Humor rovat

Arisztophanészi természettudomány

Két részlet a vígjátékokból
XIV. évfolyam 6. szám · 2010. június
Simonyi Károly jogutóda(i)
fizika, csillagászat, kozmogónia, meteorológia, villám

A parabasziszban a Madárkar a híres, orphikus kozmogóniát adja: a mitikus Orpheusz költőre visszamenő mondát a világrend (Kozmosz) születéséről. Kezdetben volt a Tátongó Űr (a Khaosz; Arany Zűrnek fordítja, de a feneketlen Ürességet jelenti), a Sötétség, a „fekete szárnyú” Éj és a Tartarosz (a feneketlen Mélység, később az Alvilág). A Sötétség ölében a fekete szárnyú éj szélnemzette tojást szül. A régiek hite szerint a madarak a tavaszi széltől megtermékenyítve tojást szülhetnek, mert a szél a lehelettel, az élettel rokon. Íme a szárnyasok élete áll a Mindenség kezdetén. S e tojásból kel ki Erósz, a Szerelem, vállán aranyos szárnnyal: ő is madár, szélforgattagyors. A szárnyas Khaosszal vegyülve ő nemzette a madarak nemzetségét. S csak ezek után született meg az Ég, a Föld, a Tenger. Valami ősi, örvénylő mozgás a világ ősállapota: ez a gondolat a görög bölcselőknél is visszatér) Empedoklésznél, Démokritosznál és Anaxagorásznál). Ennek kifejezői a szelek és a szárnyas Éj: a kettő rokon, mint a „szelek szárnyán” kifejezés is mutatja. S Erósz mindent összevegyít, egyesít: Empedoklész szerint is a Szerelem köti össze az ellentétes anyagokat. Nincs keletkezés és elpusztulás: csak az elemi részecskék vegyülése és szétválása: ez Parmenidész, Empdoklész, Anaxagórász és az atomisták (Leukipposz, Démokritosz) közös alapgondolata. Ez az orphikus kozmogónia még érthetőbb, teljesebb Euripidész töredékesen fennmaradt Melanippé című drámájában. […]

Arisztophanész nyilván jól ismeri Euripidészt és a korabeli természetbölcselők alapgondolatait is: ezekből építi fel költői-tréfás kozmogóniáját, hogy igazolja a madarak felhőkakukkvári igényeit.

„Kar.

(Parabasis)
Nosza hát ti bizonytalan életüek, hulló falevélre hasonló
Emberi nem, gyarló sáralkat, tehetetlen, erőtelen árnyak,
Egynapi csirkefiúk, nyomorúltak, tüneményszerü gyenge halandók,
Ide fordítsátok az elmétek, mireánk halhatalan örökké-
Élő, örökifju, romolhatlan végzésű légi urakra,
Hogy igaz tanokat hallván tőlünk a világürről, a teremtés:
Istenek és folyamok lénye felől, Erebos, Chaos eredetéről,
Helyesebben tudjátok s Prodikosta csapjátok el a nyavalyába.
Legelébb vala Zür, a barna Sötét, meg az Éj, s a Tartaros öble:
De sem ég, sem föld, sem lég nem volt. A Sötétnek zordon ürében
Legelőször is a feketeszárnyú Éj hímnélkűli tojást szül,
Melyből, az idők betelése után, Szerelem báj istene költ ki,
Vállán ragyogó aranyos szárnnyal, mint a szélforgatag, oly gyors.
Ez, az éjfeli röpke Világzürrel közösűlve a Tartaros öblén,
Nemzette fajunkat fészkében s ezt hozta világra először.”

A Madarak, 645–659. verssorok; Arany János fordítása
  • aProdicus Ceus – sophista, ki a cosmogoniával foglalkozott.

