és egyéb pathológiai adatokra éppúgy tekintettel kell lenni, mint az alkati, nemi, életkorbeli, foglalkozási és környezeti viszonyokra. E körülmények mérlegelését követheti csupán a gyógyanyagok és eljárások megválasztása. Pontosabb útmutatást ezekről a 2. könyvben találunk. Ebben a részben a hashajtás, a hánytatás, a vérvételek és a tályogmegnyitás javallatait taglalja.
Ugyanitt található a fájdalomcsillapításról szóló tanítás. Avicenna megállapítja, hogy a lényeges oki beavatkozást, a fájdalmat fenntartó hibás komplexio megváltoztatása jelentené. Ez többnyire nem érhető el. Lehetséges viszont a beteg elkábítása. A beteg testrész érzékenységének csökkentésére vagy megszüntetésére hűtést, vagy megfelelő vegyi hatást érdemes alkalmazni. Erre a célra a kamilla, a lenolajmag, a keserű mandula, a tojásfehérje válnak be.
A Kánon 2. könyve a singularis7 gyógyszerek tulajdonságaival és javallataival ismerteti meg az olvasót. A therápia alapelve: az adott kóros komplexiónak megfelelő fokozatú, de azzal ellentétes tulajdonságú gyógyszereket kell nyújtani. Ez a galénoszi „contraria contrariis”-féle felfogás, melyet Avicenna is képviselt.
Mindez azonban a gyakorlatban nem mindig egyszerű. Az egyidejűleg kombinálódó kórfolyamatok és kórállapotok kellő szétválasztása és meghatározása olykor nem sikerül. Nehéz helyzetbe kerül az orvos az úgynevezett elsődleges nedvromlások, pangások, a rosszindulatú komplexiók kezelésekor is. Az utóbbiak alatt lényegében definitív kórbonctani elváltozásokat értettek (daganatok, beszűrődések stb.). Ilyen betegségek gyógyítására az igen sok összetevőből álló terjákot,8 az erős hatású scammoniumot,9 az oldó-tisztító tulajdonságú sáfrányt, valamint a rothadásellenes fahéjt javasolta a szerző.
A másodlagosnak minősített reversibilis anyagromlások esetében került sor a racionálisan megokolt, megfelelő minőségű és hatáserősségű gyógyszerek felhasználására. Az egyes gyógyszerek hatásának megítélésekor Avicenna abból indul ki, hogy minden gyógyszernek van egy, esetleg több specifikus tulajdonsága, mellyel az a fentebb vázolt kóros történéseket valamely támadásponton előnyösen képes megváltoztatni. A 2. könyvben regisztrált valamennyi gyógyszer hatásmechanizmusairól részletes tájékoztatást kapunk. Avicenna nyomatékosan hangsúlyozza, hogy ezen ismeretek nélkül, pusztán a nyers tapasztalatra támaszkodva, biztonsággal nem lehet gyógykezelést folytatni.
Ismerni kell tehát az egyes gyógyszerek lényegi (per se) és alkalmi (accidentalis) tulajdonságait. E tulajdonságok azonban változékonyak, ami eleinte serkentő, az később bénító lehet. A mandula finomít (subtilizál), megavasodva azonban melegítő. A hal húsa hűvös kvalitású, megsózva potenciálisan meleg. Lényeges ismerni e szerek jellegzetes (expulzív,10 attractív,11 ulcerizáló,12 konszolidáló stb.), virtusokat befolyásoló képességeit, illetve azok fokozatait (általában négyféle erősségét). A gyógyszerhatásokat módosíthatják a gyógynövények termesztési, begyűjtési, feldolgozási, tárolási körülményei. Minderről a Kánon igen sok információt ad.
Betűrendben felsorolva, több mint 800 gyógyanyagot jellemez. E leltárban a klasszikus hellenisztikus gyógyszerek (Galénosz, Dioszkoridész, Aetiosz) mellett, helyet kaptak indiai és arab eredetűek is. A minden esetben gondosan részletezett indikációs területek tágassága olykor zavarba ejtő. Avicenna ugyanis rengeteg irodalmi hivatkozást is ismertet. Párhuzamosságok, kisebb ellentmondások előfordulnak. Ez utóbbiak részben egyes szerek ambivalens tulajdonságaival is összefüggenek. Ilyen anyag például a kámfor, mely a meleg és a hideg minőségű kórállapotokban egyaránt indikálható. E két ellentétes alapkvalitás leggyakoribb gyógyszerei és gyógymódjai Avicenna könyvében a következők:
- A különböző eredetű, meleggel együtt járó komplexiók esetében: az aloe, az endivia,13 az ámbraolaj, a coriander, a tamariszkusz, a foeniculus,14 az almaolaj, a tök, az uborka, a mákony, a tevetej, a cukrok, a mandulatej, a szantál, a rózsaolaj, a gránátalma, a savanyú vizek, a hideg fürdők, a deriváló és revulzív vérelvonás, az ólomtapasz javasoltak.
