Szerzőnk elindul világot látni. A világban való vándorlás okairól így ír:
„Amikor életem útján eljutottam oda, ahol értelmünk már megkülönböztetni kezdi a jót és a rosszat, felismertem, mennyire eltérők az emberek közti csoportok, rendek, hivatások, munkák és szándékok; ekkor nagy szükségét éreztem, hogy alaposan meggondoljam, melyik csoporthoz csatlakozzam, és mily dolgok közepette töltsem el életemet.
Az elmének állhatatlansága
Erről én sokat és gyakran gondolkodtam, eszem tanácsát vizsgálgattam, végül aztán abban állapodtam meg, hogy olyan életmódot kell megkedvelnem, amelyben minél kevesebb legyen a gond és törtetés s minél több a szemlélődés, a béke, a lélek derűje.
Csakhogy ismét nehéznek látszott megismernem, melyik hivatásban találjam meg ezt; és nem tudtam, kihez fordulhatnék kielégítő tanácsért; de nem is volt sok kedvem bárkivel is tanácskoznom, mert azt gondoltam, mindenki csak a saját dolgát fogja dicsérni. Magam pedig nem mertem csak úgy átabotában bármihez is hozzákezdeni, mivel féltem, hogy helytelenül cselekszem.
Mégis, megvallom, titokban nem átallottam belekapni ebbe is, abba is, ámde mindent rögtön félbehagytam; hiszen valamennyinél csak nehézséget és hiábavalóságot éreztem. S eközben még féltem is, hogy állhatatlanságom szégyenbe hozhat; nem tudtam hát, mit cselekedjem.
Végül aztán, miután már eleget töprengtem és tétováztam, arra az elhatározásra jutottam, hogy előbb meg kell vizsgálnom minden emberi dolgot, ami a nap alatt van, s ha majd egyiket a másikkal okosan összevetem, akkor választhatok csak hivatást az emberek közt, akkor rendezhetem el dolgaimat olyképpen, hogy békésen élhessek világunkban. S minél többet gondoltam erre, annál jobban tetszett az így megnyíló út.”
Vándorlásának végén – többek között – megállapítja:
„…hogy ezen a világon és minden dolgaiban egyéb sincs, mind tévelygés és tántorgás, tülekedés és törtetés, csalárdság és álnokság, nyomorúság és bánat, s a vége mindennek csömör és csüggedés.”
Művéből a különböző természettudományokat, illetve tudományos tevékenységeket bemutató részleteket emeltem ki.
Köszönet illeti Krammer Gergelyt, aki pár évvel ezelőtt felhívta az alábbiakban idézett műre a figyelmemet, továbbá Dobossy László professzor úr örököseit a válogatás közzétételének engedélyezéséért. – A szerk.
„Láttam minden dolgokat, melyek lesznek
a nap alatt, és íme minden csak hiábavalóság,
és a léleknek gyötrelme!”
„I, liber, in lucem, rigidi secure Catonis,
i labyrinthaeis currere docte viis.
Cumque ibis curresque viis, dic: Optime Lector,
ex me supremum non nisi disce bonum!”
„[Menj napfényre, könyv, ne félj a szigorú Catótól,
bizton és sietve haladj a labirintus útjain.
S ha majd kijutsz belőlük, mondjad: Kedves olvasó,
csak a legfőbb jót vedd ki belőle.”
Így szólt ekkor vezetőm: „Már énem, milyen a szellemed és hová vonzódik: a tudósok közt a helyed, az ő életüket hiszed gyönyörűségesnek, könnyűnek, békésnek és az elmét is hasznosan foglalkoztatónak.” „Bizony így van”, fűzte hozzá a tolmács, „hiszen mi lehet kéjesebb, mint hogy az ember, megszabadulva a nehéz testi fáradozástól és nem is törődve vele, csak a legkülönfélébb pompázatos dolgok vizsgálatával foglalkozhat. Valóban ez az, ami a halandó embereket a halhatatlan Istenhez teszi hasonlókká, sőt csaknem véle egyenlőkké, aminek révén a tudásuk végtelenbe tágul: mindent felkutatnak, mindent megismernek, ami az égen, a földön és a mélységben van, volt vagy lesz; persze igaz, hogy e képességet nem egyforma tökéletességgel gyakorolják.” „Vezessetek oda”, mondtam, „miért késlekedtek?”
Eljutunk egy kapuhoz, amelyet Disciplinának neveznek; hosszú, szűk és sötét volt e kapu, előtte fegyveres őrök álltak, náluk kellett jelentkezni, és tőlük kellett kíséretet kérni mindenkinek, aki a tudósok utcájába készült. S látom, hogy csoportosan jöttek oda főleg fiatalok, akiket azon nyomban kemény vizsgának vetettek alá. Az első vizsgálat, melyen mindenkinek át kellett esnie, az volt, hogy milyen erszényt, milyen hátsófelet, milyen fejet, milyen agyvelőt (amire az orrváladékból következtettek) és milyen bőrt hoz. Ha a fej acélból s benne az agyvelő higanyból volt, továbbá ha a hátsófél ólomból, a bőr vasból, az erszény pedig aranyból készült, dicséret fogadta a jelöltet, s menten továbbvezeték nagy becsüléssel; akinél nem volt rendben ez az ötféle kívánalom, azt vagy visszautasították, vagy semmi jót igérve csak ímmel-ámmal engedték át. Csodálkozva szóltam: „Ugyan miért fontos nekik ez az ötféle fém, hogy oly buzgón kutatnak utána?” „Bizony nagyon fontos”, felelte a tolmács, „mert az olyan fő, mely nincsen acélból, könnyen szétreped, s ha az agyvelő nem folyékony benne, hogyan válhatna tükörré?; ha nincs a bőre pléhből, nem bírja ki az idomítást; ha nincsenek ólomülőkéi, semmit sem tud ülve kivárni, mindent elfecsérel; s arany erszény nélkül hol találna időt, hogyan bérelhetne élő és holt mestereket? Vagy úgy véled talán, hogy ily nagy dolgokhoz ingyen lehet hozzájutni!?” S megértettem, mire irányul célzása: arra, hogy a tudósi rendbe egészséget, éles elmét, állhatatosságot, kitartást és anyagi fedezetet kell magukkal hozniuk az ide igyekvőknek; és szóltam: „Eszerint hát igazán el lehet mondani: »Non cuivis contingit adire Corinthum.« Nem minden fából lesz értékes bútor.”
