Kiugorván a kádból, Arkhimédész egyenesen az utcára szaladt, nem bírt magával. Az első ember, aki szembejött, volt osztálytársa, Apolloniusz, jelenleg hivatalnok az Athén–Alexandriai Kereskedelmi Banknál.
– Heuréka! – ordított Arkhimédész. – Kérlek szépen, mit szólsz hozzá? Minden vízbe mártott test annyit veszít súlyából, amennyi az általa kiszorított víz súlya. Most jöttem rá!
Apolloniusz komolyan nézett rá.
– Sag’ schon! – jegyezte meg aztán görögül. – Bár inkább azt tudnám, mennyit veszít súlyából a Salamis-részvényem, ha Kontreminoszba megyek.
Szólt, legyintett és odébbállt.
– Ostoba állat! – lihegte a tudós. – Hitvány csőcselék! De honnan is tudná a boldogtalan, hogy felfedezésem, mely új korszakot nyit meg a természettudomány történetében, mit jelent, mely fontossággal bír! Megyek, és melegiben elmondom Lepidosznak, a Ptolemaeus Akadémia elnökének!
Az elnök szívesen fogadta Arkhimédészt. Meghallgatta a tételt, összehúzott szemmel bólogatott, kijelentette, hogy a dolog nagyon érdekes, efféléről volt ugyan már szó, ha nem is ebben a formában – és felsorolta mindazoknak az akadémiai tagoknak a nevét, akik foglalkoztak a kérdéssel. Megígérte, hogy összehívja a kongresszust, ahol vita tárgyává teszik mint felmerült lehetőséget, s a Tudományok Enciklopédiájában kijelölik megfelelő helyét. Ehhez persze idő kell.
– De mindjárt megmutatom, ha akarja – mondta Arkhimédész. – Van itt egy kád valahol?
Az Elnök finoman mosolygott.
– Fölösleges. Engem az ilyen gyermekes dolgok, mint a vízben való pancsolás mindenféle tárgyakkal, nem érdekelnek – engem a Tudomány érdekel! Egyébként pedig nem szoktam fürdeni.
Arkhimédész kedvetlenül ment el az Akadémiáról. Útközben találkozott Hexamosszal, az ifjú költővel, aki munkatársa volt a Poesia című futurista szépirodalmi és kritikai folyóiratnak. Elpanaszolta neki a dolgot. Hexamosz valósággal dühbe jött.
– Persze, ha ilyen ostoba vagy, és nekik viszed el, a vén vaskalaposoknak! Mit gondolsz, megértik azok az Újat, a Bátrat, az Úttörőt, a Holnap Lovagját, a Holnap Eszméit?! Add ide azt az izét, azt a dolgot, majd beviszem a szerkesztőnek!
– Mit adjak oda?
– Hát azt a verset…
– Nem vers az, kérlek, az egy izé… egy felfedezés… még nincs leírva…
– Hát írd le és küldd be.
Ezzel elrohant. De Arkhimédésznek szöget ütött a dolog a fejébe – leírta egy mondatban felfedezését, és beküldte a népszerű folyóiratnak, ahol az rövidesen meg is jelent.
A következő számban lelkes cikk jelent meg Hexamosz tollából, amelyben szerényen hivatkozott rá, hogy övé az érdem, amiért ezt a fiatal lángészt felfedezte. Azután rátért a Tétel méltatására. Kifejtette, hogy tömörségében és kifejezőerejében az Új Költő felülmúlta elődeit – különösen a rövid remekmű második szakával, ahol „a kiszorított víz súlya nyom!” szavak valami csodálatosan szépen zengenek, és tökéletes hatásban simulnak a „Minden vízbe mártott test…” kezdősorokhoz; ha valamiben kifogásolható az egész, az mindössze annyi, hogy a költő a régi, rímes modorhoz ragaszkodott, amikor felhasználta a „test” és „veszt” szavak összecsengését – az ilyen úttörő lángészhez, mint Arkhimédész, aki nem a Tegnap elavult eszméit szólaltatja meg, hanem a Holnap igéit zengi, méltóbb lett volna a szabad forma, így valahogy: „minden vízbe mártott test, a súlyához annyit nyer!!!”
Arkhimédész csodálkozva olvasta a szép méltatást, kicsit vakarta a fejét, aztán felkereste Hexamoszt.
– Kérlek szépen – mondta neki –, nagyon érdekes volt, amit rólam írtál, és arról, hogy én milyen lángész vagyok. De ami magát a Tételt illeti, azt hiszem, kicsit félreértetted a dolgot. Tudniillik… először is kérlek… ami azt illeti, hogy új eszme meg izé, hogy a jövő zenéje… hát kérlek, az igaz, hogy erre a dologra én jöttem rá először, de végeredményben maga a dolog nem olyan soha nem létezett valami, ahogy írod… ugyanis a vízbe mártott test eddig is mindig annyit vesztett a súlyából… csak éppen nem tudták eddig róla ezt a dolgot… és az a fontos, hogy veszt… ahelyett nem írhattam azt, hogy nyer… bármennyire jobban illenék az egyéniségemhez, ahogy te kifejtetted…
Hexamosz elkedvetlenedve nézett rá.
– Mit beszélsz, kérlek? Ez a dolog már megvolt? Hát nem te találtad ki?
– Pardon, nem én találtam ki, csak én fedeztem fel, erről van szó. És nem is rólam van szó, hanem arról, hogy minden vízbe mártott test…
Hexamosz indulatosan ugrott fel.
– Ugyan kérlek, hagyjál már békén azzal a vízbe mártott testtel!… Én azt hittem, olyasmit hoztál, ami eddig még nem volt… Honnan tudhattam, hogy ez már régen úgy van… hogy már azelőtt is annyit vesztett… Na, szépen blamáltam én magam veled!… Kénytelen leszek miattad otthagyni a lapot, te – te plagizátor!
Arkhimédész kétségbeesetten rohant el a szerkesztőségből. Felrohant egy szikla tetejére, és a járókelőknek ordítozni kezdett, mint a félbolond próféták:
– Hallgassatok rám! Minden vízbe mártott test annyit veszít a súlyából, amennyi a kiszorított víz súlya! Ide nézzetek!
És a tengerbe vetette magát.
Ez a tette végre magára vonta a figyelmet – ő ugyan megfulladt, de a Tétel iránt érdeklődni kezdtek az emberek, és Arkhimédész a tudomány hősei közt nyert súlyban azáltal, hogy vizet szorított ki helyéből – átvitt értelemben tehát mégis Hexamosznak lett igaza, akit jobban érdekelt Arkhimédész, mint a víz.