- A hideg jellegű komplexiók ellensúlyozására: az ánizs, a kámfor (ambivalens), a fodormenta, az euforbium15 (ambivalens), a helleborus,16 az abszint,17 a kéngőz, külsőleg a mustár, a lenolaj, az olívaolaj, a galambszív, a meleg fürdők, a testgyakorlatok, ledörzsölések és a purgálás használatosak.
A 2. könyv sok érdekes gyógyszerajánlása közül itt most csak néhányat emelünk ki.
Megtudjuk, hogy a veszett kutya máját és vérét eredményesen lehet felhasználni a friss veszettségi fertőzések kezelésére, amennyiben ezeket az anyagokat a sérülés sebébe bedörzsölik. A kezdetleges immunizálási eljárás értékéről írja:
„Et fiam dictum est, quodipsum prohibet metum aquae, fiam vixerunt
per illud quidam eorum”
(„És már mondották, hogy ez magában akadályozza a víziszonyt és egyesek már éltek ezzel a módszerrel…”)
A gennyes sebek kezelésére a külsőleg alkalmazott gombatenyészetet ajánlja. E bevált gyógymódot Avicenna a gomba hideg kvalitásával értelmezi. Ma a jó eredményeket antibiotikus hatással magyarázzuk. Egyébként ugyancsak gombakészítményt javasol a kifekélyesedett bőrlepra kezelésére is. Ezen Indiából származó kátrányszerű anyag (al fulad) táptalaja a vadkecskék vizelete volt Liber IV. 347..
A Kánon gyógyszeranyagai között egyaránt találunk állati, növényi és ásványi eredetűeket.
Az állati produktumok között gyakran fordulnak elő: a tojás, a tej és a tejtermékek, a méz, az állati zsír, a hal húsa és szervei, a lép, a cantharidin,18 a különböző eredetű vizelet, olykor széklet.
A már említett növényi gyógyszereken kívül sűrűn találkozhatunk: a mirtusszal, a borókával, a csalánnal, a hagymával, az írisszel, a kikiriccsel, a farkasalmával, a mirhával, a nárcisszal, a babérlevéllel, a ciprussal és a fokhagymával.
Az ásványi szerek előtérbe kerülése jórészt az arabok műve volt. Ezek közül említést érdemelnek: az antimon, az ólom-készítmények, a borax, a higany, a cink, réz és vas szulfátjai, a kén, a timsó, az ammóniák, a mész, a bor, az ecet, a magnéziumsók, a különböző arzénes sók, az ásványvizek, a gumi arabicum.
A gyógyszereket igen változatos formákban (porok, esszenciák, oldatok, gyökerek, preparátumok stb.) alkalmazták.
Az első két könyv tanítása készíti elő a Kánon 3. könyvében előadott részletes betegségtant. E legnagyobb terjedelmű (22 fejezet) összefüggő anyag ismertetésekor a szerző a témaköröket topográfiai szempontból taglalja. Elsőként mindig az egyes szervek vagy régiók anatómiáját mutatja be. Ezek az adatok a megelőző fejlett alexandriai és galénoszi bonctan színvonalához képest nem jelentenek előrelépést, helyenként elnagyoltak. A Kánon anatómiai leírása inkább a szóban forgó testrész rendeltetését és működését tárgyalja, azok jellemző sérülékenységét és betegségformáit. Nem hiányoznak az arisztotelészi–galénoszi szellemben kifejtett teológiai hozzáfűzések sem. A szem például azért helyezkedik el a koponyaüregben, hogy ilyenformán a legmagasabb pontról őrködve, a legmegfelelőbben teljesíthesse ellenőrző, vezérlő érzékszervi feladatát.
A funkció és struktúra célirányos összetartozásának sokoldalú megvilágítása és igazolása után következik az egyes részek speciális kórtana. E gondolatmenetben az első állomás mindig a szokványos humoralpathológiai (komplexio) eltolódások, illetve betegségek felsorolása. Bármelyik elem vagy minőség túlságos érvényesülése, természetellenes keveredése – e felfogás szerint – valamely definiálható kórformát eredményez. E kórképek, mai ismereteink tükrében, többségükben nem tekinthetők aetiológiai19 egységnek, csupán többé-kevésbé stabil tünetegyüttesek.
Avicenna sokszor hivatkozik a „spiritusok” gyengeségére vagy túlműködésére, a szervek élettani funkcióit képviselő „virtusok” zavaraira. Éles, prognosztikai jelentőségű különbséget tesz a maradandó és körülhatárolt „anyagi” elváltozások (beszűrődések, tályogok, fekélyek, daganatok), valamint a nem lokalizálódó, átmeneti nedvromlások állapotai között.
