Van a múzeumunkban egy kis koponyagyűjtemény, amit legnagyobbrészt magam szedegettem ki a föld alól a szegedi határban. Igen régi uraságoktól levetett fejek ezek, a legfiatalabb is van köztük ezeresztendős; amelyik koponya még ekkora múltra se tekinthet vissza, azt semmilyen protekció se segítheti be az üveg alá. Muszáj volt ilyen korhatárt megállapítani, mert ha minden ambiciózus koponyának teret engedünk, azt meg nem győzi a város üveggel. Aztán meg a tekintélytisztelet elvét is érvényesíteni kell, mint korunk uralkodó eszméjét. Például pár esztendeje behoztak a rókabögyösi járásból egy koponyát, amelynek az volt az egyetlen kraniológiai1 érdekessége, hogy még rajta volt az elrothadt sapkának a simlidere.2 Valami Bach-korszakbeli fináncé lehetett, aki nyilván nem a maga jószántából feküdt a bucka alá. Természetesen kénytelen voltam neki azt mondani, hogy menjen csak vissza érni, és elő se jöjjön ezer esztendeig, akkor aztán majd meglátjuk, mit tehetünk érte. De arról szó se lehet, hogy most beeresszem az avar urak közé, mert ahogy én ismerem őket, azok meg nem tűrnék maguk közt a nyugati civilizációt. Nem szeretném, ha kalamajka ütne ki a koponyák közt, és nagy fogcsattogásra kellene fölszaladnom az emeletre.
Így maguk közt azonban békességben megvannak az ősök, és nagy örömére szolgálnak a múzeumlátogató nemzetnek. Vasárnap délelőttönként körülveszik őket a népek, és eltűnődnek a régi szép időkön. Legnagyobb tisztelettel annak a koponyának adóznak, amelynek tetején diónyi csontforradások szemlélhetők. Frontviselt magyarok azt mondják, hogy nagy sturm3 lehetett ott, ahol ez a férfiú vitézkedett, fiatalabb surbankó4 legénykék azonban inkább dugott bálra gyanakszanak, ahol a hadviselő felek sörösüvegekkel voltak fölfegyverkezve. Egy öreg kalaposmester azonban lepisszenti őket, hogy nem való ilyen illetlenségeket locsogni, mikor egy valódi királynak az agykoponyája van jelönlétben.
– Nem vélném – húzza össze a szemöldökét egy pápaszemes suszter. – Az ántivilágban is létezött annyi eszük a királyoknak, hogy nem möntek oda, aholott vereködtek.
– Nono, azt én se állítom – mondja engesztelően a kalapos. – Hanem azért ez az illető mégis király volt.
– Már mér lött volna?
– Azért, lássa, mert vékony a koponyacsontja. Mindön királyé ilyen. Ez attul van, hogy a királyok sohase járnak hajadonfővel, még a templomban se töszik le a koronát.
Erre meg a suszter mondja, hogy „nono”, ami annyit jelent, hogy ezt, mint szakemberi dolgot, a kalapos csakugyan jobban tudhatja, mint a suszter.
Így okoskodik az ésszel élő ember, és így tanulok én magam is. Ingyen azonban nem szeretek elfogadni semmit, hanem mit hogy tudok, visszaszolgálok. Egy-két soros magyarázó fölírás ide, valami magától beszélő könyvillusztráció vagy kézirajz amoda, mire hol adódik alkalom. Azt látom, hogy elolvasnak mindent, és aki az egyik vasárnap tanult, az a másik vasárnap már tanít.
A koponyás almáriom5 fölé Klaatschnak6 az az ábrája került, ahol színes vonalakkal egymásra van rajzolva a jávai majomember, az ausztráliai ősember, a neanderthali ember és az európai ember koponyája. Nagyon ismert kép, sokfelé megjelent, én a Weltall und Menschheitből vettem ki, ebből a ma már jócskán elavult német népszerűsítő munkából, amelynek képére és hasonlatosságára készült a magyar Műveltség Könyvtára. Persze, magyar szövegben mondtuk el, hogy ez a kép a koponya fejlődését mutatja a majomembertől a mai emberig.
Tíz évig ott lógott a képecske a falon, nem bántotta senki, hiszen ő se bántott senkit.
Vagy két évvel ezelőtt azonban kapok egy névtelen levelet, amely borzasztó mérgesen megtámadt engem azért, hogy így sértegettem az emberi méltóságot, és azt ajánlja, hogy távolítsam el onnan azt az istentelen képet, mert különben így lesz, meg úgy lesz.
Már nem nagyon emlékeztem a képre, fölmentem megnézni. A koponyapiramis tetejéről rám vigyorgott a társaság doyenje,7 a csókai kőember ötezeréves csontfeje.
– Tudod, hol hibáztad el, testvér? Nem azt kellett volna írnod, hogy majomember, hanem azt, hogy majomcsászár. Még büszkék is lennének rá a népek, hogy milyen nagy nemzetből erednek.