A másik részlet tartalma még inkább említésre méltó: a villám jelenségének magyarázatától van szó; még Arisztophanész ferdítéseiben is az igazság magvát találjuk: a nagy légnyomás jelenlétét. Mindez arra utal, hogy Szókratész a legkülönbözőbb természeti jelenségekkel, méghozzá igen behatóan foglalkozhatott.

„Strepsiades.
Hanem a fénylő tüzes istennyila honnan jő? erre taníts meg,
Mely éget, ha megüt, s ha kit a szele ér is, megpörzsöli élve;
Mert ezt már csak nyilván maga Zeüsz hajigálja az esküszegőkre.

Sokrates.
Mért hát – te bohó, te Kronos-korib és hava-járó együgyü ember,
Ha az esküszegőkre dobálja tüzét – mért hát nem sujtja le Símont
Se Kleonymot, se Theorost?c hiszen ezek esküszegők, a milyen kell;
Hanem a maga templomait veri és »Athénnek Sunium ormát«d
S a nagy cserfákat; mi okon teszi? a cser nem mond hamis esküt.

Strepsiades.
Én nem tudom; úgy tetszik helyesen mondod. De mi hát az a villám?

Sokrates
Mikor a száraz levegő fölmegy, s odafönn bézárul ezekbe,
Felfúja belül mint hólyagot, és azután, természeti kényszer
Által kirepesztve, tolul sebesen kifelé a sűrü nyomástól,
Zúgó rohamával együtt maga is meggyújtva magát, hogy elégjen.

Strepsiades.
Zeüszre! tulajdon magamon történt nem rég a Diasiákon.e
Rokonim számára süték bendőt, s folyvást szurkálni feledtem;
Nosza, felfúvódik hirtelenűl és szétpukkanva szemembe
Lő egyenest, az egész orcámat fertelmesen összesütötte.”

A Felhők, 390–406. verssorok; Arany János fordítása
  • b) Ódivatú. c) Mint puha ember, Alkibiades barátja, csúfoltatik. d) Homerosból. e) Zeüsz innepei.
Jegyzet

A Madarak

Kövendi Dénes

414-ben a nagy Dionűszián került színre, s egy ma már névtelen szerző műve mögött második díjat nyert.

A szicíliai hadjárat kellős közepén az athéniak „fellegekben járó” nagyhatalmi álmait ironizálja „Felhőkakukvár” építése, ha az egyes alakokban nem is szabad a korabeli politikusokra való közvetlen célzást keresni.
A Reménykedés (Euelpidész) és a hitető Rábeszélés (Peiszthetairosz) van a két athéni vállalkozó szellemben ábrázolva. Ők is az örök pörlekedést unták meg, s jellemzően csak a levegőben, a madarak honában remélnek gondtalan világot.

Hogy a madarakat Felhőkakukvár építésére rábeszélje, Peiszthetairosz előadja, hogy ők a legősibb lények, régebbiek a mostani isteneknél. Ennek emlékéül van ott Zeusz jogarán a sas, Athéné mellett a bagoly. Tehát jogos, hogy Légvárukat fölépítsék: így elzárhatják az áldozati illatot az istenektől, és megakadályozhatják, hogy az istenek leszálljanak a földre szerelmeskedni: így majd visszaadja nekik a világuralmat Zeusz. (Az athéniak is arról álmodoztak, hogy Szicília után Dél-Itáliát, Karthágót is meghódítják, sőt a Gibraltári-szorosig terjeszkednek!) Az istenek madár voltának bizonysága az is, hogy Hermész is repül szárnyas saruival, Niké, a Győzelem, aranyszárnyú, Erósz, a Szerelem és Irisz, az isteni hírnök is szárnyasok.

