Caius Plinius Secundus Természettudományának 37. könyve

Előszó

Ritkaságszámba megy, az ókorban pedig szinte példa nélküli, hogy egyetlen család két közeli hozzátartozója is jelentős szellemi alkotó legyen. Ezért is számít különleges dolognak a két Plinius egyaránt kiemelkedő teljesítménye. Az árvaságra jutott Caius Plinius Caecilius Secundust, aki Traianus közeli munkatársa és barátja volt, anyai nagybátyja fogadta örökbe, akinek így nevét is átvette. Ez magyarázza azt, hogy a nagy levélíró és a polihisztor tudós nemcsak unokatestvér és nagybácsi, hanem nevük is teljesen megegyezik.

Id. Plinius 56 éves korában a Vezuv Kr. u. 79-es végzetes kitörésekor vesztette életét Pompeii-ben, tehát 23-ban vagy 24-ben született. Az észak-itáliai Comumból, gazdag lovagi családból származó ifjú az Augustus (Kr. e. 31–Kr. u. 14) által a lovagrendnek megnyitott, és Claudius (Kr. u. 41–54) által újabb intézkedésekkel megerősített és intézményesített vezető katonai és irányítási tisztségek sorozatos betöltésével fényes karrierbe kezdett, amit azonban – feltehetően önkéntes – visszavonultság szakított meg Nero (Kr. u. 54–68) uralkodása idején. Vespasianus (Kr. u. 69–79) alatt azonban ismét bekapcsolódott a politikai életbe, Titusszal (Kr. u. 79–81) közeli barátságot kötött. 79-ben az Itália nyugati partvidékét ellenőrző, Misenumban állomásoztatott flotta parancsnoka volt, és nem sok választhatta el a lovagi pályafutás csúcsának számító császári testőrparancsnokságtól (praefectus praetorio). Halálát felelősségtudata, tudományos kíváncsisága és részben talán asztmatikus betegsége okozhatta. Unokaöccsének híres, Tacitushoz írt leveléből arról értesülünk, hogy a kitörés hírére a helyszínre hajózott, szemléje után lepihent, de többé már nem ébredt föl: a terjengő mérges gázok megfojtották.

Plinius Secundus ugyanakkor egy mindenre figyelő, információra éhes és kíváncsi tudós is volt, aki a feljegyzések szerint minden percét kihasználta a művelődésre. Még az utazások hosszú és kimerítő idejét is igyekezett erre fordítani, önkéntes visszavonultságának éveit pedig teljes egészében tudós igyekezetének szentelhette. Műveinek témái is jelzik érdeklődésének sokoldalúságát. Írt katonai taktikai kézikönyvet, életrajzot, 20 könyvben megírta a germán háborúk történetét, írt grammatikai és rétorikai műveket, megírta Róma történetét (Kr. e. 47-től Vespasianus koráig), végül pedig utolsó nagy művét, a Naturalis Historiat, amely közvetlenül halála előtt lett kész. Művei közül egyedül az utóbbi, monumentális, 37 könyvet kitevő természettudományos enciklopédiája maradt fenn, ami már önmagában is jelzi, hogy ezzel a művével igazán egyedit, igazán maradandót alkotott.

Plinius a gazdag nemes ifjak szokásos műveltségével vértezhette föl magát Rómában, ami grammatikai és rétorikai tanulmányokat jelentett. Tehetsége és sokoldalú érdeklődése révén óriási ismeretanyagot szívott magába, szűkebb észak-itáliai hazájának, környezetének, állomáshelyeinek érdekességeit és tanulságait alaposan megfigyelte, amit azután könnyed íráskészsége révén formába öntött. Gondolkodásmódját és írásműveinek felfogását a kor legjelentősebb filozófiai irányzata, a sztoicizmus határozta meg, amelynek akkoriban legjelentősebb római képviselője a nála kissé idősebb Seneca, Nero utóbb öngyilkosságba kergetett nevelője volt. Ennek a filozófia elméletnek és világfelfogásnak a talaján állva a természetet isteni szellemmel átitatott élő organizmusként fogta föl, és e pantheizmus nevében vallotta annak egységét, sérthetetlenségét. Művével a sokoldalúan gazdag természet minél teljesebb megismerését kívánta elősegíteni, az ember és természet kapcsolatát bemutatni, egyszersmind a durva, kapzsiság által vezérelt beavatkozások elítélésével a természet őseredeti állapotának fenntartását szerette volna elérni.