A rendelkezésre álló szakirodalomból és a maga bőséges gyakorlatából merítve, e fogalmi rendszer segítségével írta le Avicenna a teljes nosológiát,20 a színesen jellemzett, jórészt ma is azonosítható betegségek hosszú sorát. Részletesen kitér tünettanukra, ahol szükségét látja, differenciáldiagnosztikájukra. E leírásokból azután mindenütt logikusan következteti a gyógyjavaslatokat, melyeknek elveit már ismertettük. A Kánonban az évszázadok óta összegyűlt helytálló klinikai tapasztalatok, az értelmezés rendje és a hasznos orvosi tevékenység – úgy tűnik – az akkoriban elérhető optimális egyensúlyba kerültek. Sajnos e tökéletes harmónia az epigonoknál egyre inkább az öncélú okoskodások irányába tolódott el.
A Kánon 3. könyve elsőként a fej betegségeit tárgyalja. A típusos komplexiók ezen a testrészen igen szembetűnőek. A sanguinikusok arca kipirult, a vénák tágak, eres hajlam mutatkozik az ingerültségre. Jól ismert a kolerikusok sárgás árnyalatú arcbőre, melyhez az „epés” lelki alkat társul. Jellemző a sápadt, álmos tekintetű flegmatikus, valamint a sötétebb bőrű melankolikusok szórakozott, szomorú arckifejezése. Ezen alaptípusok kombinálódhatnak azután a meleg, a hideg, a száraz, a nedves kvalitások különböző fokozataival.
Avicenna az agy betegségeinek igen gazdag tünettanát ismerteti. Tájékozódhatunk az értelmi, erkölcsi és érzelmi megnyilvánulásokból, továbbá a nedvek túlságából, vagy megfogyatkozásából. A lelassult agyműködés többnyire a hideg és a nedvesség dominanciájának jele. A jó felfogóképesség az ellenkezőre vall („verem perturbatio semper significant humorem, claritas siccitatem”. Liber III. 133.). Figyelemmel kell lenni az agy anatómiai anomáliáira, állományának folytonossági hiányaira, melyek traumák, vegyi behatások, gennyes gócok következtében alakulnak ki.
Az agy betegségeire utalhatnak más szervi reakciók is (pl. émelygés, hányás, csuklás stb.). Ilyen összefüggések magyarázata a szervek közötti kommunikációk szövevényes rendszere, melyekre a Kánonban rengeteg utalás történik. Az agyi betegségek tünettanában az albuminúriának megfelelő uroszkópiai adat is szerepel.
Avicenna részletesen foglalkozik az alvászavarokkal, az epilepsziával, az emlékezetzavarokkal, az agytályog és az apoplexia cerebri21 kórformákkal. Kitűnőek az elmekórtani leírásai is.
Az agyvérzés pathomechanizmusát a következőképpen értelmezi: Ez akkor jön létre, ha az agykamrákban jelenlevő érző és mozgató spiritusok aktivitása alábbhagy, így azok kisebb helyet foglalnak el. A keletkezett űrbe (mely a klasszikus ókori felfogás szerint a természet ellenére van), vér hatol be. Ezáltal a környezetben további nedvpangás alakul ki. Az extravasalis22 vér a gyengébb ellenállású agyfélben halmozódik fel.
Az agy nosologiájában jelentős helyet foglalnak el a fejfájások. Avicenna sorra veszi a különböző komplexiókra jellemzőket, továbbá a külső hőingadozásokra, a napszúrásra, lázakra, szag és vegyi ingerekre bekövetkező, a helyi és perifériás gyulladásokat, a férgességeket és a túlérzékenységeket kísérő cephalalgiákat.23 Kitűnően mutatja be a migrént. Az utóbbi kezelésére a purgáláson és vérvételen kívül, a hűsítő tapaszok alkalmazását és a mustáros bedörzsölést ajánlja.
A meleg és hideg típusú fejfájások terápiájában a fentebb már ismertetett elvek szerint jár el.
A perifériás idegpályák betegségei között külön tárgyalja a mozgató és érző szférák laesióit.24 Gyakran hivatkozik a humorális és virtuszavarokra (az utóbbiakkal magyarázza például a tetanusznál észlelhető ellazulási képtelenséget). Anatómiailag értelmezi viszont a csigolya összeroppanása miatti traumás és egyéb perifériás bénulásokat.
A szembetegségek igen terjedelmes fejezete a szerző nagy jártasságát bizonyítja e specialitásban, mely egyébként is az arab medicina erőssége volt. Külön foglalkozik a látószerv egészségének megőrzésével: a por, a füst, a szennyezett levegő, a szelek, a hőingadozások, a megerőltetések elkerülésének jelentőségével. A felsorolt kórtényezők többségükben kötőhártya-gyulladást okoznak. Akut konjuktivitisszel kezdődik a „szem rühessége” (trachoma) is, mely a későbbi hypertrophiás25 szakban maradandó corneahomály26 esetleg szemhéjbefordulás kialakulásához vezethet. Kezelésében colliriumok, kenőcsök, porok javasoltak, melyeknek hatóanyagai között aloe, sáfrány, rézszulfát, ólom és aranyvegyületek fordulnak elő.
