Humor rovat

Dana Idák(1)

Karinthy Frigyes

Lent a lenső lélekuton {Hádesz öblén, [hol a lélek élet – állott (élet – állott, mint az állat) s aspodélosz illatokkal] öblögetve, ablakokba} ablakokba öblögetve, öblögekbe ablakogva és makogva mekegve.

És mekegve és makogva lent a mélybe, $\sqrt[2]{\text{lent}}$ az éjbe, hol a kéjbe $\begin{pmatrix}\text{éjbe,} & \text{mélybe} \\ \text{kéjbe,} & \text{éjbe} \end{pmatrix}$ Ötven asszony, logarithmus ötven asszony és emelve és kivonva, négyzetekre köbgyökökre, ötven asszony, hetven asszony, százhuszonhét bűnös asszony, ötven órjás amphorába, asfodélosz ötven asszony = bünös asszony, mennyi jött ki, mennyi jött ki.

Százkilencven bűnös asszony, óriási amphorába, $\sqrt[2]{\text{amphorába}}$, rába, rába, rába, majd mekegve, (log) majd makogva, mindörökre, mindhiába, (mert hiába [mind hiába] töltögetve, öblögetve) öblögetve ablakokba, ablagokva, és makogva, öblögekbe2 és mekegve és makogva, $\sqrt[2]{\text{fogjanak}}$ meg, fogjanak meg…

(Megfogják.)

  1. Matematikai költemény.
  2. Danaidák – a görög mitológiában Danaosz király ötven leánya. Unokafivéreik, az őket szerelmükkel üldöző ötven Aigüptosz-fiú elől apjukkal Argoszba menekültek. Itt utolérték őket az Aigüptosz-fiak, és Danaosz, engedve a kényszernek, beleegyezett a házasságokba, és kisorsolta a leányokat a kérőknek. Majd tőröket osztott szét közöttük azzal a paranccsal, hogy a nászéjszakán öljék meg alvó férjüket. Valamennyien engedelmeskedtek a parancsnak, az egy Hüpermnésztra kivételével. Ezután Danaosz atlétikai versenyeket rendezett, s leányait jutalomból hozzáadta a verseny egy-egy győzteséhez. Később a danaidákat és apjukat Hüpermnésztra férje, Lünkeusz megölte, így torolta meg fivérei halálát. Tettükért a danaidák az alvilágban azzal lakolnak, hogy örökkön-örökké vizet kell hordaniuk egy lyukas hordóba. – Wikipedia.
Danaidák
John William Waterhouse · 1903 · olaj, vászon · magángyűjtemény

Babits Mihály

A DANAIDÁK(2)

Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával, mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél,

hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen szenderülnek, mert a pillák legyezője, habszövetnek fodrozója sohase jár ott, a szél:

óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bünös asszony karcsu vázát megmeritve, majd meritve, majd üritve kárhozott bús ötven asszony mindörökre töltöget,

ötven kárhozott bus asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába töltögeti drága nedvét, drága Léthéből meritett sohasem elég vizet.

Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: [minden águk egy-egy lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész;

érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és sötéten, át a réten,

át a réten, hol a Léthe (ez a rét a Léthe réte) száz belémosott bünöktől szennyes vizzel, elfelejtett ős bünöktől szennyes vizzel körbe folyva nem enyész,

nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza önmagába]: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét.

majd merítve, majd üritve, mindhiába, mert az ötven bűvös edény tölthetetlen mint a tenger önmagától megapad és elhuzódik és az ötven bűnös asszony Léthe vízét alabastrom amphorákba mindörökre csak hiába tölti szét.

Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszinü hajjal érzőn, mégis öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel,

ötven kárhozott bus asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel:

„Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk, csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból meritettünk, meritettünk, üritettünk, fenn a zöldvilágu földön, az aranyos nap alatt –

Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kivánní? és: ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat.

Csak daloljunk: Meggyilkoltuk – s emlékezzünk: férjeinket – csak daloljunk, bár nem értjük, és meritsünk és üritsünk; úgy sem tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a sötétség nem beszél –”

Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bus asszony, egymáshoz mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony igy dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél

lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bus alvilágban alszik asphodeloságyban, mélyen alszik, nem beszél.”

Nyugat 1910. 5. szám
Danaida
Auguste Rodin · 1889 · márvány · Rodin Múzeum, Párizs

Karinthy Frigyes:: Így írtok ti I–II. Paródiák. Szerkesztette és a szöveget gondozta Ungvári Tamás. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. I. kötet, 23. p. (Karinthy Frigyes összegyűjtött művei.)