1906 karácsony éjszakáján „először továbbították az emberi hangot több száz mérföldnyire drótnélküli távbeszélő segítségével”, mondja Archer. Fessenden professzor vitte ezt véghez a massachussetsi Brant Rockból; Dr. Alexanderson első alternátorainak egyikét használta fel, mely másodpercenként 50 000-es rezgésszámmal és 1 kilowatt teljesítménnyel dolgozott. Egy női hang énekelt, egy férfi beszédet mondott, egy hegedűn játszottak és ezt az első rádióadást hallották a több száz kilométernyire levő hajók rádiókezelői.
Fessenden professzor még a karácsonyesti rádióadás előtt küldött rádióüzenetet Brant Rockból Plymouthba, körülbelül 20 kilométernyire. 1907-ben New-Yorkba, 350 km távolságra, sőt Washingtonba, 800 km-re. Ugyanennek az évnek nyarán De Forest New Yorkban végzett kísérleteket, üzenetet küldve néhány háztömbnyi távolságra levő két épület között. 1908-ban Párizsba ment és a francia katonai állomások közreműködésével végzett kísérleteket. Az Eiffel tornyot használva fel antennája alapjául, fonográflemezeket tudott kisugározni és az adást a 800 km távolságban levő Marseilles-ben is lehetett fogni. Visszatérve az Egyesült Államokba, folytatta a kísérleteit és 1910. január 13-án sikerült közvetítést adnia a Metropolitain Operából, ahol Caruso énekelt a Pagliacciban. Talán ötven hallgató hallhatta, beleértve a közelben levő hajók rádiós tisztjeit, néhány amatőrt és néhány újságírót De Forest gyárában Newmarkban.
E demonstratív bemutatkozás ellenére a nagyközönség még nemigen érett meg a rádióra. Sőt, 1912 márciusában De Forestet és gyárának néhány tisztviselőjét letartóztatták, mert az Egyesült Államok postáját csalásra használják fel, amikor rádiórészvényeket akarnak eladni. A vád De Forest nagy találmányát úgy jellemezte, mint
„egy furcsa szerkezet, olyan, mint egy villanykörte, melyet audionnak nevez és melyről kiderült, hogy teljesen értéktelen.”
A kerületi ügyész, aki a vádat képviselte, mint rossz jós került bele a történelembe, amikor kijelentette:
„De Forest több újságban aláírásával ellátott közleményekben jelentette ki, hogy néhány év múlva az Atlanti-óceánon keresztül is lehetséges lesz az emberi hang továbbítása. De Forest e teljesen lehetetlen és megtévesztő állításai segítségével a félrevezetett közönséget rábeszélte, hogy vásárolják részvénytársasága részvényeit és egyetlen részvényért 10 meg 20 dollárt is fizettetett velük.”
Szerencsére az esküdteknek több eszük volt és De Forestet felmentették.
Az 1915-ös kísérletek sikere után, melyeknél egy audiontelep segítségével sikerült hangot továbbítani Arlingtonból Európába, más kísérleteket is hajtottak végre a haditengerészet közreműködésével. 1919-ben a haditengerészet kérésére a General Electric mérnökei berendeztek egy drótnélküli távbeszélő adót a „George Washington” hajón, mely Wilson elnököt hozta haza a versailles-i békekonferenciáról, hogy még a nyílt tengeren beszélhessen a washingtoni államférfiakhoz a New Brunswich-ban felállított állomás és speciális berendezésen keresztül. 1919. július 4-én, a visszafelé utazáskor azonban elmulasztotta az alkalmat, hogy ő legyen az első elnök, aki rádióbeszédet mond. A program szerint ünnepi beszédet kellett intéznie a függetlenség kikiáltásának évfordulóján a „Georg Washington”-on levő csapatokhoz és John H. Payne-nek, a rádiókészülék kezelőjének eszébe jutott, hogy az alkalmat fel lehetne használni az elnöki szózat továbbítására más hajókra is, melyek szintén hazatérő csapatokat szállítanak. Mr. Payne a következőképpen meséli el, mi történt:
„Az emelvényen, melyen az elnöknek beszélnie kellett volna, elrejtettek egy mikrofont, de valamilyen félreértés következtében az elnök valamelyik alsó fedélzeten beszélt, körülbelül húsz lábnyira a mikrofontól. Minden hajót figyelmeztettek, hogy hallgassák meg az elnök beszédét, de csak itt-ott lehetett egy-egy szót hallani. Ez igen sajnálatos volt, mert a légköri viszonyok éppen nagyon kedvezőek voltak. A szerző néhány órával később beolvasta az elnök beszédét a mikrofonba. Carr őrnagy elmondta azóta a szerzőnek, hogy egy kis antenna segítségével fogta a beszéd töredékét San Antonióban, Texasban. Ez a távolság körülbelül 5000 km és majdnem teljesen szárazföldi.”