A szemészeti rész a többi fejezethez képest anatómiailag igen részletezett. Külön tárgyalja a cornea gyulladásait, daganatait, fekélyeit és traumás elváltozásait. Ismerteti a hályogbetegségeket, a könnytömlő kórképeit, a szem mozgászavarait (a befelé forduló szemgolyó visszatérítésére az ellenkező oldalon egy piros fonal, vagy gyertyaláng elhelyezését javasolja). Sorra veszi a mikrophtalmia27 és a protrusio28 pathologiáját. Részletezi a szemhéj és a szempillák anomáliáit. A látás hibáit, köztük a farkasvakságot is részben humorális okokkal, részben a megfelelő spiritus zavarával magyarázza.
A fül betegségeinek megelőzésére tanácsolja a porszennyeződések és az intenzív hőhatások elkerülését. Célszerűnek tartja továbbá, hogy a hallójáratokat hetenként mandulaolajjal öblítsék. Ennél is hatásosabb a híg ecetes oldat alkalmazása.
Az orrüreg pathológiájában kiemelten foglalkozik az orrvérzésekkel. Ennek hátterében a különböző jellegű nedvpangások állnak. Főleg a plethorás29 állapotok tehetők felelőssé, de Avicenna felhívja a figyelmet, a himlőt, a tüdő és májbetegségeket kísérő epistaxisra30 is. Hangsúlyozza a sárgasággal együtt járó orrvérzés hajlamot. Minthogy számos esetben az epistaxist kifejezetten gyógyhatású kiürítő mechanizmusnak fogta fel, külön fejezet tárgyalja, miként lehet azt mesterségesen is provokálni.
Az orrjáratok fekélyeinek (köztük az ozaena) kezelésére ólom emplastrumot, mucilago cydoniit,31 lenolajat és kakaszsírt ajánl.
A szájüreg kórtanának jelentősége abból adódik, hogy az agyból leszálló, illetve a gyomor-béltraktus felől kommunikáló kóros anyagok itt találkoznak. Ezért oly szerteágazó és sokszínű a gingiva, a nyelv és a garatűr tünettana. A preventív fogápolásra vonatkozó tanácsok között említi a savas, szirupos, könnyen romló, túl hideg-meleg ételek kerülését, továbbá a fogkefe használatát.
A tüdőbajok többségét Avicenna szerint a túlzott hideg vagy meleg levegő okozza. Az ismert humorális pathomechanizmusokon kívül kitér a belégzéskor bekerülő száraz szennyező anyagok kórtani jelentőségére is. A szervezetbe jutó levegő a spiritus vitalis egyik alkotó eleme. A belélegzett levegő emellett nélkülözhetetlen hűtő hatást gyakorol a belső hőfelhalmozódás ellensúlyozására. Kilégzéskor viszont a tüdő eltávolítja az elhasználódott légnemű anyagokat, a spirituszok hulladékát.
Avicenna részletesen elemzi, hogy milyen betegségekre utal a „gyors”, a „magas”, az „alacsony”, a „szaggatott” stb. légzés. Az asthmás típusú nehézlégzés kezelésében a hangsúlyt a felhalmozódott nedvesség megkötésére, szárítására és felmelegítésére helyezi. Ennek megfelelően hibának tartja a hideg kvalitásúnak tartott ópium adását ilyen esetben. Így indokolja a maga módján ezt a máig is helytálló felfogást.
Megkülönbözteti a tüneti, átmeneti jellegű mellhártyafájdalmakat azoktól, melyek a mélyebben lezajló parenchymás32 gyulladásokat kísérik. Körültekintően jellemzi a peripneumonia,33 a phtisis34 és a tüdőtályog klinikumát. Összefoglalóan megállapítja, hogy valahányszor egy gyulladásos folyamat elhúzódik, a nedvekből körülírt, durva kicsapódás keletkezik.
A szív pathologiájáról viszonylag kevés mondanivalója van. Ennek elsősorban az az oka, hogy abban az időben a szív központi haemodinamikai szerepét még nem ismerték fel. Megemlíti azonban, hogy a szív „ulcusának” (ami infarctusnak felelhet meg) gyakori jele a bal mellbimbó körüli fájdalom. Ehhez – egy idegen adatra hivatkozva – hozzáfűzi még azt, hogy ilyen esetekben nem ritka a bal (!) orrnyílásból kiinduló vérzés Liber III. 209..
A topográfiai szempontnak megfelelően a szívbajok fejezetét a mell betegségei követik. Ezek közül a nők különböző típusú emlőgyulladásaival és daganataival foglalkozik a legtöbbet.
A gyomor funkcióit az étvágy, a táplálék hatása, a belső vegyi miliő, az emésztési és kiürítési képesség, a szomszédos szervek állapota és a lelki diszpozíció befolyásolják. Betegségeinek alapjai a komplexióváltozások, a spiritusoktól függő motilitászavarok, melyeket elsősorban a mennyiségi és minőségi étrendhibák idéznek elő,
A kiváló tünettani elemzésekből (émelygés, csuklás, hányás, fájdalmak stb.) kitűnik, hogy a fekélybetegséget és a daganatos folyamatokat a szerző élesen elkülönítette egymástól.
