Humor rovat

Majompör helyben

Móra Ferenc
biológia, Charles Darwin, evolúció, természetes kiválasztódás, daytoni majomper

Van a múzeumunkban egy kis koponyagyűjtemény, amit legnagyobbrészt magam szedegettem ki a föld alól a szegedi határban. Igen régi uraságoktól levetett fejek ezek, a legfiatalabb is van köztük ezeresztendős; amelyik koponya még ekkora múltra se tekinthet vissza, azt semmilyen protekció se segítheti be az üveg alá. Muszáj volt ilyen korhatárt megállapítani, mert ha minden ambiciózus koponyának teret engedünk, azt meg nem győzi a város üveggel. Aztán meg a tekintélytisztelet elvét is érvényesíteni kell, mint korunk uralkodó eszméjét. Például pár esztendeje behoztak a rókabögyösi járásból egy koponyát, amelynek az volt az egyetlen kraniológiai1 érdekessége, hogy még rajta volt az elrothadt sapkának a simlidere.2 Valami Bach-korszakbeli fináncé lehetett, aki nyilván nem a maga jószántából feküdt a bucka alá. Természetesen kénytelen voltam neki azt mondani, hogy menjen csak vissza érni, és elő se jöjjön ezer esztendeig, akkor aztán majd meglátjuk, mit tehetünk érte. De arról szó se lehet, hogy most beeresszem az avar urak közé, mert ahogy én ismerem őket, azok meg nem tűrnék maguk közt a nyugati civilizációt. Nem szeretném, ha kalamajka ütne ki a koponyák közt, és nagy fogcsattogásra kellene fölszaladnom az emeletre.

Így maguk közt azonban békességben megvannak az ősök, és nagy örömére szolgálnak a múzeumlátogató nemzetnek. Vasárnap délelőttönként körülveszik őket a népek, és eltűnődnek a régi szép időkön. Legnagyobb tisztelettel annak a koponyának adóznak, amelynek tetején diónyi csontforradások szemlélhetők. Frontviselt magyarok azt mondják, hogy nagy sturm3 lehetett ott, ahol ez a férfiú vitézkedett, fiatalabb surbankó4 legénykék azonban inkább dugott bálra gyanakszanak, ahol a hadviselő felek sörösüvegekkel voltak fölfegyverkezve. Egy öreg kalaposmester azonban lepisszenti őket, hogy nem való ilyen illetlenségeket locsogni, mikor egy valódi királynak az agykoponyája van jelönlétben.

– Nem vélném – húzza össze a szemöldökét egy pápaszemes suszter. – Az ántivilágban is létezött annyi eszük a királyoknak, hogy nem möntek oda, aholott vereködtek.

– Nono, azt én se állítom – mondja engesztelően a kalapos. – Hanem azért ez az illető mégis király volt.

– Már mér lött volna?

– Azért, lássa, mert vékony a koponyacsontja. Mindön királyé ilyen. Ez attul van, hogy a királyok sohase járnak hajadonfővel, még a templomban se töszik le a koronát.

Erre meg a suszter mondja, hogy „nono”, ami annyit jelent, hogy ezt, mint szakemberi dolgot, a kalapos csakugyan jobban tudhatja, mint a suszter.

Így okoskodik az ésszel élő ember, és így tanulok én magam is. Ingyen azonban nem szeretek elfogadni semmit, hanem mit hogy tudok, visszaszolgálok. Egy-két soros magyarázó fölírás ide, valami magától beszélő könyvillusztráció vagy kézirajz amoda, mire hol adódik alkalom. Azt látom, hogy elolvasnak mindent, és aki az egyik vasárnap tanult, az a másik vasárnap már tanít.