Bár ez csak egyike volt a számos kísérletnek, melyeket ebben az időben végeztek, rendes rádióműsor közvetítésére csak később került a sor. Ennek nem az volt az oka, hogy senki sem látta meg a rádiózás lehetőségeit; David Sarnoff már 1916-ban, mint az amerikai Marconi Társaság egyik igazgatója írott beadványban javasolta, hogy a társaság kezdjen el „rádió zeneszekrényeket” gyártani.
„Ha van például – írta – egy rádióadó-állomás, melynek a hatótávolsága mondjuk 40–80 km, azt fel lehet állítani egy meghatározott helyen, ahol zene- és énekszámokat lehet előadni. A zene továbbításának problémáját elvben már megoldották, tehát minden vevőállomás, melyet az adó hullámhosszára hangolnak, tudja fogni ezt a zenét. A vevőt, mint egyszerű »rádió zeneszekrényt« lehet megtervezni és be lehet rendezni több különböző hullámhossz fogására, melyeket egy egyszerű kapcsoló forgatásával vagy egy gomb megnyomásával lehet változtatni.
A rádió zeneszekrényt erősítő csövekkel és hangszórókkal lehetne ellátni, melyeket mind csinosan bele lehetne tenni egy szekrénybe. A szekrénykét a szalon vagy a nappali szoba asztalára lehetne helyezni, a kapcsolót megfelelően beállítani és fogni a kisugárzott zenét… Ugyanezt az elvet számos egyéb területen is lehetne alkalmazni, mint például előadások otthoni hallgatására, melyeket tökéletesen hallhatóvá lehetne tenni, azonkívül nemzeti fontosságú eseményeket lehetne egyidejűleg jelenteni és fogni. Base-ball mérkőzéseket is lehetne a levegőn át közvetíteni, ha a mérkőzés helyén felállítunk egy berendezést.”
Felbecsülte továbbá, hogy ilyen készülékeket tömegben darabonkint 75 dollárért lehetne gyártani és ez körülbelül 75 000 000 dolláros forgalmat jelentene. A rádióvevő-készülékek tényleges forgalma 1939-ben 161 391 000 dollár volt.
Némi vita van akörül, hogy melyik rádióállomás adott először rendszeres műsort, Detroit és Pittsburgh is magának vitatja az elsőbbséget a Westinghouse Electric and Manufacturing Company mellett, de Archer az utóbbi, a Westinghouse társaság mellett dönt.
A Westinghouse rádióüzemének vezetője ebben az időben az egyik mérnök, Frank Conrad volt, aki 1916-ban saját garázsában épített egy drótnélküli távbeszélő berendezést. Ez az állomás 1920-ban, mikor a háborús korlátozásokat megszüntették, engedélyt kapott, hogy újra működjön, mint 8XK. Conrad kísérletei közben azt találta, hogy a helyi rádióamatőrök közül sokan hallgatják az ő programját, melyben gramofonlemezek is szerepeltek. 1920 nyarán már akkora volt az érdeklődés, hogy bejelentette, minden szerdán és szombaton fog adni hét harminctól kilenc harmincig. A lemezeket az egyik helybeli kereskedő adta, akinek a nevét is megemlítették az adásban, úgy, hogy ő volt az első rádió-hirdető.
