Nő
S nem jött az isten még le?
Karion
Még nem akkor. –
Aztán pedig majd furcsát is tevék:
Mert, hogy leszálla, s hozzánk ért,1 nagyot
Szeleltem, felfuvódván a hasam.
Nő
Utálva fordúlt tőled el, tudom.
Karion
Nem a; hanem Iaso2 elpirult
Kíséretében, Panakeia2 meg
Befogta orrát… nem tömjént eresztek.
Nő
Hát ő maga?
Karion
Föl sem vevé, bizisten.
Nő
Parasztos isten úgy hát, mint te mondod.
Karion
Nem; csak ganéjturkáló.3
Nő
Vakmerő!
Karion
Féltembe’ a fejem beburkolám;
Ő meg körűljárt méltóságosan
S mind sorra nézte a betegeket.
Majd a legénye kőmozsárt teve
Elé, ütővel, és szekrényt…
Nő
De te
Hogy láttad ezt, ha a fejed be volt
Takarva, gaz csont?
Karion
A szűrön keresztűl:
Mert volt azon lyuk, Zeus uttarcs’, elég.
Előbb is a Neoklides szemének
Dörzsölt kenőcsöt, három ténoszi
Foghagyma főt4 vetvén belé; továbbá
Aszattat,5 ebtéjjel vegyítve, törte
Mozsárban, és ecettel föleresztve,
Kiforditá pilláit, úgy kené meg,
Hogy jobban fájjon. Ő pedig nagyot
Bődült, s ugrott, szaladt; hanem az isten
Mosolygva szóla: „ülj itt, kenve, már:
Hogy több gyülésben izgágát ne tégy!”6
Nő
De mily derék s bölcs honfi az az isten!
Karion
Akkor pedig, Plutónnak7 űlve mellé,
Előbb is megtapintá a fejét;
Majd tiszta gyolcsot vévén, a szeme
Héját letörlé; Panakeia8 meg
Arcát, fejét bársonnyal fedte be.
Cuppanta egyet ajkával az isten,
Mire a szentélyből két roppant kigyó
Rohant ki…
Nő
Oh, szerelmes istenek!
Karion
Szépen becsúsztak a bársony alá
S körülnyalák pilláit, úgy hiszem;
S előbb mint tíz pohár bort te kiinnál,
Felálla Plutos, látva, asszonyom.
Én örömembe’ tapsolék, s uram
Költém – azonban kígyóstúl az isten
Nagy-hirtelen már a szentélybe tűnt.
Plutost meg a mellette feküvők
Falták-ölelték, mit gondolsz? egész
Éjjel virasztva, míg feljött a nap.
Én meg becsűltem az istent nagyon, hogy
Plutost szemessé tette oly hamar,
S Neoklidest még jobban megvakítá.