A máj, mint az antik felfogás értelmében központi vérképző szerv, uralkodó helyzetet foglal el a hasűri szervek között. Szinte valamennyi szervvel bonyolult kölcsönhatásban áll. Jól érzékelteti e szemléletet a „májgyengeség” címszó alatt leírt kórállapot.
A májgyengeség ismertetésekor Avicenna a következő pathomechanizmusokat vette számításba: az epeürülés dinamikus vagy mechanikus akadályozottsága – a lép, a vesék, a méh és genitáliák felé történő vérelfolyás bármilyen okú elégtelensége – a gyomor és bélrendszer felőli tápanyagutánpótlás zavarai (éhezés, emésztési hibák, toxikus viszonyok stb.). A májgyengeség más régiók (leggyakrabban a tüdő) betegségeinek és lázas állapotoknak is lehet a következménye. A májműködések lelassulásához vezethetnek a májban kialakult gyulladások, tályogos, daganatos és egyéb elváltozások. Ezzel kapcsolatban szerepelnek a digestiv,35 retineáló,36 attractiv, expulziv stb. virtusok károsodásai is.
E megfontolásokat gazdag és hiteles tünettan követi. A májgyengeségben szenvedő ember bőrszíne sápadt, sárgás árnyalatú. Ha a lép is érintett, úgy sötétebb tónusú. A beteg csendesen viselkedik, fáradékony. A férfiak nemi jellege elhalványul. A vizelet híg (igazolva a máj elégtelen működését). Jelentkeznek a jobb bordaív alatti fájdalmak, a meteorismus37 és az étvágytalanság. Utóbb icterus38 alakulhat ki. Oedemakészség észlelhető, a „vízbetegség” egyéb megnyilvánulásaival. Ilyenkor gyomorvérzések is előfordulnak.
E jellemzésben tehát felsorakoznak előttünk a parenchymás és vascularis májdecompensatio39 jól ismert tünetei.
A májkiválasztás zavarainak okai között, a sematikus humorális és virtuszavarok mellett Avicenna nagy figyelmet szentel a hypertrophiás, daganatos és tályogos folyamatoknak. Az utóbbiak minden bizonnyal gyakoribbak voltak, mint manapság, főként az ascendáló40 parazitás infestatiók41 és a megoldatlan hasi sebészeti kórképek miatt.
Gondosan kidolgozott a májbajok elkerülésének rezsimje. Az ajánlott gyógyszerek között az aurarák, a cinammonium, a mirrha, a sáfrány, az endivia campestris és némely illatos bor emelhetők ki.
Az epehólyag pathologiájában kerül sor az elzáródásos sárgaság klinikumának ismertetésére. Áttekintve azonban az epeútrendszer akadályainak lehetőségeit nem tesz említést a kőképződés jelentőségérői, illetve az epekőbetegségről. E problémakör megközelítéséhez úgy látszik a jatrokémiai szemléletnek kellett megérnie (Paracelsus „tartaricus” kórcsoportja).
Az epekőgörcsöt az „epés” kólikák között tartja számon. Ez pedig már a bélpathologia területe. A valódi kólika, mint nevéből is kideríthető, a vastagbélben keletkezik. Leggyakoribb oka a Kánon szerint, a belső hideg hatására létrejövő besűrűsödés (spissitudo), melyhez azután zsírképződés társul. Ha az elzáródás a vékonybélre is átterjed, kialakul az „ileus”.
A bélbetegségek tárgykörében aprólékosan ismerteti a bélparaziták kórokozó szerepét. Mintegy 40-féle antihelmintikumot sorol fel. Az enterologia42 részt az aranyérbántalmak, illetve azok részletes therápiája zárja.
Avicenna különleges figyelmet szentelt a bélkólikák és a vesekőgörcsök elkülönítő diagnosztikájának. Az előbbinél a nagyobb fájdalmat tartotta jellemzőnek. A fájdalom a kólikánál felfelé terjed, a vesekőnél ellenkezőleg. A vesefájdalom általában hajnalban lép fel, a bélkólika akkorra csendesedik el. A székürítés oldja a kólikagörcsöt, a vesekő esetében ennek nincs hatása. A szerző szerint a mozgás jól befolyásolja a bélkólikás fájdalmat, a vesekőnél ez hatástalan. Az általános tünetek (elesettség, verejtékezés, hányás) a bélkólika eseteiben kifejezettebbek. Hozzátehetjük azonban, hogy e súlyos „bélkólikák” valószínűleg mechanikus bélelzáródásnak feleltek meg.
