Hát igen, olykor foglalkozom tudományokkal is, de azért énrám senki meg ne haragudjon, hiszen nem értek hozzájuk semmi. Aztán meg csupa olyan tudomány az enyim, ami nem kell már az ördögnek sem, tehát nem veszem el a kenyerét senkinek. Olaus Magnus a mesterem, meg az öreg Gesner, Cardanus meg Lullus Raimundus. Aki a legfiatalabb köztük, Kircher Athanasius, az is van már vagy négyszáz esztendős, jeles könyvével együtt, amely nemcsak fölméri singekben és rőfökben a Noé bárkáját, hanem képben is bemutatja minden celláját, a lakóival együtt. Nem árt az ilyesmit tudni, mert a tejesasszonyunktól úgyis minden reggel azt hallom, hogy lesz még egyszer özömvíz a világon. Neki pedig el lehet hinni, mert a tejek irányában máris előreveti árnyékát a vízözön, amiért szigorúan el is határoztam, hogy minden teremtett állatnak helyet adunk a páter Athanáz bárkájában, de tejesasszony oda be nem teszi a lábát.
Éjszakának idején, a lét és nemlét határán szoktam én ezekkel az öreg tudósokkal barátkozni, mikor a számban még a szivar, de már nem tudok róla. Legkivált a magister Theophrastus Bombastus Paracelsus de Hohenheimmal, akit sok szerelméért és sok tudományáért kedvelek és mindig legközelebb ültetek az ágyam fejéhez. Együtt filtráljuk vele olyankor az örökélet italát a karcsú würzburgi várúrnő számára, és ilyenkor tündöklik a szeme a minden titkok királyának, mint a vízbe esett csillag. Komoly tudományokra is oktat azonban, és tőle tanultam meg, hogy a zafír eltávoztatja a pestises kelevényeket, az achates a mérgek ellen jó, szemverés ellen használ a korallium, és szerelemre ingerli hölgyünket a poharába kevert liliomméz. Hálából én is be akartam őt avatni a darwini tanokba, és beszéltem neki az állatok védőszíneiről, de ő kinevetett, és azt kérdezte tőlem, honnan tudom, hogy a kánya is olyan színűnek látja a galambot, mint az ember.(1) Az elektrolízissel is előhozakodtam egyszer, az anódokkal és katódokkal, de akkor egyenesen leszamarazott, mondván, hogy ő efelől is többet tud, mert ő a würzburgi asszony keblein tanulta ki a naturális mágiát, nem szénlemezeken és tömény sósavoldaton.
Mivel azonban a würzburgi asszony csak az éjféli órák szeretője, az ember pedig nappal is szomjúhozza a tudományt, tavaly nyáron valami kémiai folyóiratra is ráfanyalodtam. Őszintén szólva, el akartam aludni rajta – tanyán, ebéd után, hintaágyban, az eperfák alatt –, de nem sikerült. Az öröm miatt nem tudtam elaludni, hogy egy tudós, a modernekből való, nem az ásatagokból, leleplezte egy gyerekkori ismerősöm panamáját.
A selyembogarat értem, ezt a falánk és alamuszi háziállatot, akit én sohase tudtam szívelni. Lehet azért, mert a nagyon elfőtt makarónira emlékeztet, de az is lehet, hogy csak azért, mert egyszer „versenyre hívta a pók a selyembogarat”, s ezzel a selyemkukacos költészettel sohase tudtam összemelegedeti. Az én utálatom ellenére azonban a selyembogár mindeddig annak a megtisztelő, és hiedelemnek örvendett az emberi társalomban, hogy ő gyártja a selymet. Most kiderült, hogy a selyemhernyó közönséges svihák, aki csak bitorolja ezt a megtisztelő közhiedelmet. Az igazi selyemgyáros nem ő, hanem az eperfa levél. A kukac csak annyit tesz, hogy az eperfa levél klorofiljának az anyagát összekeveri a maga gyomorsavával, és kinyújtja szálasra. Ez pedig nem olyan nagy tralla, hogy utána ne lehetne csinálni. Onucci olasz kémikus már utána is csinálta. Kiáztatta a növényzöldet az eperfa levélből, összekeverte gyomorsavval, és olyan finom selymet kapott, hogy a hideg rázná érte az egész Ming-dinasztiát, ha a Buddha ölében is tudomást vennének a modern kémia csodáiról.
No – mondom –, ezt én is megpróbálom: nemcsak tudománykedvelésből, hanem selyemkedvelésből is. Kiskorom óta bolondja vagyok a selyemnek, színének, lágyságának, zizegésének. S eszembe sincs itt dessous-kra gondolni, amik különben sincsenek már divatban. Kislányok hajában libegő pántlikákra gondolok, bágyadt fényű oltárterítőkre, hallelujás miseruhákra s az édesanyám hosszú rojtú selyemkendőjére, azokkal a nagy, gömbölyű rózsákkal, amik mindig a pünkösdre emlékeztetik az embert.
Hát most lesz minden – gondoltam magamban. – Annyi selymet gyártunk, hogy még a porrongyot is abból szabjuk. Aztán lesz itt olyan valutajavítás, hogy olyant még álmában se pipált magyar pénzügyminiszter. Csak hogy persze nem az Onucci módszerével fogunk a dologhoz. Ahhoz való lombikok és gépek itt a tanyán nem találtatnak. Spiritusszal, sem szerencsétlenkedünk itt, mert még meggyúlna valami jóravaló tanyai gyomorban. Hanem te gyere elő, praktikus magyar ész!
Hát nem is igen kérette magát, eljött minden hosszabb töprengés nélkül. A dolog nagyon egyszerű. A bárányokat kell eperfalevéllel etetni. Van belőlük kettő. Eperfa van harminc. Selyem lesz harminc mázsa. Exigo monumentum aere perennius. Igenis, valódi bárányselyemből való monumentumot.
Az én buzgalmamon nem is múlt semmi. A bárányok étvágyán se. Hanem a gyomorsavban lehetett valami hiba. Mert az állatok pompás kondícióban voltak, de sehogy se akartak selyemnyakkendőket produkálni. No majd később – bíztattam magamat.
Később azonban az történt, hogy az egyik bárányt ellopták, éppen mikor kezdett már nem enni. (Valószínűleg begubódzott már akkor a gyomra.) A másik aztán dupla porciót kapott, s gyönyörűen gömbölyödött egész őszig, amikor meg kellett tőle válnom. Rábíztam a gazdáékra, hogy nagyon gondját viseljék, és most már csak sárga eperfalevéllel kosztolják. Abból lesz csak szép finom sárga selyem.
Már hullogatott a falevél, amikor a gazda, Szépenlépő Ősze Pál István, mint gyászjelentés ballagott be a városba, A selyembárány megdöglött. A gazda azt sejtette, hogy az eperfa levél kosztba döglött bele, ellenben biztosított róla, hogy még csak egy szál selyemcérnát se találtak benne.
– Úgy nézöm, valahun möghibította a tekintetös úr a dolgot – nézett rám sajnálkozva Szépenlépő Ősze Pál István.
Persze hogy hibás voltam, nem a bárányokat kellett volna eperlevéllel etetnem, hanem az eperfákat gyomorsavval öntöznöm. Az idén majd úgy csináljuk, ha a Jóisten gyomorsavat ád hozzá. Ma üzentem ki a tanyára, hogy kibérelem a nyárra az eperfákat.
Hanem attól félek, az öreg alkimista megint le fog szamarazni az éjjel. Pedig talán nem is én vagyok a szamár, hanem Onucci, a jeles kémikus.
