Van nekem egy akadémiai tag ismerősöm, akivel én együtt szoktam vacsorálni. Tudvalevő dolog, hogy az együttes vacsoráktól az ember maga is tudóssá lesz. Úgy történt velem is. Egy idő óta elkezdte beszélni a kompánia, hogy jövőre már engem is beajánl az Akadémiába. Csak abban nem tudtunk megállapodni, melyik tudományszakba? Mindegy, akármelyikbe. Ahol könnyebben keresztül lehet menni!
A főember a kompániában a fent említett régi ismerősöm, Kaparczy János, nagykőrösi születés és rendes tag. Különben univerzális tudós hírében áll. A kocsmából rendesen hazakísérem minden este a kapuig. (Köztünk, tudományos férfiak közt ez jelképezi a legőszintébb bámulatot.) Engem is így fognak kísérni, ha megöregszem, s rendes tag leszek.
Az öregúr egy este megbiztatott, hogy isten neki, jövőre csakugyan ajánlni fog, ha akarom.
– Hát iszen nem lenne rossz – szóltam szerényen elpirulva.
– De még egy próbán keresztül kell mennie, mielőtt megígérem.
Még egy próbán? Miféle próbán? Nem írtam-e nagy történelmi könyvet Tokody Mátyásról, a híres kuruc hadnagyról? (Mit tudja azt a publikum, hogy a nagyanyám padlásán találtam meg a saját életrajzát ócska pergamenen?)
Hát a kecsketej gyógyító erejéről szóló nagy művem? (Szegény megboldogult nagybátyám szerezte valahonnan svékus [= svéd] nyelven az eredetit, s ő is fordította le – de hát ki az ördög jár a svékusok közt, hogy rájöjjön.)
Azt mondtam Kaparczy úrnak, hogy tessék, minden próbának kiállok.
– Jól van. Egyszer majd eljövök önért. Kiismertem, hogy ön derék és tisztességes ember, akit pillanatokig elbódíthat az uralkodó áramlat, a dicsvágy, de alapjában szerény és kapacitábilis.
Nem értettem szavait, s azóta is sokat töprengtem rajta, milyen próbát akar, míg végre tegnap reggel beállít hozzám egy konfortáblin, és azt mondja:
– Készüljön, viszem.
– Hova?
– Majd megtudja.
A Sugár úton végigrobogott a kocsi, míg végre megálltunk a 77-ik számnál.
Az öregúr kézen fogott, és vitt fölfelé a lépcsőn az emeletre, ahol egy kinyitott szárnyas ajtón át, úgyszólván betolt egy nagy terembe.
Szétnéztem, és nem bírtam hirtelen elgondolni, hol vagyunk.
A terem jobb sarkán urak és úrhölgyek ültek egymás mellett nádszékeken, komoly figyelemmel, a túlsó oldalon apró leánykák nagy csoportja nézett emezekkel farkasszemet.
A kis jószágok is ültek. Arcaikon szelídség ült a mosoly mellett, csak ragyogó szemeikben égett valami kevés elfojtott pajkosság. Hajuk koszorúba volt fonva fejük körül. Kurta kartonszoknyácskáik meg-megsuhogtak, ha némi mozgás támadt köztük.
Pedig támadt, mert a terem közepén egy asztalnál, ott ült fürkésző, de jóságos arccal egy éltesebb hölgy, s annak a háta mögött egész sor szigorú női homlok tulajdonosa.
Különös beosztás volt ez!
A jobboldalon csupa megelégedés érzete fogott el mindenkit. Némelyik öregasszony kivette a zsebkendőjét, és a könnyeit törülgette, s a letörült könnyek háta mögött a boldogság mosolya maradt; – a baloldalon némi félénkség és izgatott várakozás tükröződött a kedves kicsikék arcán, míg a középen tettetett elégedetlenség és akadékoskodás ütötte fel uralmát.