A parabasziszban a Madárkar a híres, orphikus kozmogóniát adja: a mitikus Orpheusz költőre visszamenő mondát a világrend (Kozmosz) születéséről. Kezdetben volt a Tátongó Űr (a Khaosz; Arany Zűr-nek fordítja, de a feneketlen Ürességet jelenti), a Sötétség, a „fekete szárnyú” Éj és a Tartarosz (a feneketlen Mélység, később: az Alvilág). A Sötétség ölében a a fekete szárnyú Éj szélnemzette tojást szült. A régiek hite szerint a madarak a tavaszi széltől megtermékenyítve tojást szülhetnek, mert a szél a lehelettel, az élettel rokon. Íme, a szárnyasok élete áll a Mindenség kezdetén. S e tojásból ké1 ki Erósz, a Szerelem, vállán aranyos szárnnyal: ő is madár, szélforgataggyors. A szárnyas Khaosszal vegyülve ő nemzette a madarak nemzetségét. S csak ezek után született meg az Ég, Föld, Tenger. Valami ősi örvénylő mozgás a világ ősállapota: ez a gondolat a görög bölcselőknél is visszatér (Empedoklésznél, Démokritosznál és Anaxagorásznál). Ennek kifejezői a szelek és a szárnyas Éj: a kettő rokon, mint a „szelek szárnyán” kifejezés is mutatja. S Erósz mindent összevegyít, egyesíti Empedoklész szerint is a Szerelem köti össze az ellentétes anyagokat. Nincs keletkezés és elpusztulása csak az elemi részecskék vegyülése és szétválási: ez Parmenidész, Empedoklész, Anaxagorász és az atomisták (Leukipposz, Démokritosz) közös alapgondolata. Ez az orphikus kozmogónia még érthetőbb, teljesebb Euripidész töredékesen fennmaradt Melanippé című drámájában. „Ég és Föld egy alak voltak valaha”: ti. tojás. S midőn ez kettérepedt, felső részéből az Ég, az alsóból a Föld lett. S így jött aztán létre az élők sokféle fajtája, minthogy az Ég esőjével megtermékenyíti a Földanyát. (Vö. Euripidész Khrüszipposz című töredékes drámáját; Csengerynél a 836. töredék.)

Arisztophanész nyilván jól ismeri Euripidészt és a korabeli természetbölcselők alapgondolatait is: ezekből építi fel költői-tréfás kozmogóniáját, hogy igazolja a madarak felhőkakukvári igényeit.

Itt is szembetűnő a tréfás kontraszt: a Kar azzal csábít a madárvilágba, hogy itt szép, ami az emberek között rút: pl. megverni az apát (706–712. sor). Vagy: a Fülemile megénekli a hattyúk dalát, amire felfigyelnek a vadak, elülnek a habok, s visszazöng az Olümposz (722–735.) – ám a Kar azzal csábít e szárnyas világba, hogy a néző, ha szárnya volna, haza tudna repülni ebédelni a hosszú tragédiák közben, vagy egyéb dolgát is elvégezné – esetleg szeretőjéhez röppenne el (737–748. sor).

Az épülő felhővárba jönnek a paraziták: a poétát még csak megszánják, de a jóslatfejtő papot itt is elverik – és így jár Metón, a híres geométer és asztronómus is, aki szabályos alaprajzot kínál az új városnak. Nyilván a felvilágosodás minden képviselője gyanús költőnk szemében, vagy legalábbis jó alkalom a csúfolódásra. De a babonások sem viszik el szárazon: a Kar (1008–1009. sor) csúfolódva említi, hogy az istentagadó Diagorász fejére vérdíj van kitűzve. A rég elhunyt zsarnokokfejére is: ez meg az összeesküvést szimatoló mániára csúfondáros célzás.

Felhőkakukvár felépítése után Íriszt is feltartóztatják, és azzal fenyegetik Zeuszt, hogy lángmadarakkal az égi istenek lakát is felgyújtják: az athéni vak elbizakodottság torzképe!