1920-ban egy vállalkozó szellemű pittsburghi üzlet olyan rádióvevőket hirdetett, melyekkel a Conrad-féle 8XK adásokat lehetett fogni. A Westinghouse néhány tisztviselőjének erre ugyanaz az ötlete támadt, amit Mr. Sarnoff már öt évvel ezelőtt javasolt, hogy legyen rádióközvetítésből szabályos nyilvános hírszolgálat. Így alakult meg a KDKA Conrad vezetése alatt és november 2-án az éteren át bejelentette a választások eredményét, melyek következtében W. S. Harding került a Fehér Házba. Becslés szerint 500–1000 hallgató hallgatta ezt az első rádióhíradást, sokan közülük a Westinghouse tisztviselői, akiket elláttak egyszerű készülékekkel, hogy hallgatóságról gondoskodjanak. Ez volt a kezdete a mai idők óriási rádióhallgatóságának, amikor Amerika népének nagyobb része hallgatja egyetlen ember hangját.
50–53. p.
„Atyám folytonos, kínos kísérletezése által… nemcsak távoli dolgokat fedezett fel, leveleket olvasott, pénzdarabokat számolt meg, elolvasva még a rajtuk levő felírást is, melyeket valamelyik barátja dobott el a dombokon, vagy mezőkön, hanem még két mértföldnyi távolságból is megmondta, hogy mi történik ott egyes helyeken abban a pillanatban.”
Így írt 1571-ben Thomas Digges, atyjának Leonard Diggesnek, az oxfordi University College tanárának a működéséről. Mint mondta, mindezt
„nagyító üvegekkel érte el, melyek megfelelő szögek alatt voltak egymáshoz illesztve;”
feltehető, hogy Leonard birtokában egy kezdetleges távcső volt, melynek részletes leírása nem maradt fenn. Több mint 30 év múlva történt, hogy egy hollandus szemüvegkészítő Jan Lipperhey megszerkesztette az első távcsövet, amiről biztos értesülésünk van. Bizonyos azonban, hogy ellátni nagy távolságra, olyan gondolat volt, mely az embereket mindig vonzotta. Más írók csodálatos készülékekről ábrándoztak, mágikus tükrökről, vagy kristálygömbökről, amelyekben az ember megláthatja, mi történik abban a pillanatban sok ezer mértföld távolságban.
Ennek az ősi problémának a megoldására az első kiindulópontot 1873-ban találták meg. Egy May nevű távírdász a transzatlanti kábel ír állomásán szelénből készült ellenállásokkal kísérletezett. A szelén egy elem, melyet 1817-ben fedeztek fel. Észrevette, hogy az áramkör ellenállása indokolatlanul megváltozik, pedig semmit sem változtatott a kapcsolásokon. Végül rájött, hogy a változás a fény mennyiségével függ össze. Ha az ellenállásokra véletlenül napfény esett, az áram növekedett és akkor volt a legkisebb, ha az áramkör sötétben volt. Más szóval: a szelén áramhordozó képessége – vezetőképessége – a megvilágítással változott.
Míg a feltalálók a valódi televízió problémájának megoldásán fáradoztak, foglalkoztak egy valamivel egyszerűbb, de rokon feladattal is, hogyan lehet egyetlen fényképet, vagy képet dróttal, vagy drót nélkül továbbítani. Végeredményben a mozgókép nem egyéb, mint fényképek sorozata; ha a képtáviratozás lehetséges, nincs egyéb hátra, mint a továbbítást annyira meggyorsítani, hogy másodpercenként 16-ot, vagy még többet küldhessünk s kész a távolbalátás. A valóságban azonban a képtávíró és a televízió egymástól kissé eltérő, bár hasonló vonalon fejlődött.
A legelső módszer egy kép másolatának valamely távoli helyre való küldésére lényegében a következő volt. Vékony fémlemezre, például rézlemezre egy rajzot készítettek szigetelő tintával. A rézlemezzel körülburkoltak egy hengert, mely úgy forgott, mint egy irodai diktafon hengere. Forgás közben egy fémvezeték mozgott mellette lassan és zárt egy áramkört, melynek a henger maga is része volt. Ha a vezeték csupasz részhez ért, az áram átment, de ha tintás részhez ért, nem volt áram. Ezt a változó áramot drótok segítségével lehetett a vevőhöz továbbítani, melynek szintén volt egy, az elsővel szinkron forgó hengere. E köré egy vegyileg preparált papírlap volt csavarva, mely megfeketedett ott, ahol áram érte. Ezen is mozgott egy vezeték. Ha tehát az adóberendezésben a vezeték tintás helyre ért, a vevő kontaktus nem feketítette be a papírt, mint egyébként, és végülis a kép kialakult. Ez negatív kép volt, fehér vonalakkal ott, ahol az eredeti sötét volt, de meg lehetett fordítani. Ahelyett, hogy az eredeti áramot továbbítanák, melyet az adón elhelyezett vezeték vesz fel, azt el lehet vezetni egy relébe, úgy, hogy állandóan áram haladjon a vevőbe, kivéve akkor, amikor az adó kontaktus fekete vonalon halad át.