Beljebb megyünk a kapu alá, s látom, hogy mindegyik őr egy vagy több újonnan érkezőt vesz munkába, járkál velük, valamit a fülükbe fújtat, szemüket törölgeti, orrukat és orrlikaikat tisztogatja, nyelvüket kihúzogatja és körülmetéli, kezüket és ujjaikat összerakosgatja, majd szétszedegeti, s nem is tudom, mi minden egyebet csinál még velük. Némelyikük azt is megkísérli, hogy a reájuk bízottak fejét meglékelje, és valamit öntsön beléje. Látja a tolmács, mennyire rémüldözöm ezen, így szól: „Ne csodálkozz; a tudósok kezének, nyelvének, szemének, fülének, agyának s minden szervének más alakot kell kapnia, mint amilyen az ostoba emberi tömegé; ezért ők itt átalakulnak, ami bizony nem történhet nyűg és munka nélkül.” Jobban körülnézek, s feltűnik, hogy e szerencsétleneknek mily sokat kell adniuk ezért az idomításért. Nem az erszényükre gondolok, hanem a bőrükre, amelyet meg kellett nyújtaniuk. Gyakran ugyanis ököl, pálca, vessző, korbács zuhogott arcukra, koponyájukra, hátukra és alfelükre, úgyhogy a vér is kiserkent, a testük pedig állandóan tele volt kék foltokkal, zúzódásokkal, sávokkal és sebhelyekkel. Amikor ezt egyik-másik újonc, a kapu alá bekukkantva, észrevette, visszafordult, mielőtt még az őrök gondjára adta volna magát; mások kitépték magukat formálóik kezéből, s elinaltak ők is. Kis részük maradt csak együtt addigra, amikor egy tágasabb szabad térre engedték őket; én magam is, minthogy kedvet éreztem ehhez az állapothoz, kiállottam ezt az átformálást, bár nem éppen könnyen és nem is keserűség nélkül.
Kilépve a kapuból, látom, hogy mindenkinek, akit így megcsiszoltak, céhjelvényt adnak, amelyről megismerhető, hogy a tudósok rendjébe tartozik; övszíjára kalamárist erősíthet, füle mögé tollat illeszthet, kezében pedig üres könyvet tarthat, annak jeléül, hogy tudományt gyűjtöget. Én is megkaptam mindezt. Ámde ekkor így szólt kísérőm, Mindenleső: „No itt négy irányba ágazik az út: a filozófia, az orvostan, a jogtudomány és a teológia felé; hova menjünk előbb?” „Ahogy te gondolod”, mondom. Ő erre: „Gyerünk először a térre; ott valamennyien összejönnek, együtt láthatod őket; aztán majd végigjárjuk az előadótermeket.”
S azzal valami térre vezet, ahol sűrű fellegekben rajzottak diákok, magiszterek, doktorok, papok, öregek és fiatalok. Közülük többen csoportokba verődtek, beszélgettek, vitatkoztak; mások félrehúzódtak, elbújtak a többiek tekintete elől. Némelyiküknek (ahogy ezt jól megfigyelhettem, de amiről nem mertem szólni nekik) volt szemük, de nem volt nyelvük; másoknak nyelvük volt, de szemük nem; ismét másoknak viszont fülük volt, nyelv és szem nélkül stb., ebből aztán megértettem, hogy itt is sok még a fogyatékosság. Mivel pedig észrevettem, hogy mindnyájan valahonnan kijönnek, majd ismét oda visszatérnek, ahogyan a méhek is jönnek-mennek a kaptár körül, azt javasoltam, kövessük őket mi is.
Bemegyünk hát velük, s lám, itt hatalmas terembe jutunk, amely végeláthatatlanul húzódott s amelynek minden fala tele volt polcokkal, rekeszekkel, tárlókkal és dobozokkal, de annyival, hogy százezer szekér sem bírná őket elhordani, s mindegyiken volt jelzet és cím. „Milyen patikában vagyunk itt?”, kérdezem. „Olyan patikában”, válaszol a tolmács, „ahol az értelem betegségei ellen osztanak gyógyszereket; a neve pedig az, hogy bibliotéka. Nézd csak, a bölcsességnek mily gazdag tárai sorakoznak itt!” Nézem is, s látom, hogy az odajáruló tudósok tömegei sokféleképpen forgolódnak körülöttük. Egyesek a legszebbeket és a legötletesebbeket válogatták ki, s belőlük apránként húzogatták elő és vették magukhoz, majd lassan-lassan rágcsálták és emésztették, amit bennük leltek. Én odalépek az egyik tudóshoz, s megkérdezem, mit csinál. Azt mondja, tltekezik, „S milyen az íze?”, firtatom tovább. Erre ő: „Amíg rágom, keserűséget vagy savanyúságot érzek, de aztán édessé válik.” „S mire jó az?”, tudakozódom. Így felel: „Jobban esik magamban hordoznom, s így biztosabb is vagyok felőle. Nem látod-e hasznát;” Megnézem őt tüzetesebben, s látom, hogy kövér és hájas, az arcszíne szép, a szeme fénylő, mint a gyertya, a beszéde figyelmes, s egyébként is egész lényéből árad az élénkség. De odaszól a tolmács: „Hát még majd ezek.”