Ugyanakkor az is látható, hogy a mélyebb, elvont, filozofikus gondolkodás és a filozófiai elméletek bonyolult világa nem álltak közel hozzá. A Naturalis Historia elemzéséből kikövetkeztethető, hogy érdeklődését sokkal inkább a megfogható ismeretek, azoknak is inkább mennyiségi, mint minden esetben minőségi oldala ragadta meg. Elsősorban ezek hangyaszorgalommal való összegyűjtésére és továbbadására törekedett, nem pedig valamely szakterület elméleti megújítására. Ezt az enciklopédikus megközelítést támogatta korának szellemisége, az ismeretek általánosabb, rendezett továbbadására nyílt igény, és nem utolsó sorban azok a szerzők, akik egy-egy részterületen vagy akár több szakterületen, mint M. Terentius Varro (Kr. e. 116–27), akinek azonban csak töredékesen maradtak fönn művei, úttörő kezdeményezéseket tettek. Plinius olvasta és ismerte a görög és római szerzők történelmi és földrajzi, természettudományi és élettani műveit, és rendre meg is említi fontosabb forrásait. Ugyanakkor saját tapasztalatait, élményeit is beépítette akkor, ha azok valamelyik témával kapcsolatban érdekesek vagy fontosak voltak. Nem lehet véletlen, hogy a borostyánról hosszasan értekezik, hiszen ezt a különleges, megkövesedett és ékszernek használt gyantát éppen szülőhazája közelében szállították a messzi északról Itáliába. Bár a teljes antik, a görög alkotásokban bővelkedő irodalmat használta, kitapintható a római és latin kultúra szeretete és tisztelete, innen vett példái gyakran mintegy görög kultúra és tudományosság túlsúlyának kiegyenlítésére is szolgálnak.

Plinius maga is tisztában volt tehetségének korlátaival, amikor szerényen megjegyezte, hogy sem a mű tartalma, sem pedig stílusa nem könnyíti meg az olvasó dolgát. A száraz felsorolásokat valóban csak ritkábban szakítják meg élvezetes szakaszok, körmondatai olykor nehézkesek, esetenként a fésületlenség jegyeit hordozzák magukon. Nem véletlen, hogy többen feltételezték, a szerző a kiadás ellenére még nem tekintette teljesen lezártnak művét. Célja azonban nyilvánvaló: olyan művet alkotni, amelyből minden, átlagos ismeretekkel és műveltséggel rendelkező egyén enciklopédikus ismereteket meríthet. Megemlíthető tehát, hogy Plinius nem volt egyetlen szakterületnek alkotó tudósa, az is, hogy ismereteinek korlátai miatt esetenként kritikátlanul vett át már akkoriban sem a legjobbnak számító nézeteket, ám mindezt nem lehet felróni számlájára, mert hatalmas, forrásértékű ismeretanyagot halmozott föl, számos olyan témáról, területről írt kimerítő részletességgel, amelyről egyébként egyáltalán nem, vagy alig rendelkezünk forrásokkal, és ha másért nem, hát ezért nélkülözhetetlen könyvei lapjainak forgatása. Ez a hallatlan gazdagság adja annak is a magyarázatát, hogy miért éppen ez a műve maradt fenn, ráadásul épen és hiánytalanul. Az utókor megbecsülése övezte személyét és művét, kései generációk is ebből merítették a világ megismerését szolgáló ismereteik nagy részét.

A fenti ellentmondás lehet a magyarázata, hogy sokáig nem született meg a naturalis historia magyar fordítása. Az elmaradás igazságtalan és méltatlan a megbecsülésünkre mindenképpen rászolgáló szerzővel szemben. Örvendetes tehát, hogy az utóbbi években Plinius alakja a magyar ókortudomány érdeklődési körébe került. Míg Darab Ágnes és Gesztelyi Tamás 2001-ben jelentette meg XXXIII–XXXVII. könyvek magyar fordítását, a XXXVII. könyv hasonló feldolgozását Gábli Cecília végezte el irányításom mellett 1996 és 1999 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen készült szakdolgozatában. Jegyzetekkel ellátott fordításának és tanulmányának megjelentetése mindenképpen indokolt, nem csak azért, mert lehetőséget ad a fordítási felfogás és gyakorlat összevetésére, hanem azért is, mert összeállítása és elemzése a régészet és művelődéstörténet számára igen hasznos új szempontokat vet föl.