A koponyás almáriom5 fölé Klaatschnak6 az az ábrája került, ahol színes vonalakkal egymásra van rajzolva a jávai majomember, az ausztráliai ősember, a neanderthali ember és az európai ember koponyája. Nagyon ismert kép, sokfelé megjelent, én a Weltall und Menschheitből vettem ki, ebből a ma már jócskán elavult német népszerűsítő munkából, amelynek képére és hasonlatosságára készült a magyar Műveltség Könyvtára. Persze, magyar szövegben mondtuk el, hogy ez a kép a koponya fejlődését mutatja a majomembertől a mai emberig.

Tíz évig ott lógott a képecske a falon, nem bántotta senki, hiszen ő se bántott senkit.

Vagy két évvel ezelőtt azonban kapok egy névtelen levelet, amely borzasztó mérgesen megtámadt engem azért, hogy így sértegettem az emberi méltóságot, és azt ajánlja, hogy távolítsam el onnan azt az istentelen képet, mert különben így lesz, meg úgy lesz.

Már nem nagyon emlékeztem a képre, fölmentem megnézni. A koponyapiramis tetejéről rám vigyorgott a társaság doyenje,7 a csókai kőember ötezeréves csontfeje.

– Tudod, hol hibáztad el, testvér? Nem azt kellett volna írnod, hogy majomember, hanem azt, hogy majomcsászár. Még büszkék is lennének rá a népek, hogy milyen nagy nemzetből erednek.

Isten látja a lelkem, hogy annak idején, mikor a Klaatsch-projekciót8 a falra akasztottuk, nem gondoltam se Darwinra, se Mózesre. Csak arra gondoltam, hogy itt merészkedik egy nagy üres fal, amin tanítani lehet, és odatettem azt a képet, ami éppen odaillett, és a kezem ügyébe esett. Most azonban úgy találtam, hogy ez a vonalas kép nem is olyan szemléltető, mint amilyennek én gondoltam. Könyvvel élő embernek jó, de az írástudatlan szemét nem kapja meg. Jó lenne jobbat találni. Ha névtelen barátunk azt hiszi, hogy ránk ijesztett, az se baj. Hadd örüljön neki szegény, hogy milyen rettenetes nagy hamhamham ő.

Azonban telt-múlt az idő, és én nem értem rá alkalmasabb képet keresni. Mikor pedig ráértem volna, akkor már nem engedte a becsület.

Tudniillik időközben mind a két fölöttes hatóságomnál följelentettek, hogy én olyan elvetemedett mordályégetővel árulok egy gyékényen, mint Darwin. Még azt is hirdetem írásban és képben, hogy a koponya fejlődött Huh! Ha még azt mondanám, hogy befelé, befelé, magyarok, itt látható az Ádám apánk fiatalkori koponyája, azt még csak el lehetne nézni, még meg is dicsérhetnének érte. De én csak a Pithecanthropust9 mutogatom, az pedig gyanús név. Mi lesz, mi lesz, méltóságos urunk? Quo usque tandem,10 kegyelmes urunk?

No, gondolom magamban, erre én is kíváncsi vagyok. Nekem kétféle fölöttes hatóságom van, városi és állami. Ez azért bölcs elrendelés, mert így akármelyiktől kérek pénzt, mindegyik azt mondja, hogy adjon a másik. A majompörben azonban egyetértettek. Nevetett rajta a városi gazdám is meg az állami gazdám is, és egyik se volt hajlandó fejemet venni azért, mert a ma élő legnagyobb antropológus képet rajzolt a koponya fejlődéséről.

Most aztán jött a nagyágyú. A sajtó útján támadtak nekem, és keményen megparancsolták, hogy azt az istentagadó és ma már teljesen tudománytalan képet azonnal távolítsam el. Az mégse járja, hogy mikor Darwin már az egész világon megbukott, a szegedi múzeum még mindig tudós gyanánt kezeli ezt a szédelgőt.