Odanézek, s látom, hogy az ott levők közül többen túl mohón habzsolnak, s mindent magukba gyömöszölnek, ami csak kezükbe kerül. Ahogy pedig alaposabban szemügyre veszem őket, egyáltalán nem észlelem, hogy javult volna színük, erősödött volna testük, vagy több lenne a hájuk, legfeljebb csak a gyomruk puffadt fel a sok töméstől; de ezenfelül főként az tűnik fel, hogy amit magukba tömködtek, emésztetlenül folyt ki belőlük alul és felül. Az ilyenek közül többen szédületbe estek, s az értelmük is megzavarodott; mások sápadozni kezdtek, elszáradtak és meghaltak. Látva ezt a többiek, ujjal mutogattak rájuk, s fennen magyarázták egymásnak, hogy lám, mily veszedelmes dolog a könyvekkel való foglalatoskodás (mert könyveknek hívták e dobozokat); erre néhányan kereket oldottak, mások arra intették egymást, hogy a könyvekkel csak óvatosan bánjanak. Úgy is tettek, s ezért elül-hátul táskákat és tarisznyákat akasztottak magukra, s ezekbe tömték skatulyáikat (amelyeken leginkább ilyen feliratok voltak láthatók: Vocabularium, Dictionarium, Lexicon, Promptuarium, Florilegium, Loci communes, Postillae, Concordantiae, Herbarium stb.(1), kinek-kinek tarsolyában aszerint, hogy mit vélt hasznosnak a maga részére); ezeket cipelték hát mindenüvé, s ha valamit mondaniuk vagy írniuk kellett, csak belenyúltak tarsolyukba, s onnan vették nyelvükre vagy tollukra a tudományt. Mihelyt ezt észrevettem, meg is jegyeztem: „Ezek itt, úgy látom, zsebben hordják tudományukat.” A tolmács erre így válaszolt: „Csak memoriae subsidia ez; nem hallottál még ilyesmiről?” Többen az ott lévők közül dicsérni kezdték e módot, mivel a tarsolyban hordott könyvek, úgymond, csak a leülepedett ismereteket tartalmazzák. S talán valóban így is van; én azonban egyéb bajt vettem itt észre. Előfordult ugyanis, hogy épp amikor ott jártam, egyiküknek-másikuknak elkallódott a skatulyája, másokét meg tűz emésztette el, alighogy félretették. Lett erre futkosás, kezek tördelése, siránkozás, segítségért esdeklés. Ettől kezdve egyik sem tudott már vitatkozni, írni, szónokolni; ehelyett behúzott nyakkal, lehajtott fővel, pironkodva járkáltak, s ahol csak tehették, kéréssel vagy pénzzel próbáltak eszközöket szerezni megint; akiknek viszont volt valami kis benső készletük, nem kellett ennyire félniük az ilyen esetektől.
Eközben megpillantottam olyanokat is, akik nem tarsolyukba dugják skatulyáikat, hanem valahová a szobácskáikba hordják őket. Besurranok mögöttük, s látom, hogy pompás tokokat készítettek számukra, ezeket ők különféle színekkel ékesítik, sőt némelyikük még ezüsttel és arannyal is bevonja, aztán polcokon szépen rendbe rakják, majd leemelgetik egyiket-másikat, és gyönyörködnek bennük. Kisvártatva megint odalépnek, szétrakják valamennyit, hogy azután újrarendezhessék őket, ide-oda járkálva és másoknak, sőt maguknak is mutogatva, mily pompásan sorakoznak, de persze mindezt csak felszínesen cselekszik; de azért egyesek időnként a címekre is rápislantgattak, hogy legalább ezeket idézhessék. S szólok: „Ugyan mit gyerekeskednek ezek?” De így felel a tolmács: „Barátocskám, szép dalolt az, ha valakinek szép könyvtára van.” „Még akkor is, ha nem használja?”, firtatom tovább. S ő: „Az is tudósnak számít, aki a könyveket szereti.” Én meg csak magamban teszem hozzá: „Ahogyan kovácsnak számít az olyan, akinek halomszámra van kalapácsa és fogója, de nem tud bánni velük.” Ezt azonban nem mertem hangosan mondani, nehogy ártsak magamnak.
Visszatérünk a nagyterembe, s feltűnik nekem, hogy azok a patikai edények folytonosan és mindenfelől szaporodnak; fürkészem hát, honnan hozzák őket? Úgy látom, valami kárpit mögül; én is belépek: mesteremberek dolgoznak itt, egymással versenyezve, szorgalmasan és tetszetősen; ők csinálják azokat a dobozokat, fából, csontból, kőből és másféle anyagokból; aztán megtöltik kenőccsel és gyógyírral, s így adják át általános használatra. Tolmácsom ezt mondja nekem: „Ezek itt dicséretet és minden tiszteletet megérdemlő emberek: a leghasznosabb dolgokkal segítik a közösséget; a bölcsesség és a tudomány fejlesztése érdekében nem sajnálnak sem munkát, sem fáradozást, s becses ajándékaikat megosztják mindenkivel.” Kedvem támad megvizsgálni, miből és hogyan készül az, amit ő ajándéknak és bölcsességnek nevezett. Meg is figyelek egy-két ilyen embert, akik illatos gyökerek és füvek közt keresgéltek, s ezeket vagdosták, dörzsölték, főzték, párolták, s mindebből élvezetes folyadékokat, drága kenőcsöket, kellemes gyógyírokat meg az emberi életnek egyéb módon hasznos orvosságokat készítettek. Ámde olyanok is voltak, ezek viszont százszámra, akik csak más edényekből szedegettek ki és rakosgattak valamit a magukéba. Nem állhattam meg, hogy ne szóljak: „Ezek vizet öntenek át egyik edényből a másikba.” „Így is gazdagodik a tudomány”, felelt a tolmács; „hiszen egyazon dolgot nem lehet-e többféleképpen is elkészíteni? S az előzőhöz mindig lehet valamit hozzáadni vagy rajta valamit javítani.” „De elrontani is”, mondtam haraggal, mert nyilvánvaló volt, hogy csalás megy itt végbe. Némelyikük ugyanis mások edényeiből merített, hogy a magáéi közül egyet-kettőt megtölthessen; s nem átallotta az így szerzett tiszta anyagot felhígítani, akár moslékkal is; s volt, aki bármiféle kotyvalékot, sőt akár port és szemetet is kevert hozzá, csakhogy sűrűbb legyen és új készítménynek hasson. S mi több, az addigi címkéket pompásabbakkal cserélte ki, portékáját meg éppúgy magasztalta, mint a többi kuruzsló. Én pedig csodálkoztam is, meg bosszankodtam is, hiszen (ahogy már említettem) vajmi kevesen keresték csak a benső lényeget, s ehelyett mindent amúgy átabotában, válogatás nélkül szedtek össze; akik meg egyáltalán válogattak, csupán a külső alakot meg a címkét nézték. S itt megértettem, miért jutnak el oly kevesen a szellem szüntelen készenlétéhez; hiszen minél többet habzsolt fel itt valaki ezekből a gyógyszerekből, annál többet hányt, fogyott, sárgult és erőtlenedett. Megfigyeltem, hogy e gyógyszerek java része soha semmi hasznára nincs az embereknek, hanem csak molyok és férgek, pókok és legyek, por és penész, majd végül a szemétláda vagy a lomtár osztoznak rajta. Féltek is ettől némelyek, s mihelyt elkészítették gyógyszerüket (sőt egyesek mielőtt még jóformán hozzákezdtek volna), máris rohangáltak szomszédaikhoz és előszóért, versezetekért, anagrammákért rimánkodtak; majd védnököket hajszoltak, akik nevükkel és erszényükkel egyengessék az új készítmény sikerét, aztán címeket és feliratokat pingáltak a lehető legdíszesebben, ugyanekkor képeket és metszeteket cifráztak tarka ékességül; mindezek után saját maguk vitték portékájukat az emberek közé, s szinte erőszakkal sózták reájuk. Végül azonban már ez sem segített, oly temérdek mennyiségben terjedt el e mindenféle gyógyszer. S bizony nem egy ilyen kuruzslót fölöttébb sajnáltam, hiszen szép békében, szükség vagy haszonlesés nélkül élhetne, s ehelyett lám, szüntelenül kotyvalékokat keverget, amivel kárt okoz felebarátainak, és a maga nevét is veszélynek teszi ki. Mihelyt azonban szóba hoztam e dolgot, gyűlöletet keltettem, mintha a közjó megrontója volnék. Ezért már el is hallgatom, hogy némelyikük csupa mérges fűből készítette a maga szerzeményét, úgyhogy nagyon sok méreg került forgalomba orvosság ürügyén; ezt a rendellenességet is szerfölött kedvetlenül viseltem el; ám nem volt senki, aki segíthetett volna.