A szelén most módot adott arra, hogy bármely képet, fényképet is végig lehessen pásztázni és így reprodukálni. Vagyis az eredeti képet kellett a henger köré csavarni és szeléncellával mérni a visszavert fény mennyiségét és így ismét olyan áramot lehetett nyerni, mely a világos és sötét területeknek megfelelően változott. Arthur Korn Németországban 1904-ben küldött először egy fényképet Münchenből Nürnbergbe és vissza ezzel az eljárással. Nagy hátrány volt, hogy a szeléncella elég lassan reagált, ezt azonban megszüntette a fotocella bevezetése. Az elektroncsöves erősítők alkalmazása lehetővé tette a további fejlődést és 1920 elején a Bell Telephone Laboratories-ban kidolgozott egy általánosan hozzáférhető módszert fényképek továbbítására a kontinensen át.
A Bell-féle módszerben a fénykép egy henger köré volt csavarva, mint azelőtt és egy fényes, nagyon éles pont felé irányított sugár pásztázta. A visszavert fényt egy fotocella fogta fel, úgy továbbították a vevőkhöz. Itt az adás egy könnyű szelepet szabályozott, mely avval a fénymennyiséggel arányos fényt bocsájtott keresztül, amennyit abban a pillanatban az eredeti visszavert. Ezt azután élesen rávetítették egy filmre, mely az elsővel egyidejűleg mozgó henger köré volt tekerve. A filmen kialakult egy rejtett kép, épp úgy, mintha fényképezték volna és előhívás után negatív képet kaptak. Ezt a filmet épp úgy lehetett használni, mint minden más negatívot és sok másolatot lehetett róla csinálni. A jelzést persze éppen úgy lehetett rádióval, mint dróton keresztül küldeni; a távoli országokban felvett háborús fényképeket hasonló módon továbbították az Egyesült Államokba, hogy másnap az újságokban megjelenhessenek.
Ahelyett, hogy a képet filmre vennék fel, melyet még elő kell hívni, vannak más módszerek is, melyek segítségével a kép azonnal láthatóvá válik. Sok ilyet dolgoztak ki az RCA tudósai az 1920–30-as években, Richard H. Ranger vezetése alatt. Az egyik eljárás szerint tintát szórnak egy nagyon vékony csőből a papírra, a másik szerint mechanikusan lenyomtatják egy másoló papíron vagy írógépszalagon át. Az RCA mérnökök olyan másoló készülékekkel is kísérleteztek, melynek segítségével egy teljes újságot, szöveggel és képekkel együtt lehetett továbbítani. A vevőállomás otthon veszi az újságot a kora hajnali órákban és mikor az ember felébred, ott várja a rádió útján küldött reggeli lap. Különösen hajókon lenne ennek igen – nagy értéke, sőt ilyen módszereket már használtak is arra, hogy, időjárás térképeket küldjenek hajókra és repülőgépekre, hogy azok teljes mértékben tájékozódhassanak az időjárási viszonyokról és figyelmeztetést kaphassanak közelgő viharokról.
Most azonban, visszatérve a valódi távolba látás fejlődéséhez, történetünk visszanyúlik 1876-ba. Bell ebben az évben mutatta be Philadelphiában a centenáris kiállításon a telefont, mely nagy hatással volt Brazília császárjára, amikor valóban beszélni kezdett. A telefon az emberi fül működésén alapult úgy, hogy ésszerűnek látszott az a feltevés, hogy a szem valamely elektromos reprodukciója lehetővé fogja tenni, hogy az ember a dróton át ne csak halljon, hanem lásson is. 1880-ban Ayrton és Percy Angliában és tőlük függetlenül Carey az Egyesült Államokban felvetették egy elektromos szem ötletét.
63–66. p.