A munkatársaim mindjárt konferenciát rögtönöztek, és azon elhatározták, hogy nekem erre a cikkre felelnem kell. Jaj, mondom, hogy felelhetnék én erre? Laikus vagyok én ilyen tudós polémiára.11 Aztán meg elég nekem akkor is írnom, mikor muszáj. Nem érek rá arra, hogy a magam gyönyörűségére írkáljak. S ha ráérnék, akkor más gyönyörűséget is tudnék.

Ahogy így osztozunk, gurul be fölindultan az a tanárom aki éppen inspekciós volt aznap az emeleten. Lihegve szedi a lélegzetet, az arca sápadt.

– Nem kell már disputálnotok, direktor úr, el van már intézve a kérdés.

– Micsoda kérdés?

– A kép. A koponyás kép. Ellopták.

Általános fölugrálás.

– Ellopták? Hogy? Mikor? Kicsoda?

Nem lehetett tudni semmit. Vasárnap volt, nagy tolongás, kevés őr. Valaki leügyeskedte a kis képet a falról, kivette a rajzot az üveg alól. De az üveget keretestől visszatette a falra. Csak a rajzot lopta el elvi alapon.

Az embereim azt végezték, hogy az mindegy, ez mégis lopás. Súlyos lopás, a közvagyon megkárosítása. Rögtön följelentést kell tenni a rendőrségen. Halló! Halló!

– Megálljunk csak – akasztom vissza a telefonkagylót. – Nem jó lesz az így. Azt fogják mondani, hogy rosszul viseljük gondját a közvagyonnak. Meg hogy magunk loptuk meg magunkat, hogy botrányt csinálhassunk. Azt pedig nem éri meg a kép. Különben se közvagyon volt. A tulajdon könyvemet csonkítottam meg érte, abból vettem ki. Aludjunk rá egyet, emberek.

Aludtunk rá egyet, és másnap a következő felírást tettük bele a keretbe az ellopott kép helyére:

Ebben a keretben egy kép volt, amely azt ábrázolta, hogy milyen volt a koponya fejlődésének útja a majomembertől a mai emberig. Valaki, akinek a koponyája nem volt fejlettebb, mint a majomemberé, kilopta a képet a keretből. A közgyűjteményeket minden tisztességes kultúrember őrizetébe ajánljuk!

A következő vasárnap a fél város ott tolongott a képtelen keret körül. Bizonyosan ott volt a tolvaj is. Vagy másfél hónapig minden vasárnap gyönyörködhetett a munkájában.


Azért írtam meg ezt a magyar kultúrképet, hogy hátha az amerikaiak is tanulnak belőle. Azt hiszem, a tennesse-i pört is így házilag lehetne legcélirányosabban befejezni.

Móra Ferenc
  1. kraniológia – koponyatan; koponyák tanulmányozásával foglalkozó tudományág.
  2. simléder – napellenző a sapka elején, amely az arcot és szemet védi az erős napsütés ellen.
  3. sturm – roham; támadás a háborúban.
  4. surbankófn kamasz; suhanc; siheder. (jelzőként) kamaszkorban levő, serdülőkorú (fiú).
  5. almáriom – könyves szekrény.
  6. Dr. Hermann Klaatsch (1863–1916) – német antropológus. Maradandó értékűek a neandervölgyi ősember csontmaradványain végzett vizsgálatai.
  7. doyen – a társaság legidősebb tagja.
  8. projekció – kivetítés; vetület.
  9. Pithecanthropus – a jávai majomember.
  10. quo usque tandem? – meddig tűrjük hát?
  11. polémia – vita.

Móra Ferenc: Tápéi furfangosok I–II. Válogatott elbeszélések. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962. I. kötet. 108–112. p. (Aranykönyvtár.)