Ismét kimegyünk a tudósok terére; feltűnik, mennyi ott a torzsalkodás, civakodás, rágalmazás meg egymás üldözése. Ritka az olyan, akinek ne lenne viszálya valakivel. A fiatalok egyenetlenségeit még úgy-ahogy mentette a serdülőkor nyugtalansága; ám a vének is tépték-cibálták egymást. Sőt minél tudósabbnak hitte magát valaki, vagy minél tudósabbnak vélték őt mások, annál több perpatvart kezdett, s a körülötte levőket dühödten támadta, vagdalta, dobálta és sűrűn lövöldözött rájuk; nekünk ezt még nézni is iszonyatos volt, ő meg ebben keresett magának hírt és dicsőséget. Mondtam is: „Szent Istenem, hát ez meg mi? Hiszen én úgy gondoltam, és ti is azt ígértétek, hogy ez itt a legbékésebb foglalkozás; most meg mennyi csúnya viszályt látok.” Felelt a tolmács: „Fiam, nem értesz te ehhez; hiszen ők csak az elméjüket csiszolják.” „Csak az elméjüket?”, kérdeztem; „de hiszen én sebeket, vért, indulatot és kölcsönös gyilkos gyűlöletet látok. Bizony ilyesmit a kézművesek közt nem tapasztaltam.”
„Érthető is”, vetette ellen, „hiszen az ő mesterségük szolgai, ezeké meg szabad. Ezért aztán, ami nekik nincs megengedve, és tűrhetetlen is lenne, hogy éljenek vele, arra ezeknek teljes szabadságuk van.” „Csak azt nem értem, hogyan lehet ezt rendnek nevezni”, mondtam. Fegyverzetük ugyan, ránéztéből, nem látszott rettenetesnek: a kopjájuk, a kardjuk és a tőrük, amellyel egymást böködték és vagdalták, bőrrel volt borítva, s nem is kezükben, hanem a szájukban tartották. Lőfegyverük nádból készült, s vízben oldott porral töltötték meg, majd papírgolyókat hajigáltak egymás felé. Mondom, felületesen nézve, nem volt ebben semmi rettenetes; mégis, mihelyt láttam, hogyan vonaglik, csuklik össze, sikong és menekül az, akit épp csak érint a találat, könnyen megértettem, hogy nem tréfa ez, hanem igazi harc. Némelyikre sokan acsarkodtak: füle körül folyton zengtek a kardok, a papírgolyók pedig, mint a jégeső, zuhogtak, reá; volt, aki derekasan és sikerrel védekezett, támadóit szétkergette; de volt, aki elhullott, sebektől borítva. S előfordult itt olyan kegyetlenség is, amelyet másutt nem lehetett tapasztalni, hogy tudniillik nem bocsátottak meg a legyőzötteknek, sem a holtaknak, hanem ellenkezőleg, annál vadabbul és irgalmatlanabbul vagdalták és ütlegelték, s ki-ki legszívesebben azon az ellenfélen mutatta be hősiességét, aki már nem védekezhetett. Némelyek kíméletesebben bántak egymással, viszály és félreértés azonban köztük is akadt. Alig emelkedett ugyanis szólásra valamelyikük, máris szembeszegült vele egy társa, s vég nélküli vitákat vívtak akár arról, hogy a hó fehér-e vagy fekete, akár pedig arról, hogy a tűz forró-e vagy hideg.
Egyesek azonban felléptek az ilyen egyenetlenségek ellen, és békességre kezdettek inteni; én ennek igen megörültem. Már az a hír is keringett, hogy minden viszály elcsitul; s felmerült a kérdés, ki vigye ezt véghez? A válasz az volt, hogy Bölcsesség királynő engedelmével minden rendből ki kell választani a legjobb ítéletű embereket, akik megfelelő hatalmat kapjanak, hogy a szemben álló feleket meghallgassák, minden vitás ügy értelmét kibogozzák, s hogy melyik fél véleménye igazabb, nyilvánosságra hozzák. S összegyűltek számosan, akiket megilletett e perosztó szerep, vagy akik maguk akartak perosztók lenni. Először is azok jelentkeztek tömegesen, akik egymással torzsalkodtak, nézeteik különbözősége miatt. Láttam itt Arisztotelészt Platónnal, Cicerót Sallustiusszal, Duns Scotust Aquinói Tamással, Bartolust Baldusszal, Erasmust a sorbonne-istákkal, Ramée-t Campanellával és a peripatetikusokkal, Copernicust Ptolemaiosszal, Theophrasztoszt Galénosszal, Huszt, Luthert és másokat a pápával és a jezsuitákkal, Brentiust Bézával, Bodint Weyer-Wierrel, Sleidanust Suriusszal, Schmiedleint a kálvinistákkal, Gomarust Arminiusszal, a rózsakereszteseket az álbölcsekkel, és másokat számtalanul.(2) Amikor a békéltetők meghagyták nekik, hogy vádjaikat és panaszaikat, érveiket és ellenvetéseiket legrövidebben foglalják írásba, ők a könyvek olyan tömegét halmozták fel, hogy áttekintésükre hatezer év sem lenne elég, s követelték, hogy tanaiknak e rövid foglalatát azon nyomban fogadják el, aztán pedig, ahogy a szükség kívánja, teljes szabadságot kapjon mindegyikük, hogy bővebben kifejthesse és bizonyíthassa állításait. S lapozni kezdték könyveiket; beléjük tekingettek itt és amott, s máris megrészegedtek igazuktól, védelmezték, amit ott olvastak, az egyeztetők közt meg heves vita támadt, midőn az előttük perlekedők hol ezt vdelmezték, hol amazt. Így aztán mit sem végezve, szétszéledtek valamennyien; a tudósok visszatértek viszályaikhoz, nekem meg emiatt oly nagy lett a bánatom, hogy sírni tudtam volna.
