Ezt a címet az a csodálatos növénybiológiai könyv viseli, amelyet egy fiatal barátom, Greguss Pál főiskolai tanár írt, s amely pár hónapja ijesztgeti a könyvkedvelő magyarokat a kirakatokban. Csakugyan szittyaijesztgetésre való könyv, nyalábos negyedrét, majd hatodfélszáz oldalas, s négyszáznál több illusztrációja miatt – az is majd mind a szerző kezemunkája – húsz pengőn felül van az ára. Ez bizony detektívregénynek is sok volna, hát még tudománynak! S méghozzá botanikának, amitől minden rendes embert úgy elriaszt az iskola, hogy még álmában is beleizzad, ha nem tud előle elszaladni!
Nos, ha a Greguss Pál könyve csak tudomány volna, akkor én se tenném egy napilap vasárnapi asztalára. Se jussomat nem érezném hozzá, se bátorságom nem futná annyira. Csakhogy ebben a könyvben a tudománynak lelke is van, olyan mint a Raoul Francéénak, s az mindnyájunknak szól, akik lelket érzünk magunkban. Sőt úgy érzem, Greguss Pál nem annyira a pályatársak szűk körének szánta a hol ámulatba ejtő, hol megborzongató titkoknak ezt a könnyű kézzel felpattantott wertheimszekrényét, mint inkább nekünk, szegény tudatlanoknak. Mit akar tőlünk? Miért állít meg bennünket, aszfalton rohanókat, országúton vágtatókat, ingoványok bukdácsolóit, sehová nem vezető sínek ténfergőit, parttalan óceán hajótörötteit, mai embereket? Tud valamit adni, amiben meg lehet kapaszkodni, ami elvisz valahová, ami olyan világosság a sötétben, hogy nincs hatalom, ami kiolthassa?
Talán. Azt a nagy gondolatot, hogy az ezerarcú Élet csak egy, mert egy az Erő, amely kigyújtja a nap protuberanciáit és a szerelmes szemét, pirosra festi a rózsa szirmát és a gyermek száját, gyárakat építtet a moszattal, és az emberi elmét képessé teszi arra, hogy a Kozmosz minden karajában felismerje ugyanazt az erőt.
Ez világosság, ez törvény, ez fix pont, olyan magasan, mint a sarkcsillag. De kinek a kapaszkodó karja éri el a csillagokat?
Én valamivel többre vittem annál, hogy a rózsában csak szépet lássak, a spenótban csak kellemetlent és a cserfában csak jó tűzrevalót. Fűt, fát, virágot hamarább megszerettem, mint az embereket, és nyilván tartani fogom velük a barátságot egész addig, míg egyéb tennivalóm nem lesz, mint kékszemű vadlent és pirosat nevető pipacsot üzengetni fel a föld alól. Mikor más nem látja, ma is a szerető puha kezével simogatom meg a jegenyefa bőrét, és jellemét érzem a méltóságos, fekete derekú tölgynek, amely még a makkot is oly halkan potyogtatja, mint született főrend a szót. Nekem kedélyes öreg kanonokok a füzek, széllel bélelt bohémek a juharok; pusztuló, vén betyárok a forradásos testű, bozontos fejű fekete nyárfák, esküvőre készülő menyasszonyok a virágzó galagonyák, háziállatok a tanya eperfái, és várjobbágyok a gyümölcsfák. És ahogy ebben a szigorú pénteki alkonyatban kinézek az utca fáira, tudom, hogy most már visszatérőben van beléjük a lélek, amely télire lehúzódott a földbe a gyökereken keresztül, fölkereste a szénné vált erdőket, s megelevenítette odalent a halott sigillariákat és lepidodendronokat.
Igen, én gyerekkoromtól fogva tudom, hogy a fáknak és virágoknak, az eleven nádaknak és a halott nádtetőkön élő kislibaszín moháknak van lelkük. Greguss Pál könyve a tudomány minden komolyságával arra tanít meg, hogy a növényeknek értelmük is van, régibb, mint az emberé. Én azt teszem hozzá, hogy nyilván azért is tökéletesebb, mint az emberé. Nekik jó néhány millió esztendővel több van a hátuk mögött, mint nekünk.