A majomper

Dr. Galántai Zoltán

1925-ben John Washington Butler képviselő (Tennessee) arról beszélt, hogy

„a Biblia az az alap, amire az amerikai kormány épült… Az az evolucionista, aki visszautasítja a Biblia teremtéstörténetét, miként más bibliai történeteket is… elrabolja a keresztények reményeit és aláássa a kormányzatot”,

és ez a megközelítési mód elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy a Képviselőház nem sokkal később 21:5 arányban fogadja el azt a Tennessee-i törvénytervezetet, aminek az értelmében

  1. tilos a Bibliával ellentétes dolgokat tanítani;
  2. tilos azt tanítani, hogy az ember alacsonyabb rendű állattól származik.

A tervezet legfőbb támogatója az a William Jennings Bryan volt, aki háromszor is indult az amerikai elnökválasztáson a demokraták színeiben, és aki azért küzdött, hogy tiltsák be Darwin tanítását az iskolákban. Úgy gondolta ugyanis, hogy a darwinizmus egyfelől az egyenlőség ellen hat (számára bizonyíték volt erre a szociáldarwinizmus meg az eugenika); másfelől pedig lerombolja a hagyományos értékrendet.

Austin Peay kormányzó március 21-én azzal a feltételezéssel élve írta alá a Butler-féle antievolúciós törvényt, hogy ez Tennessee-ben semmit nem fog megváltoztatni – de nem lett igaza. Az Amerikai Szabadságjogok Uniója ugyanis ekkoriban egy ideje már tartott attól, hogy a különböző amerikai államokban elfogadott evolúcióellenes törvények káros hatással lesznek a tudományos szólásszabadságra, és figyelemmel kísérte az eseményeket.

Amikor a törvény tartalma ismertté vált, többen is felháborodott hangú levelet írtak a helyi és az állami újságoknak. Aztán május 4-én a Chattanooga Timesban megjelent egy felhívás, amit a daytoni illetőségű George W. Rappeleya is elolvasott, és ami szerint az ACLU

„olyan, Tennessee-ben dolgozó tanárt keres, aki hajlandó igénybe venni az ACLU [jogi] támogatását egy békésen lezajló és az állását nem veszélyeztető próbaperben.”

Ehhez hajlandóak volt ügyvédet is biztosítani; Rappeleya pedig arra gondolt, hogy egy ilyen per ismertté tehetné Dayton nevét, és ezáltal talán meg lehetne állítani az elnéptelenedést is (az 1890-ben még 3000 lakosú településen 1925-ben már csupán 1800-an éltek). Vagyis számára az elsődleges cél nem az evolúcióelmélet védelmezése, hanem némi hírverés volt.

Ennek szellemében két nap múlva már megbeszélést is tartottak Fred E. Robinson vegyeskereskedésében John T. Scopes-szal, a helyi középiskola 24 éves futball-edzőjével, aki a biológia tanár betegsége miatt az oktatásban is részt vett, és aki egyfelől kijelentette, hogy lehetetlen a biológiát Darwin nélkül tanítani; másfelől pedig azt is hozzátette, hogy az ilyen kérdésekben nem a törvénynek, hanem az iskolatanácsnak kellene döntenie. És végül azt is, hogy a Hunter-féle „Civic Biology” (amiből tanítottak) tartalmaz is egy, az evolúcióval foglalkozó fejezetet, és elvállalta a vádlott szerepét.

Bár a környező városok arra hivatkozva próbálták meg magukhoz kaparintani a per megrendezéséből és az az azzal járó felhajtásból származó hasznot, hogy a daytoni bíróság épültet túlságosan kicsi az ilyesmihez, nem jutottak semmire, és május 25-én már sor is került egy előzetes kihallgatásra. Ennek során Scopes azt vallotta, hogy 1925. április 24-én Hunter Biológiájából dolgozva

„Megtanultuk, hogy az állati formák úgy rendeződnek el, hogy az egyszerű, egysejtű formákkal kezdődnek, és abban a csoportban érik el csúcspontjukat, ami magát az embert is tartalmazza.”