Az asztal mellett ülő hölgy rendre szólítgatta a kisleányokat, és kérdéseket intézett hozzájok: „Hangosabban beszélj, fiacskám” – mondá az egyiknek, mire annak a kis vékony hangja még ezzel is fátyolozottabb lett. „Most már te felelj, Emmácska, hadd lássuk, mit tudsz!”
„Gyere ki a katedrához, Rozika, és írd fel a kis cica történetét.”
Róza kijött, és felírta szép gömbölyű betűkkel.
„Egyszer egy kis cica sétálni sietet.”
(Ej, ej, kis lányocskám nem sietett az a cica annyira, mint te, hogy sietségében egy „t” betűt elfelejtett volna.) Mindjárt az első percre láttam, hogy engem itt leányok vizsgájára hozott el az öreg akadémikus.
Igen, igen. Ni, ott függ a falon Trefort is. De megváltozott szegény, amióta utoljára láttam.
Szemben pedig őfelsége a király, a Szent István palástjában, és a királyné magyar ruhásan. Istenem, beh szép így!
Minden mutatja, hogy ez állami intézet. Persze, persze. Az, aki az asztalnál ül, akkor nem lehet más, mint Zirzen Janka, akiről már annyi szépet olvastam az újságokban. Meg is látszik arcán, modorán, hogy ő az, csak a kisleányok szeretett „Janka néni”-je nézhet így ki. A háta mögött ülő hölgyek pedig kik lehetnek mások, mint az ő hű szárnysegédei, Hoffman kisasszony, Kondor kisasszony stb.
Most már világos az egész kép. A jobb oldalon a szülők ülnek. S itt nyílik alkalom a legérdekesebb tanulmányokra.
Amint egy-egy növendéket felszólítanak, az ember hátratekint, s azonnal megösmeri, hogy a leckézőnek melyik az anyja. A gyermek izgatottsága átragad az anyjára, ennek a trémája az anyja arcán is ott van. Egy érzés, mely azon a keresztbe tett asztalon át is villámhirtelen átfut az anyához. S amint a lányka megfelel jól, és amint Janka néni megbiccenti a fejét helyeslőleg, két ragyogó tekintet találkozik, s cseréli ki az előbbi izgatottságot. (Gazdag kárpótlás a pillanatnyi remegésért.)
Janka néni előtt az asztalon egy írás van: a szellemi telekkönyv.
Ott vannak a kislánykák nevei sorban, s azok után minden tantárgyból a kalkulusok: Ki mennyit ér? Kár, hogy odakünn már nincs ilyen szép világ! Ott majd másféle telekkönyvből fogják kinézni egypár év múlva a Janka néni tanítványainak értékét.
De természetesen nem lesz igazuk.
Mert az a könyv az igazi, amely őelőtte hever, s amelybe ceruzájával belejegyez néha egy-egy hieroglifet.
A Sors és a Tapasztalás, akik a fiataluraknál is sokkal okosabbak, a Janka néni nézetén vannak, s ők sokszor igazolták már a legvégin, hogy mégis ennek a kalkulus-könyvecskének lett volna jó hinni. Mert itt van megmérve komoly serpenyőn a szorgalom és tehetség mellett a jó magaviselet is.
De ne filozofáljunk, hanem figyeljünk a kisleányokra – hiszen mi is voltunk valamikor kisfiúk.
Micsoda gyönyörű írásuk van! Amint végigfutkározik kezecskéjök a hegyes krétával a fekete táblán, csak úgy dőlnek a formás gyöngyszem betűk, s milyen hibátlan ortográfia. Nagy szó ebben az országban, ahol a miniszterek sem tudják hova kell tenni két „ll” betűt, és hova egyet. (Csoda, hogy minden „l” betűt el nem raktak már valami szinekúrába [szinekúra latin semmi vagy alig valami munkával járó, de jól jövedelmező állás, hivatal], mert ahhoz aztán értenek.)
Aztán a regulákat is ösmerik. Éppen most magyarázza Margitka, mikor jön két „t” a szó végén.
