„1976. Budapest, valamikor ősszel
Karinthy Frigyes-műsor a rádióban. Latinovits a Tanár úr kéremet mondja, A rossz tanuló felelt. Zseniális írás. Ez a rossz tanuló, aki semmit nem ért az egészből, nyilván apám volt. Hiszen ezt ábrázolja belülről, megrendülve – Steinmannt, a jó tanulót pedig úgy, ahogy a többiek látják. S milyen különös. Apám nem tudta, mennyi (a+b)2, meg ilyesmiket. De tudott valami sokkal lényegesebbet: milyen az, kitaszítottnak lenni – át tudta ezt élni, a világ minden kitaszítottját. Vajon mi lett Steinmannból? Hivatalnok egy bankban, vagy kereskedő, született néhány gyereke, és ha megélte, akkor ’44-ben elvitték Ukrajnába vagy Auschwitzba. Az a rossz tanuló pedig üdvözült – az írásaiban.”
A rossz tanuló felel
Nem, mára nem lehetett számítani, igazán. Hiszen számított rá, persze hogy számított, sőt múlt éjjel álmodott is ilyesfélét: de álmában magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha a magyart is a Frőhlich tanítaná. Álmában elintézte az egész kérdést, a párhuzamos vonalakról felelt, egyfelesre.
Mikor kimondják a nevét, nem hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda történik, hátha csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az ő neve, és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet felkap a padról. Míg végigmegy a kis utcán, a padsorok közt, ezt gondolja: „Ápluszbészerámínuszbéegyenlő anégyzetmínuszbénégyzet.” Ezt fogja kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni. „Ha nem ezt kérdezi, átmegyek különbözeti vizsgával a polgáriba, és katonai pályára lépek.”
Közben megbotlik, és elejti a füzeteket. Míg a földön szedeget, háta mögött felzúg az obligát nevetés, amit ezúttal senki se tilt be: a rossz tanuló törvényen kívül áll, rajta lehet nevetni.
A tanár leül, és maga elé teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló görcsösen mondogatja magában: „ápluszbészer…” veszi a krétát. A tanár ránéz.
– Készült? – mondja a tanár.
– Készültem.
Ó igen, hogyne készült volna. A halálraítélt is elkészül: felveszi az utolsó kenetet, és lenyíratja a haját.
– Hát akkor írja.
A rossz tanuló a tábla felé fordul.
– bénégyzetmínuszpluszmínusznégyzetgyökbémínusznégyácészerkétá.
És a rossz tanuló engedelmesen írni kezdi és mondj utána a számokat. Írja, írja, mint Ágnes asszony, tudja, miről van szó, látja a tételt „éppen úgy, mint akkor éjjel” mikor elaludt mellette, és fogalma se volt róla, mit jelen az egész. Igen, ez az, homályosan sejti, valami másodfokú egyenlet – de hogy mi lesz ebből?
Szép lassan és kalligrafikusan ír. A négyesnek a szárát vastagítja – a vonalból, ami törtet jelent, gondosan letörül egy darabot, ehhez külön elmegy az ablakig a spongyáért. Időt nyer ezzel. Hátha csöngetnek addig. Vagy valami lesz. Úgyse sokáig szerepel ő itten a dobogón. Ezt még felírja az egyenlőségjelet is szép lassan felrakja – igen, ezt még úgy csinálja, mint más, felsőbb lények, mint egy jó tanuló. Felírja még „á2”. A katonaiskolában nagyon korán kell felkelni, villan át az agyán, hirtelen. De aztán hadnagy lesz az ember. Esetleg kimegy Fiumébe.
Közben szép lassan ír – még mindig nem írta le. Hozzánemértő ember, aki ezt a jelenetet figyeli, azt hiszi, valami jó tanuló felel. De a szakértő tudja már, mit jelent az, mikor valaki ilyen határtalan gonddal rajzolja a kettes farkincáját. Halálos csend köröskörül. A tanár nem mozdul. Most beszélni kell.
– A másodfokú egyenlet… – kezdi értelmesen és összehúzott szemmel, és mélységes figyelemmel nézi a táblát.
– A másodfokú egyenlet… – ismétli olyan ember modorában, aki nem azért ismétli a szót mintha nem tudná, mit akar mondani, hanem inkább azért, mert rengeteg mondanivalója közül a leghelyesebbet, a legfrappánsabbat, legtökéletesebbet válogatja és mérlegeli.
De a tanár, ó, a tanár már tudja, mit jelent ez.
– Készült? – mondja keményen és szárazon.
– Tanár úr kérem, én készültem.
Ezt bezzeg villámgyorsan mondja: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a hangjában.
Tanár (széles gesztussal): Hát akkor halljuk.
A rossz tanuló nagy lélegzetet vesz.
– A másodfokú egyenlet az elsőfokú egyenletből származik oly módon, hogy az egész egyenletet megszorozzuk …
És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számított, hogy félbeszakítják – lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz, se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél. Hát akkor miért nem szól a tanár? Ez rettenetes. A hangja reszketni kezd. Egyszerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre elsápad, és szédítő gyorsasággal kezdi:
– A másodfokú egyenlet úgy származik az elsőből, hogy végig … Tanár úr kérem, én készültem.
– Polgár Ernő – mondja hangosan a tanár.
Mi ez?
Már egy másikat hívtak ki? Ővele végeztek? Mi ez? Álmodik?
– A másodfokú egyenlet… – kezdi újra, fenyegetően.
Polgár Ernő fürgén kijön, és a tábla másik végén már veszi a másik krétát.
– A másodfokú… Tanár úr kérem én készültem.
Senki sem felel. És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten. De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre – odvas és züllött, kitaszított szívvel áll ott – neki nem mondták, nem mondták. Ő még él. Most végigmenjen, újra, a padsorok közt? Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbemaradt egyenlet roncsai közt, mint a lezuhant pilóta, motor megpattant hengerei fölött. A másik fiú közben már felel is. Valami párhuzamos vonalakról beszél – ez is oly idegen és furcsa… mint minden… amivel itt évek óta foglalkoznak körülötte… foglalkoznak vidáman és ruganyosan és hangosan… és amiből ő soha nem fogott fel semmit… néhány mondatot jegyzett meg eddig, s azokon úszott…
És így áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik beszél… néha helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő készült, ő tud… néha bátortalanul megszólal, abban az illúzióban ringatja magát, hogy őt kérdezték, de csak halkan, hogy ne küldjék helyre… aztán szerényen elhallgat és figyel… előrehajol, részt vesz a felelésben, odaadja a krétát, buzgólkodik a felelő körül, még súg is neki, hangosan, nem azért, hogy segítsen, de hogy tanár lássa, hogy ő súg, tehát ő tud… Egyszóval: nem adja meg magát.
Egyszer aztán minden ereje elhagyja, elhallgat, és még egyszer a katonaiskolára gondol. Elboruló elméjében, mint távoli szavak, verődnek vissza a zajok… a kréta ropogása… elfolynak az arcok, és pillanatra világosan látja a végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak. Látja a végtelent… nagy kék valami… oldalt egy kis házikó is van, amire fölül van írva: „Bejárat a negyedik végtelenbe.” A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba, és örömmel üdvözlik egymást… a párhuzamos vonalak, igen … a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályába, ahová ő soha eljutni nem fog… ama „felsőbb osztály”, melybe „elégtelen eredmény miatt fel nem léphet” soha.