Visy Zsolt

Bevezetés

Plinius számos adalékot szolgáltat az ásványtan, azon belül a fénytani jelenségek, az elektromosság, mágnesesség korabeli ismeretére vonatkozóan is, amellett, hogy az általa ismert drágaköveket csoportosítja és bemutatja. A drágakövek leírása kapcsán tett észrevételei számos esetben időtállónak bizonyultak. Némely esetben azonban modern korunktól és természettudományos ismereteinktől idegen megállapításokkal találkozunk, például a drágakövek természetének meghatározása, gyógyításra való felhasználásuk, némely esetben keletkezésük, és a velük kapcsolatos mágikus jelenségek kapcsán.

A Plinius által tárgyalt gemmák nagy száma és a megfigyelési szempontok sokrétűsége miatt olyan feldolgozási módszert kellett választani, amelynek keretében nem csak kezelhetőek, hanem vizsgálódási szempontoknak megfelelően lekérdezhetőek Pliniusnak az egyes gemmák esetében tett megállapításai. Egy kifejezetten erre a célfeladatra íródott adatbázis mezőibe kerültek az egyes gemmákra vonatkozó megállapítások. Az adatbázisból származik a kötet végén található katalógus, amely minden Plinius által a 37. könyvben leírt gemmát tartalmaz.

Az adatbázisból való lekérdezések eredménye alapján íródtak a gemmák fogalmával, tulajdonságaival és hibáival, névadásával és felhasználásával foglalkozó fejezetek is.

Plinius számos esetben utal a gemmák származási helyére tájegység, város vagy népnév megjelölésével. Ezek a katalógusban is szerepelnek, továbbá gemmánként kigyűjtve térképen is ábrázolva vannak a gemmák Plinius által leírt előfordulási helyei.

A 37. könyv felépítése, célja

Caius Plinius Secundus Természettudománya korának, a Kr. u. első századnak természettudományos ismereteit foglalja össze. A harminchét könyvből álló mű összegyűjti a korabeli és korábbi szerzőktől megszerezhető tudásanyagot a földrajz, állattan, növénytan, orvostudomány és ásványtan témakörében. A kozmoszt a késői sztoicizmus hatására egységes egésznek tekinti, amelyet a Providentia (az isteni előrelátás) irányít, és amely méltó arra, hogy az ember megismerje. Ennek a világmindenségnek része és alkotása a Föld, az égitestek és a teljes élővilág is. Ebbe a keretbe illeszti azt a hatalmas ismeretanyagot, amelyet sokféle forrásból merített, és sok esetben csak egymás mellé illesztett, ennek következtében stílusa csak a hatalmas mű elején, végén és néhány helyen üti meg az irodalmi stílust. Plinius annak a tudományos kíváncsiságnak a megtestesítője, amely az ezüstkori irodalom alkotóit jellemezte. Művének sikerét az is bizonyítja, hogy teljes egészében ránk maradt, hála a középkori számos másolatnak, és annak, hogy az általa összegyűjtött ismeretanyag alapvető, használható és pótolhatatlan volt a középkorban, egészen a humanizmusig, de forrásértékét tekintve ma is alapvető az antik tudományosság, a művészettörténet, vallástörténet, természettudomány és néprajz szempontjából.

Plinius Természettudományának 37. könyve csak a korabeli filozófia és a mai ásványtan ismeretében értelmezhető. Az ókorban az egyes tudományágak nem váltak el élesen egymástól, Aristoteléstől a filozófia oktatása (a fizikán és annak speciális ágain keresztül) fölölelte az összes tudomány oktatását. A filozófia és a vallás szoros kapcsolata az ókorban megkívánja a vallástörténeti ismereteket is. Végül az ásványtan ismerete is nélkülözhetetlen, hiszen az első pillanatban képtelenségnek tűnő jelenségeknek (például az ásványok illata) is lehet természettudományos magyarázata. Mindezekből adódóan igyekeztem mind filozófiai, mind pedig vallástörténeti és ásványtani szempontból megfelelő információkkal szolgálni Plinius művének megértése érdekében.