A vesék funkciójáról elöljáróban megtudhatjuk, hogy azok a kiválasztási folyamatokat egészítik ki. Nem lenne rájuk szükség, ha a megelőző emésztési tevékenység tökéletesen menne végbe.
A vesebajok kórtanában szintén a komplexiózavarok tehetők elsősorban felelőssé a vizeletkiválasztós anomáliákért. Hangsúlyozza emellett az anatómiai rendellenességek, a traumás következmények, a tumor, a bevérzések és a kő gyakori pathologiai szerepét.
Az idült vesebaj jelei között a híg, idővel megkevesbedő vizelet mellett többek között említi a gyakori fejfájást és a látás romlását is. A gyógykezelésről szólva, ilyen esetben tiltja a diuretikus43 szerek erőltetését.
Ellentétben az epekővel, Avicennának sok közlendője van a vesekő keletkezéséről. Ennek okai között a pangásos állapot, a viszkózus táplálékok, az expulziv virtus gyengesége, illetve az attractiv fokozódása, az előzetes májemésztés elégtelensége egyaránt szóba kerül. Megelőzésére körültekintő, racionális étrendet javasol.
Az urológiai kövek műtéti eltávolításának elveit és gyakorlatát a hólyagbetegségek fejezetében tárgyalja, érezhetően bő tapasztalatok alapján. Ebben a fejezetben foglalkozik még a vizelet és a vizelés rendellenességeivel. Felsorolja a dysuriával,44 oliguriával,45 pollakisuriával46 járó kórképeket, köztük a diabetes mellitust47 is, melyet egy sajátságos vesebajnak tart.
Terjedelmes fejezet foglalkozik a nemi szervek anatómiájával, élettanával és jellemző betegségeivel. A sexualis higiéné témáiról a Kánon számos hasznos felvilágosítást tartalmaz, beleértve a termékenységet elősegítő szerekre, az abortus ellenes rezsimre, vagy éppen az abortivumokra vonatkozó tanácsokat is. A genetikai ismeretek lényegében egyeznek az idetartozó klasszikus antik felfogással.
Igen kidolgozott a terhesek kívánatos életrendje. A szülészeti rész a téma elméleti jellegű összefoglalása. Részletes tanácsokkal szolgál az újszülött ellátására (köldöklekötés, fürösztés, a testnyílások tisztítása, pólyázás stb.). Hangsúlyozza, hogy a csecsemő legmegfelelőbb tápláléka az anyatej, ami egyben az alimentáris48 fertőzések elkerülésének legjobb módja.
E fejezethez csatlakozik még a nőgyógyászati rész is, melyben többek között a méh gyulladásos és egyéb betegségeit, a menseszavarokat, valamint a fluor különböző fajtáit tárgyalja.
A 3. könyv a mozgásszervi betegségek felsorolásával zárul. Ezek gyógymódjai között a balneo- és fizikotherápia, valamint a vérelvonó deriváló és revulzív kezelések bő választékával találkozunk.
A Kánon 4. könyve a „lázak”-kal foglalkozik. A klasszikus ókori tanítás szerint e kórképeket főként a belélegzett romlott levegő okozza. Az ilyen levegő szennyezett szilárd részeket, és ártalmas légnemű anyagokat tartalmaz. Ártalmas lehet a túl meleg vagy hideg levegő is. A szervezetbe jutott fertőző tényezők módosítják a belső miliő szerkezetét és működését. Ugyanott abnormis meleg keletkezik, a nedvek dezintegrálódnak, a spiritusok tevékenysége változást szenved. Az emésztési funkciók lecsökkennek. Nedvromlásos gócok, helyi gyulladások alakulhatnak ki. Az elhúzódó, rosszindulatú kórképek a „putrid” lázak fogalomkörébe tartoztak.
A legveszélyesebb putrid lázak között tárgyalja Avicenna a legfontosabb fertőző betegségeket (pestis, himlő, typhus-féleségek), valamint a malária változatait.
Az akut lázas betegségek típusos lefolyása a humorális kórtan ideális modellje. E pathológiai dráma csúcspontja a mindent eldöntő krízis. Ez jó esetben az addigra elkülönített romlott nedvek távozását jelentette, kedvezőtlen esetben viszont a betegség egy súlyosabb szakaszába lép át.
A Kánon alaposan elemzi ezt a problémát. Felsorolja az eredményes krízis jeleit. Ezek: erős pulzus, mély egyenletes légzés, nyugodt alvás, lehűlés, majd kellemes közérzet, jó étvágy. Rossz jelek: fejfájás, émelygés, nehézlégzés, nyugtalanság (a beteg az orrához nyúlkál), rossz szagú lehelet, exsiccált49 állapot, alvászavar, esetleg zavartság, elgyötört külső, decubitusok.50 Avicenna megemlíti, nem annyira meggyőződésből, mint inkább az antik hagyományok tiszteletéből, hogy a kríziseket többnyire a betegség 7. napjára várják.