S az elvert jós után az athéni élet tipikus „kinövései” jelennek meg: az apagyilkos, a szükophanta, aki azért szeretne szárnyat, hogy gyorsan perbe idézhesse a szigetlakókat, sőt, mielőtt megérkezhetnének, már „elmakacsolhassa” őket, mert idejében nem jelentek meg, és elkobozhassa vagyonukat: elverik persze. De felmerül a kérdés: az athéni élet melyik típusát lehetne beengedni egy új közösségbe, hogy meg ne rontsa azt? A korabeli athéniakkal szinte lehetetlen jobb életet kezdeni. „Nincsen remény!”

Gúnyja az isteneket se kíméli: az emberbarát Prométheusz titán rettegve napernyőt tart maga fölé, hogy Zeusz meg ne lássa! S már jő az isteni követség alkudozni a madarakkal, mert nem száll föl az égbe az áldozatok füstje, illata. A nagyevő Héraklészt is alaposan kicsúfolja (1484–1601. sor).

Közben a Kar a „szellemidéző” Szókratészt csipkedi (1467–1473. sor) és sápadt tanítványát: Khairephónt, meg a fecsegő, igazságot csűrő-csavaró rhétorokat (1603–1609. sor).

A darab vége a hagyományos nász: Peiszthetairosz násza Baszileiával, Zeusz lányával, akinek neve Királyságot, itt, a világ feletti uralmat jelenti. De Arisztophanész görbe tükrében tőle kapja Zeusz a mennykövet, a józan tanácsot, rendet, hajógyárat, rágalmazást és három oblot is: tehát az athéni élet minden „javát” (1452–1455. sor).

Jegyzet

A Felhők

Kövendi Dénes

423-ban a nagy Dionűszia-ünnepen (március hóban) került színre, de megbukott: csak a harmadik díjat nyerte el. A költő később változtatott rajta: ekkor került bele a bukásra utaló parabaszisz, az Igaz és Hamis beszéd nagy agónja, valamint a Szókratész Gondolkozdájának felgyújtását előadó végső jelenet.

A darab célja a szofisztika romboló hatását kimutatni. A szofisták szerint sem a természeti jelenségek birodalmában, sem erkölcsi téren nincs objektív, a dolgok természetében nyugvó, egyetemesen érvényes igazság. Minden olyan (meleg és hideg, jó és rossz), amilyennek az érzékelő egyén előtt pillanatnyilag éppen feltűnik. Tehát nincs igazságos és igazságtalan ügy sem: minden ügyet lehet – ügyesen – igazságosnak feltüntetni.

Ezért folyamodik Sztrepsziadész (a „Csűrő-csavaró”), jómódú birtokos polgár, aki előkelő felesége révén a városba került, és így a divatos szellemi áramlatok szele megérintette – adósságoktól szorongatva – Szókratészhez, aki Arisztophanész szemében a felvilágosodás, hitetlenség, szofisztika sűrített képviselője. Fia: Pheidippidész lófuttató szenvedélye verte adósságba, s most szeretné, ha Szókratész megtanítaná a hamis ügyet igaznak feltüntetni. Vonakodó fia helyett ő maga megy a Gondolkozdába, ám nehézfejűnek találják. Végre fia oly jó tanítványnak bizonyul, hogy apját is megveri, sőt tettének jogos voltát is „bizonyítja”. Erre a dühödt öreg felgyújtja a Gondolkozdát, melynek istentelensége addig nem bántotta, míg fia a hitelezőket játszotta ki álokoskodásaival.

Az a nagy kérdés, milyen alapon tünteti fel Arisztophanész éppen Szókratészt a szofisztika tipikus képviselőjének. Hiszen Szókratész, noha nem elégedett meg az ösztönös, konvención alapuló erkölccsel, és minden tételt kritikai vizsgálat alá vett, nem állott meg a kétkedésnél, az ellentétes aspektusok felmutatásánál, hanem ezen keresztül a tárgyi igazsághoz akart eljutni, s az erkölcs terén azt bizonyította, hogy igazságosság nélkül nincs cselekvőképes, életképes emberi közösség.