Vagyis megvolt az indok a később a „daytoni majomper” néven emlegetett eljárás (hivatalosan: Tennessee vs. John Thomes Scopes No 5232) megkezdésére, és erre július 10-én mintegy száz (!) újságíró és nem egy külföldi tudósító jelenlétében sor is került. Az ismert író és gondolkodó, H. G. Wells, bár az evolúcióelmélet hívei szerették volna megnyerni maguknak, nem utazott el a tárgyalásra, és nem vállalt szerepet – annál inkább vállalta viszont a vádló szerepét Bryan, noha már 30 éve nem vett részt perben. „Ha az evolúció győz – mondta –, akkor a kereszténység eltűnik”. Nem kevésbé nagy szavakat használt a védő, Clarence Darrow sem: ő meg azt jelentette ki, hogy „Nem Scopes áll a bíróság előtt, hanem a civilizáció.” Eközben nem Scopest akarta megvédeni hanem azt akarta elérni, hogy a Legfelsőbb Bíróság mondja ki, hogy az antievolúciós törvények alkotmányellenesek (erre végül csak 1968. november 12-én, a Susan Epperson et al. vs. Arkansas perrel kapcsolatban került sor). A bíró pedig, John T. Raulston arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem az a kérdés, hogy jó vagy rossz-e a Butler-féle törvény, hanem az, hogy Scopes megsértette-e.

A Bryan mellett szintén a vádat képviselő Ben McKenzie abból indult ki, hogy ha tilos az iskolákban a Bibliát tanítani, akkor értelemszerűen ugyanígy tilos bármi olyat is tanítani, ami ellentétes a Bibliával (ez az érvelés még ötven évvel később is fel fog bukkanni, és lényegében azon a – logikailag hibás – feltételezésen alapul, hogy egy vallás állításaival csakis egy másik vallás állításai szegezhetőek szembe). Dudley Field Malone védő viszont azzal érvelt, hogy a Biblia vallási, nem pedig tudományos mű, és ennek megfelelően nincs is ellentét közte és az evolúciós elmélet között (ugyanis különböző dolgokról szólnak). A bíró azonban továbbra is azt hangoztatta, hogy aki evolúciót akar tanítani, az tegye nyugodtan – de ne az állami iskolákban, ott ugyanis a törvény nem engedi meg, és Darrow hiába bizonyította be, hogy az evolúcióval kapcsolatos fejezetet is tartalmazó tankönyv használatát maga Tennessee állam írta elő.

Július 21-én – alig 9 perc tanácskozás után – a bíróság kimondta, hogy Scopes bűnös, és 100 dollár pénzbüntetéssel sújtotta.

Azt, hogy erkölcsi értelemben ki nyert, nem könnyű megmondani. A per lezárulását követően egy oklahomai újság azt írta, hogy a vádat képviselő

„Mr. Bryan több mint győztesként került ki [ebből az összecsapásból]. Előhívta a védőből az abban lakozó majmot.”

Egy arkansasi újság nagyjából ugyanekkor viszont kifejtette, hogy

„Tennessee állam számára Scopes-per erkölcsi katasztrófát jelent. Megbélyegzi az állam lakosait, akárhová menjenek is.”

Úgyhogy legfeljebb abban lehetünk biztosak, hogy a Newsuem nevű „újságíró-múzeum” minden bizonnyal megalapozottan sorolta a 20. század száz legfontosabb sajtóeseménye közé a majompert.

Részlet Dr. Galántai Zoltán: Korok és démonok. A daytoni majompertől a lieszenkoizmus bukásáig című írásából

Az ábrán Richard Owen (balról) és Thomas Huxley látható, amint épp egy vízibabát vizsgálnak. Linley Sambourn rajza Charles Kingley Vízibabák című gyermekregényének 1916-os kiadásában található, melyet 1863-ban adtak ki először. A könyv a kis hippocampus körül zajló vita gúnyrajza.
forrás: Charles G. Gross: A kis hippocampus és az ember helye a természetben: a neuroanatómia szociális konstrukciójának esettanulmánya