E gondolatkörhöz tartozik még a recidívák51 és halálokok körülményeinek taglalása. Az akut lázas betegségek kezdetén célszerű a toxikus anyagok eltávolítására hashajtóst, hánytatást és általában vérvételt is alkalmazni. Avicenna azonban hangsúlyozza, hogy mindig a beteg általános állapotából kell kiindulni, figyelembe véve az alkati jellegzetességeket is. A vérvétel például csak sanguinikus konstitúciójú embereknél igazolható egyértelműen. Fenyeget ugyanis a túlzott vérvesztés esetében a virtusok meggyengülése, ami veszélyes. E körültekintést az orvosok többnyire elmulasztották.
Fenti elvek szerint fogtak hozzá a pestises betegek gyógykezeléséhez is. Nekik emellett a Kánon száraz böjti étrendet írtak elő, gyógyszerként pedig citromot, terjákot, mirhát, aloet, sáfrányt javasolt.
Hasonlóan gyógyították a himlőt is. A himlőhegek eltüntetésére a tojásfehérje, az árpakása, a keményítőoldat, a keserűmandula lokális alkalmazását ajánlotta a szerző. Felhívja a figyelmet a himlő szervi szövődményeire is.
Avicenna jól ismerte az átmeneti „ephemer” lázakat is, melyeket napjainkban a nem organikus eredetűek között tartanak számon. Okaik között felsorolja: a túlságos izgalmakat, a szomorúságot, a virrasztást, a félelmet, a fájdalmat, az éhséget, a külső hőváltozásokat. Ezek a lázak nagyrészt maguktól is elmúlnak, csak tüneti jellegű kezelést igényelnek.
Az a körülmény, hogy a lázas betegségek többnyire bőrjelenségekkel járnak együtt, lehet a magyarázata annak, hogy Avicenna valamennyi a kültakarón mutatkozó kóros elváltozást ebben a nosologiai körben tárgyal. Ide kerültek ezáltal a bőrgyógyászati betegségek ugyanúgy, mint a külső sérülések, a gennyes folyamatok, a vérzések, sőt a törések és a ficamok is. A bőrbajok kóroktanában is a humoralpathologiai magyarázatrendszer uralkodik. A rühességnek van száraz és nedves variánsa, a tetvesség is a romlott anyagokból keletkezik. A krónikus, a rosszul, vagy egyáltalán nem gyógyuló folyamatokat Avicenna a hideg és nedves minőségű komplexiók csoportjába sorolja. A rákbetegség bőrképleteit besűrűsödött kólikás anyagnak minősíti. Az utóbbiak műtéti kezeléséről szólva, figyelmeztet, hogy az egyszerű kimetszés ilyen esetben kevés, sőt a felületes kauterezéssel52 is csak ártani lehet. A daganat eltávolítása mélyen kell történjék. Az utólagos terjedés meggátlására – helyileg applikálva – ásványi anyagokat: ólomvizes oldatot, vagy ecetes szirupot javasol.
A Kánon sebészeti instrukciói között igen sok hasznosat találhatunk. Mindenekelőtt feltűnő a tudatos és következetes aseptikus szemlélet. A szerző szerint a legnagyobb gonddal kell ügyelni sebészeti beavatkozások esetén az infectio megelőzésére, mert csak ennek távoltartásával lehetséges a seb kezelése. Az odajutott szennyes anyagokat mihamarabb el kell távolítani. A tisztátalan sebszéleket ki kell metszeni. Az ilyen sebeket csak a fertőzés elmúltával szabad összevarrni. A szennyezett sebek szűk nyílását ki kell tágítani, szükség szerint drénezést – is javasol. A gyakori kötésváltás híve (akár két-háromszor napjában). Megtiltja, hogy a fertőzött területet érintett szikével más ép területeken operáljanak.
A sebkezelés célja, a seb kiszárítása. Tiszta sebek esetében ez többnyire spontán bekövetkezik. A fertőzöttekre korrodáló anyagokat, vasoxidot, rézszulfátot, arzénvegyületet, meszet, végső esetben pedig kauterizációt ír elő. Enyhébb esetekben a liszt és a mirtuslevél pora is megfelelhet.
A vérzéscsillapítás egyik alapelve a revulsio („conversio ad partem aliam cum attractione ad contrarium” Liber IV. 353.). Tehát a vérzés helyétől távoli vérelvonásra törekedtek ilyenkor. Ez az araboknál vált általános gyakorlattá (májköpölyözés, provokatív orrvéreztetés). Ezen kívül célszerűnek tartották a vérmozgás csökkentését (nyugtatókkal). A vérzés helyén ligatúrát,53 kauterisatiót, fagyasztást alkalmaztak.
Az égési sérülések ellátására két szempont volt irányadó:
- A hólyagképződés elkerülése hidegítő anyagokkal (rózsaolaj, szantál, ólomkarbonát, tej, tojássárgája)
- Az ezt követő rektifikálás (olaj, viasz, mészvíz, fenyőgyanta, velő, kámfor stb.).