De az a – félig komikus – beállítás, ahogyan ő költőnknél feltűnik, mégsem lehet teljesen alaptalan, hiszen a karikatúrának csak akkor van éle, ha némileg hasonlít a kifigurázott személyhez.

Teljesen helytállók a Szókratész ruházatának igénytelen voltára vonatkozó tréfák (104–106. sor), nemkülönben annak emlegetése, hogy böcselőnk gondolataiba merülve járkált vagy álldogált (354–358. sor).

De sok, Szókratész tanainak lényegébe vágó célzás is találó. Így a 139. sor, melynek hű fordítása ez: „Előidézted egy megtalált gondolat elvetélését.” Két sorral lejjebb Sztrepsziadész ezt kérdi: „De mondd csak, mi ez az elvetélt dolog?” Itt világos az utalás Szókratész mély meggyőződésére, hogy az ő művészete a bábáé: kérdéseivel másokat segít ahhoz, hogy világra hozzák a gondolatot, amivel vajúdnak. Hiszen, miként Platón Szümposzionja kifejti, a szerelem lényege a nemzés, szülés. Tehát nem meddő ábrándozás a híres „platóni szerelem” – lényege éppen az, hogy a Szép által felgyújtott tüzes vágy vagy testi értelemben hoz létre gyermeket, vagy lelkileg produkál új gondolatokat, szellemi-művészi alkotásokat.

Szókratész mennyiségtani ismereteit is megcsipkedi. Így a híres hely (a 145–154. sorban) arról a problémáról: hány bolhalábnyit ugrik a bolha? Hogy ez közismert tréfa volt Szókratésszel kapcsolatban, ezt hű tanítványa: Xenophón mutatja, akinek Szümposzionjában (VI. 8.) ugyanez szerepel. Hogy Szókratész komolyan foglalkozott mennyiségtani problémákkal, mutatja Platón Menón című dialógusa is, ahol egy tanulatlan rabszolgát vezet rá arra, hogy az egységnyi oldalú négyzet átlója: négyzetgyök kettő. A 176–182. sorokban meg Thalész mellé állítja Szókratészt, hiszen az „alkalmazott mathematika” mestereként – jó darab húst kanyarít ki körzővel az áldozatból.

Az sem alaptalan, hogy Szókratész köre mind a föld alatti, mind az égi dolgokat kutatja. A föld alattiak kutatására tanú Platón Phaidónja (111. sk.) Hogy Szókratész ifjúkorában a természetbölcselet – különösen Anaxagorász tanítása – iránt érdeklődött, ezt ismét a Phaidón tanúsítja (97. skk.) Így csak komikus túlzás, hogy bölcselőnk A Felhőkben tyúkkosárban lebegve „nézli a Napot” (226.). S mikor ezt azzal indokolja (231.), hogy így tisztábban gondolkodik, mert elméje „a hasonló légbe vegyül”, Anaximenészt és az apollóniai Diogenészt követi, akik szerint a lélek légnemű, s így a felső, tiszta légből táplálkozik.

Az „aetheri tölcsér” (375.) – tulajdonképp: aetheri örvény, forgatag – Empedoklészre és Anaxagorászra utal vissza.

Szókratész köre valószínűleg pythagoreus-orphikus jellegű vallásos társaság is volt, mely a lélek – vágyaktól mentes – tisztaságára törekedett, s így egyes tagjai aszketikus külsejűek voltak: erre céloz a 493. sor. Ez az egyoldalú befelé fordulás idegen volt Athénban. A Madarakban (1467. stb. sor) gúnyos túlzással egyenesen szellemidézőként van emlegetve Szókratész.

Mielőtt a Felhők megjelennek, Sztrepsziadésznek szent nyugágyra kell ülnie, koszorúzottan, mint valami misztériumba avatandónak (255–263. sor).