Összefoglalás

Plinius drágakő-besorolásának hibája, hogy elsősorban szín szerint osztályoz – mivel a kor természettudományos ismereteiből hiányzott a kémiai összetétel és a kristályszerkezet fogalma –, ezért nem lehetnek pontosak meghatározásai. A könyv elején még rendkívül részletesen tárgyalja a gemmákat, a könyv végén felsorolt gemmákat viszont csak pár szóval jellemzi, ezért leírásai nem tarthatóak egységesnek, egységesen sok szempontúnak. Leírásának érdekessége viszont a gemmákhoz való sajátos viszonyulása: sok szempontból élőlényként kezeli őket. A gemmák osztályozásánál máig is fontos szempontokat alkalmaz. Sok megállapítása azóta sem vesztette érvényét, felismerte például a gyémánt rendkívüli keménységét, leírta, hogy metszésre és általában a kemény anyagok megmunkálására alkalmas. Tudta, hogy a borostyánkő nem más, mint megkövült fenyőgyanta, elektromos tulajdonságát is felismerte. A hegyikristály és a berillek hatszögletes kristályszerkezetét is megemlíti. A drágakövek keretes és szekrényes – máig is használatos – foglalási módját is leírta, és azt is, hogyan lehet a szekrényes foglalással a nem tökéletes drágakő hibáit javítani. Az általa említett drágakő hamisítási eljárások azóta is használatosak, az üvegből hamisítás éppúgy, mint a több drágakő összeillesztésével előállított duplettek, triplettek, vagy a kő melegítésével elért színváltoztatás. A hamis gemmák felismerésének sok, azóta is fontos lehetőségét szintén leírta.

Könyvének célja egyrészt minden korábban leírt, gemmákkal kapcsolatos ismeretet összegyűjteni, másrészt a fényűzést, amely az erkölcs romlásának legfőbb oka, kritizálni, harmadrészt a mágusok hazugságait és a görög nézetek tévességét leleplezni.

Az ismeretanyag keretét a sztoikus filozófia rendszere adja, amelynek fényében az egyetlen, élő természet alkotásainak leírása, a rá vonatkozó ismeretek összegyűjtése egyszerre erényes, humánus és tudományos. Plinius tudományossága azon túl, hogy az ókori tudományosság jellemzőjeként filozófiai és vallási színezettel is rendelkezik, alapvetően az informatív, praktikus, használható tudást helyezi előtérbe, ennek köszönhető a későbbi korokban megfigyelhető népszerűsége és fennmaradása.

Plinius műve rendkívül értékes forrás az egyes drágakövek ókori ismeretére, az ókori természettudományos ismeretekre, mágikus képzetekre, gemmametszéssel kapcsolatos technikai tudásra, és az antik ember drágakövekhez és általában a természethez való viszonyára vonatkozóan.

Caius Plinius Secundus: Természettudomány 37. könyv

[Példának az 56. bekezdést választottam, ugyanis itt található a tragédiaíróknak viselésre javasolt calcophonos leírása. – A szerk.]