S mondta nekem tolmácsom: „Nos, elvezetlek hát a filozófusok közé, akiknek nincs egyéb dolguk, mint hogy módozatokat keressenek az emberi fogyatékosságok megjavítására, és hogy megmutassák, miben is van a valódi bölcsesség.” Én meg így feleltem: „Itt talán, Isten segedelmével, valamit biztosan tanulok.” Erre ő: „Kétségtelenül; ezek ugyanis olyan emberek, akik ismerik mindennek az igazát, az ő tudtuk nélkül még az ég sem tesz semmit, és még az alvilág sem rejti el titkát; ők hozzák gyönyörű összhangba az emberi életet az erényekkel, ők világosítják fel a népeket és országokat, az Isten is barátjuk nekik, mert az ő titkaiba hatolnak be bölcsességükkel.” „Gyerünk is már”, mondtam, „gyerünk közéjük minél hamarabb.” Mihelyt azonban odavezetett, s én megpillantottam a vének tömegét meg az ő bolondos furcsaságaikat, elámultam. Itt ugyanis Bión csendesen üldögélt, Anakharszisz fel-alá sétált, Thalész repdesett, Hésziodosz szántott, Platón eszméket űzött a levegőben, Homérosz énekelt, Arisztotelész vitatkozott, Püthagorasz hallgatott, Epimenidész aludt, Arkhimédész odább tolta a földet, Szolón törvényeket, Galénosz pedig recepteket irkált, Eukleidész a termet méricskélte, Kleobulosz a jövőbeli dolgokat firtatta, Periandrosz a kötelességeket osztotta szét, Pittakosz hadakozott, Biász koldult, Epiktétosz szolgált, Seneca mázsányi arany közepette a szegénységet dicsérte, Szókratész arról beszélt folytonosan, hogy ő semmit sem tud, Xenophón ezzel szemben mindenkinek az ígérte, hogy mindenre megtanítja, Diogenész a hordókból kikukkantva az arra menőket szidalmazta, Timón mindenkít gyalázott, Démokritosz mindezen csak nevetett, Hérakleitosz viszont sírt, Zénon böjtölt, Epikurosz dőzsölt, Anaxarkhosz pedig azt hirdette, hogy mindez nincs is, hanem csak látszat.(3) Sokan voltak ott apróbb filozófuskák is, s mindegyikük csinált valami különöset; nekem ez már nem maradt meg emlékezetemben, ezért nem is beszélek róluk. Elálmélkodtam azonban mindazon, ami ott előttem volt, s így szóltam: „Ezek-e hát azok a bölcsek, a világ világossága? Ó, én bizony másféle dolgokban reménykedtem! Hiszen itt mindenki lármázik, mint parasztok a kocsmában, és valamennyien másképpen.” De rám szólt a tolmács: „kelekótya vagy te, nem értesz a titkokhoz.” Hallván tehát, hogy titkok is vannak itt, kezdek róluk behatóbban elmélkedni; a tolmács pedig fejtegeti őket. Erre hozzám lép valaki, szintén filozófusi öltözékben (Tarszoszi Pálnak hívták), s a fülembe súgja: „Ha valaki azt hiszi, hogy bölcs tiköztetek e világon, bolond legyen, hogy bölccsé lehessen. Mert e világ bölcsessége bolondság az Isten előtt. Mert meg van írva: Ismeri az Úr a bölcsek gondolatait, hogy hiábavalók.” Ettől a beszédtől örömest megnyugodtam, hiszen egyezett azzal, amit szemem látott és fülem hallott; szóltam is mindjárt: „Gyerünk máshová innen.” Tolmácsom azonban megszidott, hogy bolond vagyok: tanulhatnék e bölcsektől, s ehelyett inkább menekülök tőlük. Én azonban mégiscsak továbbmentem hallgatagon.
Megyünk ismét, s belépünk egy másik épületbe, ahol nagyító pápaszemeket készítettek és árultak. Kérdezem: „Mik ezek?” Azt felelték, hogy ezek notiones secundae, s akiknek birtokukban vannak, azok a dolgokat nemcsak felületesen szemlélhetik, hanem lényegükben is; főleg azonban betekinthetnek társaik agyába, és furkálhatnak egymás elméjében. Jöttek is oda sokan, és vásárolták e pápaszemeket, a mesterek meg oktatták őket, hogyan csíptessék fel, vagy szükség esetén hogyan csavarintsanak rajta. Ezek a szemüveget gyártó mesterek főleg azon igyekeztek, hogy műhelyük legyen valamelyik zugban; de nem készítettek egyforma szemüvegeket. Némelyikük nagyot csinált, másikuk meg kicsit; ez kerekdedet, amaz szögletest; a magáét azonban mindegyik magasztalta, és a vásárlókat csábítgatta, miközben egymás közt engesztelhetetlenül veszekedtek, és egymást mindennek elmondták. Akadt olyan vásárló is, aki minden mestertől vett egy pápaszemet, és valamennyit feltűzte orrára; más csak egyet választott, és azt csíptette fel. Egyesek panaszkodtak, hogy nem látnak elég mélyre; mások azonban váltig állították, hogy igenis látnak, s az agyvelőn és minden értelmen túlra mutogattak. Ámde ezek közt nem egyet láttam, akik, midőn járni kezdtek, elbotlottak a kövekben és a tuskókban, vagy beleestek a gödrökbe (amelyekről már fentebb mondtam, hogy temérdek volt belőlük mindenütt). S megkérdeztem: „Hogy van az, hogy e pápaszemen át mindent látnak, s az akadályok elől mégsem térnek ki?” Azt a választ kaptam, hogy nem a pápaszemek hibásak, hanem azok, akik nem tudnak bánni velük. A mesterek még azt is mondták, hogy nem elegendő csak birtokában lenni a dialektika pápaszemének, a látást is meg kell tisztítani, s erre szolgál az a tiszta kenőcs, melyet természettanból és matematikából nyernek. Ezért azonban, úgymond, más terembe kell menni, ahol a látást megjavítják. Mentek is, ki ide, ki oda. Én szintén kérem vezetőimet: „Gyerünk mi is.” Előbb azonban, Mindenleső ösztönzésére, néhány ilyen szemüveget kellett szereznem és orromra biggyesztenem; s valóban úgy is tetszett, hogy valamivel többet látok, és hogy egyes dolgokat többféleképpen lehet szemlélni. Én azonban megint csak és állandóan sürgettem, menjünk tovább, mert azt a kenőcsöt, amiről itt beszéltek, ki akarom próbálni.
