Ez a történet csak akkor kedves, ha annak a szavaival mondom el, akitől hallottam. Adom, ahogy kaptam, se hozzá nem teszek, se el nem veszek belőle.
Ha én most azt kérdezném tőled – kezdte a barátom –, hogy öt póknak hány lába van, te azt gondolnád, hogy valami figurásat kérdeztem. Olyasmit, mint az a találós mese, hogy „ipadnak, napadnak, három papnak, hat kappannak hány körme van?”
Pedig az én kérdésem halálosan komoly kérdés. Hiszen mindjárt meglátod, hogy ezen fordul meg a tekintélyem. Aki ebben segítségemre nincs, az maga is részes a tekintélylejáratás bűnében, amely oly szomorú ismérve destruktív korunknak.
Tegnap délben ugyanis az történt, hogy amint savanyú ábrázatomat odatartottam a kislányom elé, nem az életet megédesítő gyermeki csók talál homlokon, hanem ez az alattomos kérdés:
– Apukám, hány lába van a póknak?
– Mi közöd hozzá? – bújtattam tudatlanságomat ösztönösen az apai tekintély hangjába.
Dicséretemre legyen mondva, a gyerek nincs hozzászokva ehhez a hanghoz, azért virágszeme egyszerre könnybe borult. Pityeregve teszi elém a számtand-könyvét.
– Tessék, apukám. Ebben van a kérdés.
Megnézem a könyvet. Schulz Imre művelte az elemi második osztály számára, és Klinda Károly dolgozta át a szerző hátrahagyott jegyzetei szerint. Szép könyv nagyon, dominó-kockák is vannak belerajzolva. És csakugyan benne van az a kérdés is: öt póknak hány lába van?
– Ehhe, ehhe – vett erőt rajtam a köhögés –, aztán ez leckére van?
– Dehogy, apuka – mondta a gyerek fölényes mosollyal –, ezt csak vizsgai példának adta föl a tanító néni, mert azt mondta, ez nagyon könnyű.
Most már mit mondjon ilyenkor a magamfajta ember, aki sohase működött politikai pályán, ennélfogva nagyon ügyefogyottan hazudik? Normális apa azt mondaná: „ejnye, de nagy csacsi vagy te, kislányom, hogy még ezt se tudod” – aztán mérgesen fölkapná az újságot, és amögött törné az eszét, hogy hogy is áll a dolog a pókok lábával. De hát én nem lehetek normális apa, mert én pedagógusnak készültem valaha, s a pedagógia eltörölhetetlen jegyet nyom az ember lelkébe, mint a vörös bor a fehér abroszba.
– Olvassuk meg, az a legegyszerűbb – mondtam a gyereknek egy háborús államférfi határozottságával, és ezzel billentettem fel családi szentélyünk európai egyensúlyát.
Mert persze hogy legegyszerűbb volna megolvasni a pók lábát, de hát ahhoz pók is kellene, legalább egy darab. De hát hol vegyük a pókot?
Istenem, hát adjon anyuka, hiszen azért gazdasszony. Nem bánjuk mink, ha akkorka lesz is, mint egy kétfelé tört mákszem, csak pók legyen.
Anyuka olyan nagy mester, hogy előbb-utóbb a fiastyúkot is lehozza az égről a mi kedvünkért – könnyebb is az, mint a piacon vásárolni –, de pókot ő se tudott adni.
– Honnan a pokolbul vegyek én pókot? – nézett körül kétségbeesetten. – Svábbogár nem jó lesz?
Felvilágosítottuk, hogy minket a svábbogár végtagviszonyai nem érdekelnek. Nekünk pók kell, mert az van előírva.
– Talán kérhetnénk a házmesteréktől – orientálódott a gyerek új lehetőségek felé.
Vesztére tette, mert az anyja egyszerre olyan lett, mint a baziliszkusz.1 Még csak az kellene, hogy pókot kérjünk kölcsön! Egyszerre tele lenne vele a ház, hogy nekünk még pókunk sincs!
Hát hiszen nincs is no, akárhogy cifrázzuk a dolgot. A pincétől a padlásig mindent fölhánytunk, papírkosarat kifordítottunk, kalapskatulyás polcra fölmásztunk, függönyrudakat levertünk, még a frakkomat is megmotoztuk: egy fia pók se sehol.
Hanem találtam a sifonér2 sarkában egy icipici kis skatulyát. Arany a teteje, bársony a bélése, az ördög találgassa, milyen gyűrűt adtunk el belőle, mikor még volt mit eladni – az bizonyos, hogy ezt az Isten is pókistállónak szánta.
– Nézd-e – tartom oda a gyerek kisírt szeme elé –, ebben tartjuk a pókunkat, ha lesz.
– Nem ér az semmit – eredt el a könnye megint szegénykémnek. – Nem lesz már minekünk pókunk ebben az életben. Soha meg nem tudhassuk, öt póknak hány lába van.
De már erre magamon is erőt vett a keserűség, s alighanem megkérem a jó Istent, hogy változtasson pókká, ha vissza nem tart az a meggondolás, hogy ki győz meg engem akkor cipővel?
– Megállj, gyermekem – vettem erőt magamon –, majd mindjárt kerítek én okos embert, aki megmondja, hány lába van a póknak.
Azt én is fölérem ésszel, hogy erre való a lexikon, meg is van nekem a Révai a Mons-Ottó kötetig, de már annyi pénzem nekem nem lesz életemben, amennyibe a pókos kötet kerülne. Ezért szorultam az okos könyv helyett okos emberre.
Nekivágtam a világnak – s még azóta nem kerültem haza. Másfél nap óta nem találtam embert, aki biztosan meg tudta volna mondani, hány lába van a póknak. Pedig kérdeztem a borbélyomtól, a trafikostól, két egyetemi tanártól, egy akadémiai levelezőtagtól és a kerületi rendőrfőkapitánytól. Mind azt állította, hogy már látott pókot, de egyiknek se olvasta meg a lábait. Most még a tanfelügyelőt fogom megkérdezni, de attól félek, barátom, sohase fogom többet látni a famíliámat.
Azt hiszem, szegény barátom saját tekintélye érdekében attól se riadt volna vissza, hogy meginterpellálja a kultuszminisztert, van-e tudomása róla, öt pók hány lábbal rendelkezik – de most már nem kerül erre a sor. Összeszedtem a tudományomat, és megmentvén a kultuszminisztert, barátomat visszasegítettem a családi tűzhelyhez. Ő már tudja, hány lába van öt póknak. Az olvasó is szeretné tudni, de neki nem árulom el. Járjon utána személyesen, és nagy öröme lesz benne, ha érzi, hogy még a vizsgakérdésre is meg tudna felelni a második elemiben.