„56. [151] A cadmitis ugyanaz, mint amit ostracitisnek (»cserépkő«) neveznek, csak ezt sötétkék buborékok övezik. A callais (»halványzöld kő«) a zafírt utánozza, csak fehérebb és a partszéli tengerhez hasonló színű. A capnitist (»füstszínű kő«) néhányan külön fajtának vélik, bár többen füstszínű jáspisnak tartják, ahogyan ezt fentebb már bemutattam. A cappadociai gemma⁵¹⁷ Phrygiában⁵¹⁸ is keletkezik, az elefántcsonthoz hasonló. Callaicanak (»világoszöld kő«) nevezik a callainum zavaros változatát. Azt mondják, hogy mindig többet találnak együtt, összekapcsolódva. [152] A catochitis (»visszatartó kő«) Korzika köve⁵¹⁹, a többinél nagyobb, és annál inkább csodálatra méltó, ha igaz, amit mondanak róla, mert ha kezünket rátesszük, olyan, mintha mézgát érintenénk⁵²⁰. A catoptritis (»tükröző-kő«) Cappadociaban⁵²¹ terem, fényessége miatt visszatükrözi a képeket. A cepitis (»hagymakő«) vagy cepolatitis fehér, erei, mivel a vonalak összefutnak, egy pontban találkoznak. A ceramitisnek cserép színe van. [153] A cinaedia a hasonló nevű hal agyvelejében található, fehér, és csúcsai különösen hosszúkásak, ha ugyan hihető, megjósolja a tenger borús vagy nyugodt állapotát. A ceritis (»viaszkő«) a viaszhoz hasonló, a circos (»sólyomkő«) a sólyom színéhez, a corsoides (»ősz halánték-kő«) az őszülő fejhez, a korallachát vörös korallhoz hasonlít, aranypettyekkel tagolva, a corallis a míniumhoz, és Indiában, illetve Syénében⁵²² keletkezik. [154] A crateritis (»kemény kő«) színe a chrysolith és a borostyánkő színe között átmenetet képez, és igen kemény. A crocallis (»viaszsárga kő«) a viaszt utánozza. A cyitis (»viselős kő«) Coptos⁵²³ környékén keletkezik, fehér, és úgy tűnik, belül egy magzatot hord⁵²⁴, melyet hangjáról lehet észrevenni. A calcophonos (»érccsengésű kő«) fekete, de fémhez hozzáütve csengő hangot ad, tragédiaíróknak szokták javasolni, hogy viseljék. [155] A chelidonianak (»fecskekő«) két fajtája van, az egyik fecskeszínű és vörös, a másikban a vörös színt fekete pettyek szakítják meg. A chelonia (»teknősbéka-kő«) indiai teknősbékának a szeme, egyébként ez a legmágikusabb a mágusok⁵²⁵ ostobaságai szerint. Ugyanis ha mézzel kiöblített szájba a nyelvünkre helyezzük ezt a gemmát, akkor elősegíti a jövendőmondást a mágusok⁵²⁶ tanítása szerint, teliholdkor és újhold idején egész nap, majd a fogyó hold idején napkelte előtt, a többi napon a nap kezdetétől a hatodik óráig. A chelonitis (»teknősbéka-kő«) egy másik fajta teknősbékának a színéhez hasonló, a vihar elhárítására használják⁵²⁷. Az, amelyik ezek közül aranypettyekkel van behintve, az skarabeusszal együtt forró vízbe dobva vihart idéz elő. [156] A chloritis (»fűzöld kő«) fűzöld színű, a mágusok⁵²⁸ azt mondják róla, hogy a fehér barázdabillegető⁵²⁹ nevű madár gyomrában található, azzal egyszerre született, és azt tanácsolják, hogy vasba kell foglalni, hogy bizonyos csodás sajátosságai érvényesüljenek. A choaspitist (»Choaspés folyó köve«) a Choaspés⁵³⁰ folyóról nevezték el, az aranyfényűek zöld fajtájából való. A chrysolampsis (»aranyfényű kő«) Etiópiában⁵³¹ keletkezik, általában halvány, de éjszaka tüzes színű. A chrysopis (»aranykő«) aranynak látszik. A cetionis (»kertecske-kő«⁵³²) az Aeolisban⁵³³ most Atarneus⁵³⁴ faluban – amely korábban város volt – keletkezik, sok színen keresztül átlátszó, egyszer üvegszerű, máskor kristályszerű, megint máskor jáspis-szerű, de még ha szennyezett is, akkora a fénye, hogy a tárgyak képét visszaadja, mint egy tükör.”

KATALÓGUS

Az alábbi katalógus a gemmák adatbázisos feldolgozásán alapul. Az eligazodást és az egyes gemmák megtalálását a kötet vgén található kőmutatk segítik.

Az adatbázisban a gemmák leírásának sorrendjével azonos sorszámot vezettem be.

A caput azt adja meg, hogy az adott gemma leírása melyik fejezetekben található Pliniusnál.

A térkép száma a térkép sorszámát adja meg, ha a gemmának van térképe.⁶²⁷

A gemma neve a Plinius által használt megnevezés.

Alternatív nevek akkor szerepelnek, ha Pliniusnál az adott gemmának többféle megnevezése is van.