– A múlt időben – felelte a kis lányka.
(Hm! Tehát ha Trefort nem lesz többé miniszter, „Trefortt”-nak fogjuk írni.)
Janka néni mintha észrevette volna, hogy az ő kedvenc miniszterét fenyegeti vészteljesen egy rossz vicc – hirtelen közbevágott:
– De milyen szó végén?
– Az ige végén.
– De ott is csak mikor?
– Ha magánhangzó áll a „t” előtt.
S ez így ment véges-végig. A gyerekek mindent tudtak, pedig nékem a hajam szála is felállott némely kérdésnél. Arra gondoltam: Mi volna most, ha ezt éntőlem kérdeznék?
A magyar nyelv után jött a földrajz.
Mintha csak Bismarck tanította volna őket rá. Olyan ismerősen beszéltek az országokról, mintha már odaígérték volna őket valakinek. Én a saját mellényeimet sem ösmerem olyan alaposan, mint ők a szigeteket, folyókat, hegységeket.
A természetrajz volt a harmadik tantárgy. Itt kellett volna aztán meghallgatni a kicsinyeket; az állatok érdeklik őket legjobban, de meg is tanulták minden sajátságukat. S ami a legfőbb, nem a hányavetiség, és tudákosság hangja jellemzi őket, amint leckéznek, mi a fiúknak jól állana talán, de a lányoknál kirívó lenne, hanem bizonyos kellemmel párosulva a szerénység nemes modorába tudják önteni ismereteiket.
E finomság mutatja (s ez Zirzen Janka elévülhetlen érdeme), hogy a kisleányok fejébe nem tölcsérrel öntöttek ismereteket, hanem egész lényüket átidomították először, s hajlékonnyá és szomjassá tették az ismeretek után. Ezek mind érzik azt, amit tudnak.
S még az arcvonásaikban is ott van a látkörük mekkoraságának kinyomata.
Az öreg akadémikus nem győzte őket dicsérni előttem.
– No, ugye mennyit tudnak ezek a mai gyerekek!
Nem feleltem semmit.
– Nos, ön nem szól? Micsoda benyomást tettek önre?
Lehorgasztottam a fejemet.
– Azt a benyomást tették rám – feleltem –, hogy nem akarok akadémikus lenni. Ne ajánljon engem. Szégyenlem magam.
Az öreg melegen megszorongatta a kezemet.
– Ön okos ember. Ez volt az a próba, miről beszéltem. Önök semmit sem tudnak, fiatal barátom. Tudtam én, hogy ön arra rögtön rájön, mihelyt nem akadémikusokkal társalog, s ha csak gyerekeket is hall leckézni. Lássa én szerencsétlenebb voltam, mert én már csak azután vettem ezt észre, mikor már akadémiai taggá választottak, és nem volt többé semmi mentség.
– Ön sokat tanulmányozott azóta?
– Nem én. Könyveket nem olvashatok a gyenge szemeim miatt, hanem van egy nagy forszom, amit senki sem talált még ki.
– Ugyan mi az?
– Eljárok pontosan minden vizsgára, s abból, amit a gyerekek fölmondanak, valami megmarad a fejembe, úgyhogy nemcsak nívón állok a többi kollégáim közt, hanem még tekintélyre is vergődtem.
E pillanatban fölálltak az összes növendékek, (mert az ének jött, a vizsga befejező része), a kedves hangjaikon (mint az angyalok kara) énekelni kezdték az ismeretes nevelőintézeti dalt:
A b c d é…
Jaj be nehéz ez az a b c d é…
Janka néni kedvesen mosolygott rájok, ezért a pajkos őszinteségért. (Hiszen hivatalosan engedélyezett pajkosság!)
S ők versenyt fújták örömragyogó arcokkal, tündöklő szemekkel.
Talán a Janka néni mosolyának örültek így? Vagy annak, hogy ezentúl semmi sem következik más, mint az, hogy most már el szabad futni a túlsó oldalra – a mamához.