Isten látja a lelkem, hogy annak idején, mikor a Klaatsch-projekciót8 a falra akasztottuk, nem gondoltam se Darwinra, se Mózesre. Csak arra gondoltam, hogy itt merészkedik egy nagy üres fal, amin tanítani lehet, és odatettem azt a képet, ami éppen odaillett, és a kezem ügyébe esett. Most azonban úgy találtam, hogy ez a vonalas kép nem is olyan szemléltető, mint amilyennek én gondoltam. Könyvvel élő embernek jó, de az írástudatlan szemét nem kapja meg. Jó lenne jobbat találni. Ha névtelen barátunk azt hiszi, hogy ránk ijesztett, az se baj. Hadd örüljön neki szegény, hogy milyen rettenetes nagy hamhamham ő.
Azonban telt-múlt az idő, és én nem értem rá alkalmasabb képet keresni. Mikor pedig ráértem volna, akkor már nem engedte a becsület.
Tudniillik időközben mind a két fölöttes hatóságomnál följelentettek, hogy én olyan elvetemedett mordályégetővel árulok egy gyékényen, mint Darwin. Még azt is hirdetem írásban és képben, hogy a koponya fejlődött Huh! Ha még azt mondanám, hogy befelé, befelé, magyarok, itt látható az Ádám apánk fiatalkori koponyája, azt még csak el lehetne nézni, még meg is dicsérhetnének érte. De én csak a Pithecanthropust9 mutogatom, az pedig gyanús név. Mi lesz, mi lesz, méltóságos urunk? Quo usque tandem,10 kegyelmes urunk?
No, gondolom magamban, erre én is kíváncsi vagyok. Nekem kétféle fölöttes hatóságom van, városi és állami. Ez azért bölcs elrendelés, mert így akármelyiktől kérek pénzt, mindegyik azt mondja, hogy adjon a másik. A majompörben azonban egyetértettek. Nevetett rajta a városi gazdám is meg az állami gazdám is, és egyik se volt hajlandó fejemet venni azért, mert a ma élő legnagyobb antropológus képet rajzolt a koponya fejlődéséről.
Most aztán jött a nagyágyú. A sajtó útján támadtak nekem, és keményen megparancsolták, hogy azt az istentagadó és ma már teljesen tudománytalan képet azonnal távolítsam el. Az mégse járja, hogy mikor Darwin már az egész világon megbukott, a szegedi múzeum még mindig tudós gyanánt kezeli ezt a szédelgőt.
A munkatársaim mindjárt konferenciát rögtönöztek, és azon elhatározták, hogy nekem erre a cikkre felelnem kell. Jaj, mondom, hogy felelhetnék én erre? Laikus vagyok én ilyen tudós polémiára.11 Aztán meg elég nekem akkor is írnom, mikor muszáj. Nem érek rá arra, hogy a magam gyönyörűségére írkáljak. S ha ráérnék, akkor más gyönyörűséget is tudnék.
Ahogy így osztozunk, gurul be fölindultan az a tanárom aki éppen inspekciós volt aznap az emeleten. Lihegve szedi a lélegzetet, az arca sápadt.
– Nem kell már disputálnotok, direktor úr, el van már intézve a kérdés.
– Micsoda kérdés?
– A kép. A koponyás kép. Ellopták.
Általános fölugrálás.
– Ellopták? Hogy? Mikor? Kicsoda?
Nem lehetett tudni semmit. Vasárnap volt, nagy tolongás, kevés őr. Valaki leügyeskedte a kis képet a falról, kivette a rajzot az üveg alól. De az üveget keretestől visszatette a falra. Csak a rajzot lopta el elvi alapon.
Az embereim azt végezték, hogy az mindegy, ez mégis lopás. Súlyos lopás, a közvagyon megkárosítása. Rögtön följelentést kell tenni a rendőrségen. Halló! Halló!
– Megálljunk csak – akasztom vissza a telefonkagylót. – Nem jó lesz az így. Azt fogják mondani, hogy rosszul viseljük gondját a közvagyonnak. Meg hogy magunk loptuk meg magunkat, hogy botrányt csinálhassunk. Azt pedig nem éri meg a kép. Különben se közvagyon volt. A tulajdon könyvemet csonkítottam meg érte, abból vettem ki. Aludjunk rá egyet, emberek.
Aludtunk rá egyet, és másnap a következő felírást tettük bele a keretbe az ellopott kép helyére:
Ebben a keretben egy kép volt, amely azt ábrázolta, hogy milyen volt a koponya fejlődésének útja a majomembertől a mai emberig. Valaki, akinek a koponyája nem volt fejlettebb, mint a majomemberé, kilopta a képet a keretből. A közgyűjteményeket minden tisztességes kultúrember őrizetébe ajánljuk!
A következő vasárnap a fél város ott tolongott a képtelen keret körül. Bizonyosan ott volt a tolvaj is. Vagy másfél hónapig minden vasárnap gyönyörködhetett a munkájában.
Azért írtam meg ezt a magyar kultúrképet, hogy hátha az amerikaiak is tanulnak belőle. Azt hiszem, a tennesse-i pört is így házilag lehetne legcélirányosabban befejezni.