A gemma nevének jelentése az etimológiát adja meg.

A névadás oka azt jelöli, hogy mi miatt kapta a gemma éppen ezt az elnevezést.

A kő neve ma csak abban az esetben van megadva, ha nagy valószínűséggel be lehetett azonosítani a gemmát egy ma is ismert kővel.

A beazonosítása bizonytalan akkor „igen”; ha nem biztos a gemma megfeleltetése egy mai kőnek. (Ha biztos a beazonosítás, vagy nem sikerült megfeleltetni a gemmát egyetlen mai kőnek sem, akkor „nem”.)

A kémiai összetétel⁶²⁸ a mai kő kémiai összetételét adja meg

A kristályszerkezet a mai kő kristályszerkezetének típusát adja meg.

A fény a mai kő jellemző fényét adja meg.

A keménység a mai kő Mohs-skála szerinti keménységét jelöli.

Az alfajok csak abban az esetben szerepelnek, ha Plinius említ alfajokat az adott gemma típuson belül.

A gemma jellemzői: a gemma Plinius által leírt jellemző tulajdonságai, általában nem szó szerinti idézet, hanem tartalmi kivonat a megfelelő helyről.

A gemma hibái a Plinius által említett hibák.

Keletkezése: azt adja meg, hogy Plinius szerint hogyan keletkezett a gemma.

Az előfordulása: a Plinius által említett földrajzi előfordulásokat adja meg.

Felhasználása: a Pliniusnál leírtak alapján.

Hamisítási módok: ha Plinius utal arra, hogy milyen eljárással lehet az adott gemmához hasonló, de hamis gemmát előállítani, vagy ha az igazi gemmát valamilyen eljárással még szebbé lehet tenni (festéssel vagy például ha mézben főzik).

Gyógyhatása azt adja meg, hogy Plinius leírásában milyen gyógyhatása szerepel az adott gemmának.

A mágia a gemmával kapcsolatos mágikus hiedelmek Pliniusnál.

Alkalmazásának módja azt adja meg, hogy Plinius leírása szerint milyen módon kell alkalmazni a gemmát ahhoz, hogy gyógyhatása vagy mágikus tulajdonságai érvényesüljenek.

Egyéb információk: máshova nem sorolható információ (mert tartalmilag nem illik a többi mezőbe).

Nem gemma: ebben a mezőben akkor szerepel igen, ha Pliniusnál ez nem gemma, hanem kő.⁶²⁹

Hím/nő: ebben a mezőben akkor szerepel igen, ha ennél a gemmánál Plinius leírásában hím- és nőnemű gemmák vannak megkülönböztetve.

Nedvet ad: akkor igen, ha Plinius leírása szerint a gemma nedvet ad, izzad és ennek szinonimái.

Viselőssé válik: akkor igen, ha ez a gemma Plinius leírása szerint magzatot hordhat magában, és/vagy szül és ennek szinonimái esetén.

Elektromosság: igen, ha Plinius leírásából elektromos jelenség derül ki (például vonzza a polyvát)

Mágnesesség: igen, ha Plinius leírása szerint vonzza a vasat.

---

Sorszám: 85

caput: 56

térkép száma: -

a gemma neve: calcophonos

alternatív nevek: –; a gemma nevének jelentése: érccsengésű kő; a névadás oka: tulajdonsága; a kő neve ma: –; beazonosítása bizonytalan: nem; kémiai összetétel: –; kristályszerkezet: –; fény: –; keménység: –; alfajok: –; a gemma jellemzői: fekete, de fémhez hozzáütve csengő hangot ad; a gemma hibái: –; keletkezése: –; előfordulása: –; felhasználása: –; hamisítási módok: –; gyógyhatása: –; mágia: tragédiaíróknak szokták javasolni, hogy viseljék; alkalmazásának módja: –; egyéb információk: –; nem gemma: nem; hím/nő: nem; nedvet ad: nem; viselőssé válik: nem; elektromosság: nincs; mágnesesség: nincs.

---

Térképek

---

[Sajnos a calcophonos lelőhelye nem szerepel Pliniusnál, ezért a cytis-re vonatkozó térképet közlöm – A szerk.]

32. térkép. A cyitis előfordulása Pliniusnál.