Ott ülök a pályaudvar várótermében, és várom, hogy jöjjön a vonat. Közben, mint vérbeli íróember, félig lehunyt szempilláim alól élesen figyelem a nyüzsgő tömeget. Különösen azt az urat figyelem, aki ott ül velem szemben a padon, és az újságot böngészi. Voltaképpen csak rá koncentrálok. Az ünnepi számot olvassa, amelyben az a felejthetetlen cikkem jelent meg. Direkt kíváncsi vagyok. Kívülről tudom a lapot, pontosan követem a lapozgató ismeretlent, mint holló a fánkot. Abból, hogy mit olvas el először, halálos biztonsággal meg tudom állapítani műveltségi fokát, politikai horizontját és bizonyos mértékig szexuális érdeklődését. Van, aki a sportrovatnál kezdi, van, aki a híreknél, van, aki az öngyilkosságokra inklinál. Az olvasó nyitott könyv előttem. Íme, az emberem elérkezett az én cikkemhez. Továbblapoz…
Ez például egy idióta.
Nem kívánom én tőle, hogy elolvassa az én dolgozatomat. Istenuccse, nem kényszer ez. Van, akit megáldott az ég humorérzékkel, van, aki süketfajd, mint ez. Nekem ő ne tegyen szívességet. Nem kell elolvasni. De azért mégis belepislanthatna abba az írásba, legalább a címet átfuthatná. Úgy látszik, rendkívül felületes, prosztó emberrel van dolgunk, akinek szellemi szükséglete igen gyér. Kis fűszeres lehet, vagy állami alkalmazott. Számalomra méltó figura. Most visszafelé lapoz. Egyenesen, egyenesen az én cikkemhez. Na és? Azért most meg fogom változtatni a véleményemet, amiért kegyeskedik elolvasni ezt a kis remekművet? Nocsak. Maradt a pofa ugyanaz az antipatikus jelenség, ami volt. Engem nem befolyásol az intelligenciája. Engem nem befolyásol a jó megjelenése, az értelmes szeme, a választékos öltözéke…
Nem mintha tényleg haragudnék rá. Hisz voltaképpen mit vétett? Végigment az egész újságon, aztán visszatért a legértékesebb anyaghoz. Nem szégyen ez. Sőt. Bizonyos mértékig lelkiismeretes, megfontolt gondolkodásmódra vall. Nem, semmiképpen sem hűbelebalázs módra viselkedik. Kétségkívül szuggesztív megjelenés. Jóllehet már kellett volna nevetnie. A második bekezdés elején van az a szenzációs szójáték, itt illett volna elmosolyognia magát. De ez úgy ül ott a kopasz fejével, mintha temetésen volna. Tipikus börziáner. Csak a pénz érdekli, a pénz, a pénz, a pénz. Undorító. Nem bíznám rá a kasszakulcsot. Na tessék, most meg ásít. Az ilyen típusok miatt lesz infláció az országban. A hatóságok ölbe tett kézzel ülnek. Ez is egy ország, mondhatom…
Mosolygott! Határozottan félrehúzta a száját. Ezek az arisztokraták tudják fegyelmezni magukat. Hallatlan önuralma van. De a végén kitört. Van valami fáradt, nemes vonás az arcán. Ez az ember sokat tud. Illetve, most látom – nem is mosolygott, csak sárga fogait piszkálja koszos körmeivel. Micsoda állati színvonal. Biztosan veri a gyerekeit. Bár lehet, hogy az sincs neki. Hát akad egy vászoncseléd, aki hozzákötné az életét ehhez a mészároshoz? Igen, ez egy mészáros. Ott, véres csülkök között a helyed, te utolsó! Az írásaimat, kérlek, ne szennyezd be puszta tekinteteddel.
Igen?
Ha egyáltalában tud olvasni. Analfabéta. Valószínűleg csak mímeli az olvasást. Lehet, hogy az egész csak ürügy valamely szörnytett végrehajtására. Az ilyentől minden kitelik. Hiszen csak rá kell nézni. A fülek brutálisak. Kövér, renyhe teste belül szemlátomást rohad. Mire vár ez a pasas? Mit forral elborult agyában? Vajha kém? Könnyen lehetséges. Aki ilyen gyászos arckifejezéssel olvassa az én – az Én cikkemet, az nem lehet zsidó. Ügyesen álcáztad magad, apuskám, de az én démoni ösztöneimet nem lehet becsapni. Értesíteni kéne a rendőrséget; gyanús fickó summorog a váróteremben, és nem nevet a cikkemen, kérném azonnal kiküldeni a járőrautót. Lassan, feltűnés nélkül megindulok a telefon felé…
Hopp! Röhög!…
Úgy röhög, hogy csak. Na végre, felfogta. Nem tudott már ellenállni. Vagy talán eddig nem koncentrált eléggé, hiszen emberek vagyunk. Lehet, hogy egy szórakozott professzor. Tele van a feje atommal. Bár, hogy őszinte legyek, nem néz ki professzornak. Inkább a Legfelsőbb Bíróság elnökének gondolnám, nagykövetnek, vagy ilyesmi. Akárhogy is legyen, aki ilyen jóízűen tud nevetni ilyen jó cikkeken, az egy egészséges, derék ember. Most látom csak, hogy az első benyomás mennyire csalóka. Hol látni, kezicsókolom, ilyen klasszikus arcélt? Ilyen mélyen ülő bölcs szemeket? Rendezett sárga fogai kedvesen villognak a tavaszi napfényben, amikor kacag. Valószínűleg költőfejedelem. Érző, melegszívű ember, aki már túl van a földi hiúságokon. Kedvem volna megcsókolni szép magas homlokát. Szeretem ezt az embert. Mert egyéniség. Boldog az az ország, amelynek ilyen fia van; mint ő meg én. Az ilyen olvasóknak érdemes írni. Maroknyi intellektuális kör, de megadják az embernek. Érettük viselek el megannyi megaláztatást. Ez az ember tudja értékelni, mi a humor. Ez tudja, mi a múló tiszavirág és mi az örökbecsű alkotás. Kedves Olvasó, engedje meg, hogy papának szólítsam…
