Devecseriné Guthi Erzsébet így emlékezik az epepe szó születésére:
„…vendégeket vártunk, akik hamarosan be is állítottak. Rászóltunk gyerekeinkre (Kertész Tomira és Devecseri Gabira): Mutatkozzatok be szépen – mire ők illedelmesen meghajoltak, és felfújt arccal, csúfondárosan fintorogva, nyelvüket kiöltve duettben hadarva kelepelték. »Jepphe-pphe-pphe-pphe!« Vagyis: Epepe.”
Az Epepe játék morális, társadalmi, politikai látlelet volt. Egy jellem alapvonásait, ellentmondásait, vagyis a lényegét vette célba. Megértéséhez jól kellett ismerni a hős tulajdonságait és tetteit. Előadásihoz ezért nem volt szükség a nyelvre. Elégséges volt a helyszín és a szereplők bemutatása. Ezt még értelmes nyelven, prológusként az adott előadás kitalálója-rendezője mondta el.
Ezután a játék szereplői, a commedia dell’arte mintájára, rövid helyzeteket, szituációkat jelenítettek meg a hős életéből. Csak a megértéshez elengedhetetlen eszközöket, mozdulatokat, kellékeket használhatták. A dialógus csakis epepe nyelven szólalhatott meg. Vagyis értelmes szó nem hagyhatta el a szereplők ajkát, csupán ez a minden érzést, indulatot kifejezni hivatott egy szótag: ep. Ezt azonban végtelen mennyiségben lehetett ismételgetni. Epepepepepe… vagyis: epepe. Minden más színi hatás a játék ritmusára, a mozgásra és az esetleges zenei aláfestésre van bízva. Mint az Egérfogó jelenet a Hamletben:
Tőr lesz e darab, hol a király, ha bűnös, fennakad.
Az ötvenes években is készült epepe.
Rényi Alfréd matematikusról, akit a többiek Bubának neveztek gyerekkoruk óta. Ő kültagként került közéjük, Vanyek [Vajna János] hozta. Igazi hívő, morális lény volt, Szilágyi [János György] mellett a tudományos világ másik oszlopa. Buba mindig a rendszer kegyeltje volt, szellemi exportcikk. Kiküldték Leningrádba hároméves kandidatúrára, ő fél év alatt oroszul megírta és hazajött. Itthon abszolút hatalom, két Kossuth-díj várta, akadémiai tagság és a Matematikai Intézet igazgatói állása, egyetemi tanári cím. Az ő politikai hatalma volt a legnagyobb a társaság tagjai közül, de ez a „hatalom” nála kizárólag szakmai szempontokat mérlegelt. A tehetségeket segítette, a tehetségtelenséget vágta – kizárólag ez volt az ő politikai ténykedéseinek a rugója. Az erősödő ellenzékkel szimpatizált, de el is határolta magát tőle: ez nem az én dolgom, mondta, így politikai kérdésekben soha nem is foglalt határozott állást. Helyette keményen dolgozott, imádta a családját, és mindig lehetett tőle kölcsönkérni. A társaságban csak irodalomról beszélt, meglepő tájékozottsággal. A matematika a többiek, többnyire irodalmárfélék és más léhűtők szemében egyébként is valamiféle misztikum volt, csodálták, ámde nem szerették, no meg nem is értették Buba nagyszerű, világszerte elismert matematikai téziseit.
Erről szólt a Kvázi Goldbach-sejtés című epepe. Azért kvázi, mert csak egy sejtés volt, a valószínűségszámítás egyik alapvetése, a bizonytalansági együttható jelenléte az egzakt tudományokban.
Műfaj szerint formabontó játék született: matematikai egyenlet, 3 részben.
A cselekmény összes részletére már senki sem emlékszik pontosan a társaság tagjai közül, csak a lényegére, a végeredményére.
A történet indításakor a játék főhőse, Buba, már megoldotta mestere, a nagy Goldbach egyik tételét. A végleges megoldáshoz azonban még hiányzott valami, egy utolsó láncszem, erről már csak feltételezése, sejtése volt csupán.
Ennek ellenére Rényi Buba, a színpadi játék szerint, a sejtésével egyre magasabbra jutott a tudományos, hatalmi ranglétrán. Minden hazai díjat megkapott már. Minden eshetősége megvan rá, hogy karrierje a csillagos egekig szárnyaljon.
A történet csúcspontján sejtésével még a Sztálin-díjat is elnyerte, amit magától a nagy Sztálintól, a Népek Atyjától, a Tévedhetetlentől, Generalissimustól stb. stb. vehetett át.
Amikor azonban Rényi átvette megérdemelt kitüntetését, a Hős Sztálin kabátujja véletlenül könyékig felcsúszott, és a karján ott sorakoztak a „davaj csaszi”-ként elhíresült karórák. Ez a pillanat volt a színdarab csúcspontja. De ezzel még nem volt vége.
Itthon mindenki irigységgel vegyes csodálattal fogadta a szerencsés főhőst.
Az irigység abból eredt, hogy mindenki érteni vélte szédítő sikerét, karrierjét. A csodálat viszont abból, hogy senki sem értette a tétele lényegét: A Kvázi Goldbach-sejtést. Talán még ő maga sem értette igazán. Ezt persze csak sejtette a történet, a nagy művek nem mondják ki tanulságukat. Az előadás epilógusa szerint egyébként a híres tételt amúgy sem lehetett teljesen bizonyítani, hiszen az csak egy sejtés volt csupán. Egy kvázi. Egy uszkve. Vagyis hogy minden bizonytalan. Csak a karrier nem.
Pedig ahogy a darab katarzisaként hősünk bátran és büszkén leírta egy papírfecnire: az élet olyan egyszerű, mint a 2×2.