Mentünk tehát, s elvezettek valami térségre, amelynek közepén terebélyes nagy fát látok, s ezen mindenféle levelek és kemény héjú gyümölcsök nőttek: úgy hívták e fát, hogy Natura. Egész sereg filozófus állott körülötte, nézegették, és egymásnak mutogatták, miként nevezhetnék az ágakat, a leveleket, a gyümölcsöket. Így szóltam: „Ezek itt, hallom, azon tanakodnak, hogyan adhatnának nevet e dolgoknak, de nem látom még, hogy a természet lényegének megértésére törekednének.” Válaszolt a tolmács: „Arra nem mindenki képes; de nézd csak meg ezeket itt.” Figyelem is némelyiküket, hogy letördelik a gallyakat, letépik a leveleket és feltörik a gyümölcsöt, s ahol dióra bukkannak, fogaikkal rágják, hogy szinte harsog; ők azonban azt mondják, hogy a héj recseg; s kotorászva közötte büszkén kérkednek, hogy megvan a mag; mutogatják is egymásnak, de csak titkon és csak keveseknek. Én is kitartón figyelek, és világosan látom, hogy a zöld hámot és a külső pikkelyt szétnyomták ugyan, a magot burkoló legkeményebb héj azonban egész volt még. Mivel tehát itt is csak hiábavaló kérkedést és haszontalan erőlködést tapasztaltam (miközben egyesek bizony a szemüket is kinézték és a fogaikat is kitördösték), azt javaslom, menjünk máshová.
Így hát megint egy másik terembe megyünk, ahol a filozófusok előtt tehenek, szamarak, farkasok, kígyók és mindenféle vadak sorakoznak, de voltak ott madarak, csúszómászók, sőt fák, kövek meg víz, tűz, felhők, csillagok és planéták, de még angyalok is; a filozófusok pedig arról vitatkoztak, miként vonhatnák meg mindezen teremtményektől, ami bennük sajátosan más, s miként tehetnék őket teljességgel hasonlóvá egymáshoz. Le is hántották róluk először a formát, aztán elvették az anyagot, végül sorra kerültek a járulékos dolgok, úgyhogy csak a tiszta Ens maradt. S ekkor arról disputáltak, egyazon dolgok-e ezek, jók-e valamennyien, s az-e mindegyik, ami; ilyen és hasonló kérdéseket tettek fel egymásnak. Némelyikük, ahogy ezt figyelte, szerfölött csodálkozott, és olyasmit beszélt, hogy lám, mily magasra emelkedett az emberi szellem, az egész létet átfoghatja, és képes különválasztani az anyagi dolgok anyagiságát; ezt hallva már én is kezdtem kedvemet lelni e finomságokban. Ekkor azonban előállt valaki, s kijelentette, hogy mindez csak képzelgés, amit abba kell hagyni. Némelyeket sikerült a maga pártjára vonnia; mások azonban sarkukra álltak, és emezeket eretnekséggel vádolták, amiért a filozófiától el akarják szakítani a legfőbb tudományt, a tudományok fejét. Nekem azonban csakhamar elegem lett e huzavonából, s odábbálltam.
Ahogy így ballagtunk, eljutottunk olyanok közé, akik számokkal teletömött teremben tartózkodtak, és szüntelenül e számokkal bajlódtak. Egyesek kiemeltek néhányat a rakásból, és szétszórták őket, mások ezeket felmarkolták, és kupacokba hányták; megint mások e kupackákból újabb részt vettek el, és külön töltötték; voltak viszont mások, akik e részeket együvé hordták, ám olyanok is akadtak, akik ismét csak felbontották és széthordták, olyannyira, hogy én nem győztem csodálkozni munkájukon. Ők eközben megmagyarázták, hogy az egész filozófiában nincs az övéknél bizonyosabb tudomány, mivelhogy itt nem lehet sem hiba, sem tévedés, sem fölösleg. „S mire való ez a tudomány?”, kérdeztem. Ők pedig az én ostobaságomon fölöttébb csodálkoztak, de azért egymást letorkolva mesélték különb-különb dolgaikat. Az egyik azt, hogy számlálás nélkül megmondja, hány lúd repül egy seregben, a másik azt, hogy egy tartályból öt lyukon át hány óra alatt folyik el a víz; a harmadik látatlanba akarja megmondani, hány garas van erszényemben stb., míg aztán olyan is akadt, aki a tenger fövenyének számbavételére vállalkozott, s erről nyomban könyvet is ín (Arkhimédész). E példán felbuzdulva (csak még több elmésségre törekedve), egy másik ahhoz fogott, hogy kiszámítsa a levegőben szálldosó porszemek mennyiségét (Eukleidész). Elrémültem; ők pedig mivel segíteni akartak e dolgok megértésében, mutogatni kezdték szabályaikat, regula trium, regula societatis, regula alligationis, regula falsi;(4) ezeket én úgy-ahogy meg is értettem. Amikor azonban a leghátsó sarokba akartak vezetni, amelynek neve algebra vagy cossa, olyan furcsa ákombákomok halmazát pillantottam meg, hogy szédülés környékezett: behunytam szemem, és kértem, vigyenek el innen.