Akinek nem esik is jól, visszaemlékezhetik rá az iskolából, hogy a növények a legnagyszerűbb kémiai gyárosok – panamák nélkül –, nekik van a legtökéletesebb vízvezetéki rendszerük, ők a legügyesebb szerelők és a legzseniálisabb építészek, s már akkor traverzekkel dolgoztak és pillérekkel, mikor az embermag még el se volt vetve a tengerek iszapjában. Greguss Pál könyve példák és képek százaival bizonyítja, hogy az emberi technikának és mechanikának alig van olyan találmánya, amelyiknek az alapgondolata meg ne volna a növények világában. A rajzok pedig arról győznek meg, hogy sokszor még a forma is kísértetiesen azonos, csak az anyag más. A növény nem szorul importra, maga terem meg magának téglát, maltert, vasat, fonalat, szúró-vágó szerszámot és sebtapaszt. Az a cserép jácint, amely itt a kezem fejénél beletavaszodik az írásomba, sokkal tökéletesebb autarchia, mint aminőt korunk legnagyobb államférfiai el tudnak képzelni, akik, fájdalom, alighanem mind elbuknának botanikából.
Válogatás nélkül jegyzek ide néhány „emberi” találmányt, aminek a növények régebb utódai, mint mi vagyunk: locsoló, csíptető, cukorfogó, paprikaszóró, álarc, csirkeitató, hurkatöltő, kefe, liszteszsák, zuhany, Pravaz-fecskendő, csapóajtó, szenteltvíztartó (csak a növény mézet tart benne), kaszatokmány, fúró, véső, feszítővas, húzócsavar, jégszekrény, pányva, támasztópózna, esernyő, termosz, lift, ék, parfümszóró, kanál…
Aki azt hiszi, hogy ez mese, az nézze meg a képeket. S aki esetleg primitíveknek ítéli ezeket a találmányokat, az vegye tudomásul, hogy a pitypang ejtőernyős repülőgéppel rendelkezik, a lósóska magja vitorláscsónakkal viteti magát a vízen, s a gyékény hidroplánt eszelt ki termése terjesztésére. Tessék megérteni, itt nem elméskedésről van szó, hanem a legszárazabb mechanikáról és fizikáról. A vízvezetéki csövek Mannesmann módszere szerint vannak összerakva, s ezt a módszert követi a búza szára is, a nádszál is, csak nem tudjuk, ők minek hívják. Nem beszélek a növényi fénygyűjtő lencsékről és fényszűrőkről, mert az optika nagyon komplikált tudomány. De például a sarkantyúka virágnak háziszerelvényei közé tartozik a Bramah-féle hidraulikus sajtó és a Papin-fazék. A fenyvek háztartásába pedig be van vezetve a Junkers-féle automata melegvízszabályozó gumihártyás szelepe.
– Különös bogár az ember… – hallottam a minap valakit, amint megsóhajtotta a tulajdon szerelme csodáját.
A növények szerelmi csodái amelyekben nagy szerepet visznek a házasságközvetítő pillék, méhek, mindenféle bogarak, elég ismertek, s egyik legnagyobb és legérdekesebb fejezetét teszik Greguss könyvének írásban és képben. Itt lehet aretinóskodni és giulioromanóskodni, csak fantáziával nem lehet győzni. Mármint emberi fantáziával nem. A növények fantáziája sokkal nagyobb. Mindent kitaláltak, csak – az erkölcsöt nem. Hogy a zsályák, a jázminok, az orgonák szerelme szebb-e, mint az emberé, azt nemigen lehet eldönteni, de biológiai különbség nincs köztük. Hőmérővel ki lehet mutatni, hogy a fehér liliomokat is elönti a forróság, mikor szerelmesek. Hogy legitim vagy illegitim szerelem esetén mutat-e többet a hőmérő, arra nem ad feleletet a könyv.
Az ellenben kétségtelen, hogy a növények csecsemőgondozása olyan tökéletes, amilyenre az ember csak sóhajtva gondolhat. Nincs az a fejedelmi sarj, aki annyi és oly finom pólyákba volna takarva, mint amilyennel a legutolsó gyom is védi a maga szülöttét. Némelyik még a csecspipáról is gondoskodik. A kókuszdió pedig annyira megy a gondosságban, hogy sűrű tejét felvizezi, nehogy ártalmára legyen a babának.
Greguss Pál azt hiszi, ha az ember évtizedekkel ezelőtt hozzáfogott volna a növényi élet tanulmányozásának, ma sokkal előbbre volnánk, és az emberi értelem sokkal többet meghódított volna a Kozmoszból. Én azonban majdnem azt hiszem, hogy az ember sohase hozhatja be azt a különbséget, amely őt a növénytől elválasztja – nem az ő javára. Nem tagadom, hogy az emberi értelem is produkált egyet-mást, de mintha az emberi boldogság szempontjából mindannak nem volna különösebb jelentősége. Van emberi értelem, hogyne volna, de mit ér az, ha – az embernek nincs magához való esze? Mert amit ma csinál magával az ember, azért igazán nem volt érdemes emberré válni.
Magyar Hírlap 1933. február 19.