S erre következik, mint misztériumokban az Epiphánia: a Felhőistenek megjelenése. Amikor végre Sztrepsziadészt beeresztik a Gondolkozdába, előbb le kell vetnie zubbonyát, mint a beavatandóknak. De előbb mézes lepényt kér, amivel engesztelik az alvilági szellemeket, mert úgy érzi magát, mintha Trophóniosz barlangjába: az Alvilág bejáratába kellene belépnie (486–497. sor).

Szókratész köre tehát az athéni lelkülettől idegen, misztikus-babonás társaság – Arisztophanész torzító tükrében.

Ám ugyanez a Szókratész, Arisztophanész szerint materialista is: ezért mondatja véle (419. sor), hogy csak három „isten” van: a Khaosz, a Felhők meg a Nyelv! A Felhőkhöz szép himnuszt intéz Szókratész (270–275. sor), és hívására költői kardallal vonulnak be a Felhők (276–288. sor). Ám jő a kontraszt: Sztrepsziadész maga is kezd már a Felhők dörgésére – visszakorogni… (291–293. sor). S most már Szókratész is a szemfényvesztés, csűrés-csavarás istennőiként mutatja be őket (311–317. sor). A légi felhők egyszerre csak forrásai mindennek, ami – légbőlkapott! A pantheizmustól a maró gúnyig csak egy szökkenés költőnknél.

A nagy agónban ugyan nem Szókratész, hanem az Igaz és Hamis Beszéd vitáznak, de Szókratész adta át nekik Pheidippidészt. A Hamis Beszéd dicsekszik, hogy tud ő törvényt-jogot elcsavarni. (995.) A józan mérséklettel szemben a természet ösztönét dicsőíti (1031.). A szofisták valóban a Természetre, az ösztönökre hivatkoztak a Nomosszal, a társadalmi törvénnyel szemben. Ám Szókratész a természetre abban a vonatkozásban hivatkozott, hogy a fizikai világot is mérték, arány, harmónia tartja össze: tehát az ember életében is mértéknek, harmóniának kell uralkodnia az ész és a vágyak között. (Platón: Gorgiász, 508.)

Arisztophanész bizonyára csak távolról ismerte Szókratészt, hosszadalmas okoskodásokat követni nem volt kedve: ezért tévesztette össze a szofistákkal, és látott benne hajszálhasogató fecsegőt. (Békák 1431–1432. sor.) A régi, naiv hiten alapuló morál megingatóját ítélte el benne, s nem vette észre, hogy Szókratész kritikai gondolkodáson alapuló, öntudatos közösségi erkölcsi érzést akart teremteni. A szofisták viszont megrekedtek az ellenmondásban, a dolgok kétarcú voltának felmutatásában. Szerintük ez volt a valóság végső lényege: így minden objektív tudományt és egyetemesen érvényes erkölcsöt lehetetlenné tettek. – Velük szemben éppen Szókratész és tanítványai mentették meg a tudomány és erkölcs lehetőségét, megmutatva, hogy az igazsághoz vezető út kétellyel és ellenmondással teljes, de van igazság, s az ember feladata, hogy ezt az objektív igazságot mind jobban megközelítse. Az igazság szabad kutatásának szelleme, minden kultúra, emberhez méltó közösség és igazi tudomány éltető lángja, elevenen lobogott Szókratészben.

Hogy Arisztophanész torzalakot csinált Szókratészből, nem maradt ártatlan tévedés: Szókratész Védőbeszédének (II. és III. fejezet) tanúsága szerint új vádlóinál is veszedelmesebbek a régi vádaskodók, közöttük éppen Arisztophanész. A történelem tragikus iróniája, hogy a régi erkölcs harcosa lett – akaratlanul – egyik okozója Szókratész halálának, aki épp ezt az erkölcsöt akarta a logika fegyvereivel újra megalapozni.

Források
  • Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Lektorálta Mátrai László, Vekerdi László. 3., átdolgozott kiadás. Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 1986. 65. p.
  • Arisztophanész vígjátékai. Budapest: Magyar Helikon, 1968. (Helikon klasszikusok.)