„– Milyen viszonyban van a munkásaival?
– Mint egyik munkás a másik munkással. A munkás érzi, hogy a mérnök ember a szakmájában. Aztán a fizetése is alig valamivel több.
– Mennyi az Ön fizetése?
– Havi négyszáz pengő. Sok kartársam a tervező osztályon csak kétszáz pengőt kap. Gyárunkban nem egy állástalan, diplomás mérnök dolgozik, mint napszámos.
– Miért lett ön mérnök?
– A bátyám házitanítója technikus volt. Imponált nekem. Egyszer este, amint a lámpa alatt ült, nagyon megnéztem. Nyilván ezért. Meg aztán mindig szerettem a matematikát, mindig szerettem fúrni-faragni, ezermesterkedni, mint minden magyar ember. Külföldön, Németországban, Angliában megbecsülik a mérnökeinket. A magyar találmányoknak se szeri, se száma. Összerakható vasúti hidainkat a háború alatt a németek még a francia határra is elvitték. Azt mondták, jobb mint az övéké.
– Van-e mérnök-típus?
– A mi mérnökeink nem típusok, mint a németek, akik a barométer szerint öltözködnek: sokat olvasnak, társaságba járnak, diákosan jókedvűek, szeretik a humort. Főképp a szóviccet. Van egy humoros évkönyvünk is: ’A vicinális dugóhúzó’”
(Részlet)