El is visznek egy másik terembe, amelyen ez a felírás fogadott: „ἀγεωμέτρητος μηδεὶς εἰσίτω”; megálltam, s „Beléphetünk-e ide?”, kérdeztem; „hiszen csak mértantudósok tartózkodhatnak itt.” „Gyere csak”, mondta Fürgeláb. Bemegyünk hát, s itt is nagyon sokan vannak: vonalakat, kampókat, kereszteket, köröket, négyszögeket és pontokat írnak, mindegyik magának csendesen. Majd egyikük odamegy a másikhoz, és mutatják egymásnak, amit írtak; az egyik szerint másképp kellene lennie, a másik azonban váltig állítja, hogy így van jól; erre aztán kipattan a perpatvar. Ha pedig valaki új egyenest vagy új görbét talált fel, tobzódott örömében, s odahívta a többieket, hadd lássák ők is; ezek aztán szipogtak, ujjaikat hajlítgatták és fejüket forgatták, majd ki-ki a maga zugába futott, és valami hasonlót próbált csinálni; egyiknek sikerült, másiknak nem, végül már az egész terem tele volt vonalakkal, vonalak voltak a földön, a falakon s még a mennyezeten is, s nem volt szabad reájuk lépni, sem hozzájuk érni.
Akik köztük a legtudósabbak voltak, a középre gyülekeztek, s nagy erőlködéssel fáradoztak valamin, amit a többiek, ahogy láttam, tátott szájjal lestek-vártak; mondogatták is, hogy e valami, ha sikerülne feltalálni, csodálatosabb lenne a világ minden elmésségénél, s hogy többé semmi sem lenne lehetetlen. Kíváncsi voltam hát, mi az, közelebb léptem, s láttam, hogy kör van ott közöttük, ők meg arról vitáznak, hogyan csinálhatnának négyszöget belőle. S miután ezt kimondhatatlan munkával hiába vizsgálgatták, szétszéledtek, előbb azonban biztatták egymást, hogy mindegyikük elmélkedjék még erről. Ámde rövid idő múltán hirtelen felugrik az egyik, és kiáltozni kezd: „Megvan, megvan, megleltem a rejtett titkot.” Hozzárohannak mindannyian, hogy mielőbb láthassák és csodálhassák. Ő pedig előhoz egy vaskos fóliánst, és megmutatja nekik. Hangok, majd győzelmi kiáltások hallatszanak. De nem sokáig, mert valaki csakhamar véget vet e nagy ujjongásnak: tele torokból kiáltozza, hogy ne hagyják magukat megtéveszteni, hiszen nincs is ottan négyszög; s még vaskosabb fóliánst lenget, melyben az állítólagos négyszögeket megint körökké változtatta; eközben hathatósan bizonygatja, hogy amire az a másik vállalkozott, emberileg lehetetlen. A többiek pedig lecsüggesztik fejüket, és visszatérnek vonalaikhoz és görbéikhez.(6)
Mi pedig más terembe megyünk, ahol mérőeszközöket: ujjakat, araszokat, öleket, súlyokat, mérlegeket, emelőket, ékeket, csigákat és egyéb ilyen szerszámokat árultak; az egész terem tele volt mérőkkel és mázsálókkal. Némelyek ott mindjárt a termet mérik fel, ám mindegyikük másként; aztán perlekednek, majd újrakezdik a mérést. Lényegében azt magyarázták, hogy nincs semmi e világon, sem pedig e világon kívül, amit ők meg ne mérhetnének. Én meg csak nézem, nézem ezt az ő mesterségüket, és rájövök, hogy több benne a kérkedés, mint az eredmény. Intek hát fejemmel, és elmegyek onnan.
Ekkor lépcsőkön vezet fel Fürgeláb valamiféle folyosóra, ahol rengeteg embert látok azzal foglalkozni, hogy létrákat szerkesztenek, s ezeket a mennybolthoz támasztják: aztán felfelé másznak rajtuk, és csillagok után kapdosnak zsinórokkal, vonalzókkal, súlyzókkal és körzőkkel mérik járásuknak útját. Ennek alapján egyesek, leülvén, szabályba foglalják, hogy mely csillagoknak mikor, hol és hogyan kell találkozniuk, illetve szétválniuk. S fölöttébb csodálkoztam az emberi merészségen, amely nem átall az égbe emelkedni és a csillagoknak is parancsolni; közben magam is megkedveltem e dicső tudományt, s élénk érdeklődéssel fordultam feléje. Ámde alaposabban foglalkozva vele, rájöttem, hogy a csillagok másként táncolnak, mint ahogy ezek itt hegedülneknekik. Ezt persze az érdekeltek is észrevették, s az ég rendellenességére (anomalitas coeli) panaszkodtak, s folyvást azon igyekeztek, hogy a csillagokat más-más módon rendszerezzék, olyannyira, hogy még a helyüket is megváltoztatták, sőt egyeseket a földre rántottak, a földet meg közéjük emelték; egyszóval, hol ilyen, hol olyan feltevéseket eszeltek ki, ezek azonban sehogy sem akartak tökéletesen egyezni.
Ezt mondja ekkor Fürgeláb: „Most aztán gyere, mert oda vezetlek, ahol legmagasabbra emelkedett az emberi lelemény, s ahol gyönyörű munka folyik; aki ezt csak egyszer is megpillantja, élte végéig nem hagyja el, oly nemes élvezettel gazdagítja szellemünket.” Kértem őt, ne késlekedjünk, mutassa meg sürgősen, amiről beszélt. Elvezet hát valamilyen boltozatos helyiségekbe, ahol több rendben sorakoztak tűzhelyek, fazekak, üstök és üvegcsövek, s minden fénylett, ragyogott. A tűz körül emberek serénykedtek, rőzsét hordtak, s az edények alá rakták; a tüzet pedig hol szították, hol oltották, s közben a fazekakat is megtöltötték valamilyen folyadékkal, amit aztán különféleképpen öntögettek egyikből a másikba. Megkérdezem: „Kik ezek?” Így felel: „A legélesebb eszű filozófusok, akik megvalósítják, mit az égi nap heve évek alatt sem végez el a föld gyomrában, mindenféle fémet a legmagasabb fokra fejlesztenek, vagyis arannyá változtatják őket.” „S mire jó ez?”, kérdezem; „hiszen több vasat meg egyéb fémet használunk, mint aranyat.” „Mily balga vagy te!”, feleli, „hát nem az arany-e a legértékesebb anyag a világon?, akinek aranya van, nincs mit félnie a szegénységtől.