Avicenna áttekinti az egyes régiók jellemző sérülési típusait. Külön foglalkozik az ostorcsapás, a kés és lándzsaszúrások valamint a nyílvessző által okozott sebekkel.
Tárgyalja még a kényes idegsérülések és a csontbetegségek műtéti ellátását. Az utóbbiak között, az idült gennyes gócok kauterizálását ajánlja. Hasznosak a törés és ficam ellátására vonatkozó tanácsok is. Itt említjük még, hogy a diftéria által okozott fulladás veszélyekor indikálja a légcsőmetszést Liber III. 187.. Ezt az operációt az antik görög–római orvosi gyakorlatban is végezték.
A 4. könyv a mérgezésekkel is foglalkozik. A kígyómarás, a kutyaharapás, a rovarcsípések és egyéb toxikológiai behatások ártalmaira igen sokféle, részben exotikus eredetű specialitást javasolt. A mérgezések therápiájának alapelve egyébként igen egyszerű: meleg víz itatása – hánytatás, tej, olaj, ha van ellenméreg és a terják.
A Kánon 5. könyve az összetett gyógyszerek elkészítési módját, azok bonyolult hatásmechanizmusait ismerteti. A gyógyszer-kombinációkra, Avicenna szerint azért van szükség, mert
„nem minden betegségnek van egyszerű gyógyszere, a szükséges hiányzó hatásokat más anyagokkal kell pótolni.”
Több mint 600 összetett készítményt mutat be. A legtöbbjét valamely tekintélyes szerző ajánlása hitelesíti. Avicenna külön fejezetekben foglalkozik a szíverősítőkkel, a fájdalomcsillapítókkal, az ellenmérgekkel és a lelki egyensúlyt elősegítő szerekkel.
A Kánont a 12. században fordította le először arabról latinra Cremonai Gerard, a Toledóban munkálkodó tudós. Ezzel kezdődik a mű roppant befolyása a középkori medicina alakulására. Elsősorban Avicenna Kánonjának köszönhető, hogy az orvostudomány, mint filozófiailag kifejtett, a korabeli elfogadott természettudományokból levezetett és összefoglalt tanítás, helyet foglalhatott a születő európai egyetemek tananyagában. Ennek tudománytörténeti és orvostársadalmi jelentőségét kellőképpen akkor méltányolhatjuk, ha meggondoljuk, hogy évszázadokon át az orvoslás is csak egy mesterség volt a sok között, melyet gyakran rabszolgák folytattak.
Avicenna Kánonját az európai középkorban orvosi alapkönyvként olvasták. Több mint 30 kiadását jelentették meg. Átörökítette a nagy elődök felhalmozódott tudásanyagát. Érett, leszűrődött klinikai ismeretei, átható racionalizmusa, érthetően sokakban azt a szilárd meggyőződést keltették, hogy ez a tanítás felülmúlhatatlan és befejezett.
Ugyanakkor a Kánon bőséges, sokoldalúan megvilágított adatainak értelmezése, egyeztetése számos lehetőséget kínált a tudományos vitákra és a disszertációs feldolgozásokra. Avicenna művének e serkentő hatása egészen a 16. század közepéig eleven volt. Ezt követően hallatszanak olyan hangok, hogy a medikusok már nem ismerik eléggé a Kánont. A művet ugyan még 1593-ban, Rómában arabul is kiadták, egyik legjobb késői latin fordítása pedig 1652-ben készült.
Ekkorra azonban a Kánon már elvesztette eredeti létjogosultságát. Elméleti alappillérei, Arisztotelész fizikája és az antik humorálpathologia súlyosan meginogtak. Az elvi jelentőségű anatómiai és élettani felfedezések egy új medicina alapozását készítették elő. A sarkigazságokkal érvelő egyoldalú deduktív bizonyítási rendszer is elavult, a jövőt az elfogulatlan induktív vizsgálódások képviselték. Az európai szellemi élet emancipálódott, nem tűrte többé tartósan az abszolút tekintély uralmát.
Miként azonban a középkori építészet nagyvonalú remekei tovább éltek a térformálás esztétikumában, Avicenna művének belső szerkezete érvényesült a későbbi orvosi tananyag felépítésében. Az általános elméleti propedeutika és a klinikai diszciplínák harmonikus egysége, mely a Kánonban testet öltött, példaként állt a késői tankönyvírók és oktatók előtt is. Ugyanez vonatkozik a témák tárgyszerű kifejtésére és a gondolatvezetés logikai szépségére.
Avicennát a középkor évszázadaiban az orvosok fejedelmének nevezték. A tisztelet és hála ilyen fokú megnyilvánulása tudományos életünkben már nem szokásos. Ám nekünk, késői utódoknak is fel kell ismernünk, hogy Avicenna Kánonja a medicina haladásának egy igen nehéz időszakában döntő hozzájárulást jelentett a kedvező irányú fejlődés kibontakozásához, melynek gyümölcse végül a modern orvostudomány.