Ezenfelül egyéb csodás hatalma is van ennek a fémeket arannyá változtató tudománynak: így például az, hogy az emberi egészséget a halál pillanatáig épségben tartja, a halált pedig legfeljebb csak két-háromszáz év múltán engedi bekövetkezni. Sőt, ha valaki élni tudna vele, halhatatlanná is válhatnék. Ez a kő ugyanis nem egyéb, mint az élet magva, az egész világ lényege és kivonata,(7) belőle veszik létüket az állatok, a növények, a fémek és maguk az elemek is.” Elrémülök e csodás dolgok hallatára. „Ezek itt halhatatlanok tehát?”, kérdezem. „Nem mindenkinek adatott, hogy meglelje e titkot. S akik birtokába jutnak is, nem mindig tudnak vele bánni.” „Ha volna ilyen kövem”, felelem, „bizony úgy igyekeznék, hogy a halálnak ne legyen ereje rajtam, s hogy elég aranyam legyen, magamnak is, meg másoknak is. De hát hol lehet e kőhöz hozzájutni?” Így válaszol: „Itt készül.” „Ezekben az üstökben?” „Igen.
Én hát kíváncsian járok-kelek, mindent jól szemre veszek, mi készül itt és hogyan készül; s látom ám, hogy nem mindenki dolgozik azonos sikerrel. Van, aki túlságosan enyhe tüzet szított, s a főzete nem forr fel teljesen. A másik tüze meg túl heves volt, szétpattannak edényei, s kipárolog belőlük valami: erre azt mondja, hogy az azót röppent el, és sírdogál miatta. Olyan is akadt, aki átöntés közben szétlocsolja vagy rosszul keveri folyadékját. Másiknak meg szemébe ment a füst, s nem ügyelhet a meszesedésre és a keményedésre; vagy pedig aközben száll el azótja, amíg szeméből a füstöt törölgeti. Néhányan annyi füstöt nyeltek, hogy bele is haltak. Legtöbbjüknek azonban a szén nem akar megmaradni zacskójában, máshová kell futkosnia kölcsönért; eközben tűzhelyük kihűl, s minden tönkremegy. Az ilyen eset itt vajmi gyakori, szinte állandó. Mert noha csak úgy engednek maguk közé valakit, ha tele van a zacskója, mégis ez valamiképp igen gyorsan ürül ki mindegyiknél, úgyhogy semmi sem marad benne; az aranycsináló meg kénytelen abbahagyni ügyködését, vagy kölcsön után rohangálni valahová. Elnézegetem őket, s így szólok: „Eleget látok itt olyanokat, kik haszontalanul dolgoznak; olyant azonban, ki a követ meglelte volna, nem látok egyet sem. Ezek itt aranyat kotyvasztanak és az életet olvasztják, közben mindkettőt eltékozolják; hol vannak hát, kik birtoklói lennének az aranyhalmazoknak és a halhatatlanságnak?” Így felel: „Bizony nem kötik az orrodra, és nem is tanácsolnám nekik; az ilyen becses dolognak titokban kell maradnia. Hiszen ha a világ valamely hatalmassága tudomást szerezne a titok tudójáról, igyekezne kezet tenni rá, s így örökös rabbá válna; ezért kell titkolózniuk.”
E pillanatban azt látom, hogy néhányan a baluljártak közül csoportokba verődnek; én odafülelek, s hallom, hogy arról tanakodnak, mik az okai sikertelenségüknek. Egyik a filozófusokra hárítja a hibáit, mondván, hogy túl tekervényesen írják le e tudományt, másik az üvegcsövek törékenységére panaszkodik, harmadik a bolygók járásának szabálytalanságára mutat rá, negyedik a higanyhoz keveredő tisztátalan anyagra haragszik, ötödik a költségi fedezet hiányát vádolja. Egyszóval annyi volt az ok, hogy maguk sem tudták, miként segítsenek tudományukon. S midőn egyik a másik után távozott, én is utánuk mentem.
Elvezettek hát a természetrajzi és a kémiai termek közti utcácskákon, s egy más téren állítanak meg, ahol szörnyű látvány tanúja lettem. Szétfeszítettek egy emberi testet, s egymás után metélték tagjait, turkáltak belsőségeiben, és kedvtelve mutogatták, amit ott találtak. S szóltam: „Miféle kegyetlenség ez, úgy bánnak az emberrel, mint a barommal?” „Így kell ennek lennie”, mondta a tolmács, „ez az ő iskolájuk.”
De már abba is hagyták, s futottak a kertekbe, mezőkre, földekre és hegyekbe: ami növényi dolgot ott találtak, azt mind letépték, és olyan halmokat hordtak össze belőlük, hogy kiválogatásukra és megtekintésükre sok esztendő sem lenne elegendő. Ekkor mindegyikük elvette a halomból, ami neki tetszett, vagy ami épp a keze ügyébe tévedt, és már szaladt is a szétfejtett testhez, s ennek tagjain végighúzkodva méregette növényének hosszúságát, szélességét, vastagságát. Volt, aki azt mondta, hogy alkalmas rá, s volt, aki állította, hogy alkalmatlan; emiatt aztán nagy lármával egymásnak estek; de e füveknek még a neve is nehézséget támasztott. Aki a legtöbbet ismerte közülük, s méreteiket meg súlyukat is tudta, annak koszorút fontak, megkoronázták vele, és a tudomány doktorának nevezték.
Észrevettem azonban, hogy vezetnek és hoznak hozzájuk betegeket, akiknek sebei kívül vagy belül rothadnak és gennyednek; a gyógyítók odalépnek, ránéznek a rothadékokra, megszagolják a belőlük áradó bűzt, undorító módon beleturkálnak a felül és alul távozó piszkaikba; s mindezt vizsgálatnak nevezték. Aztán főztek, pároltak, pörköltek, olvasztottak, kentek, égettek, vágtak, szúrtak, aztán varrtak, kötöztek, gyúrtak, keményítettek, lágyítottak, göngyöltek, öntöztek, s mit tudom én, mi minden mást csináltak. A páciensek azonban mégis meghaltak kezük közt; nagyrészt reájuk panaszkodtak, hogy az ő tudatlanságuk vagy gondatlanságuk miatt kell elpusztulniuk. Egyszóval láttam, hogy bár e kedves gyógyítóknak hajtott némi hasznot a tudományuk, ugyanakkor (ha ugyan meg akartak felelni hivatásuknak) sok, nagyon sok terhes és részben csúnya munkát is rótt rájuk; végül pedig legalább annyi bosszúságot, mint amennyi örömet szerzett. S nem tetszett ez nekem.
